Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-11-20 / 47. szám
8 it 2011. november 20. PANORÁMA Evangélikus Élet KATOLIKUS PAPOK VALLOMÁSAI Cölibátus vagy család? E VILÁGBÓL... „Honvágyad ne legyen” Egy vendégmunkás élményeiből ► Vannak történetek, melyek hosszabb borozgatás után vagy egy négyszemközti beszélgetés - ha úgy tetszik, gyónás - során kerülnek elő. Vagy így, vagy úgy, de mindenképpen kiváltságos a kör, amely ezeket hallja. Sőt: maga a hallgatóság is meghatározó ilyenkor, hiszen a mesélő úgy igazítja az elbeszélés fonalát, hogy hiteles legyen. És hogy kik ezek az emberek? Ők azok, akik nemigen tartoznak a legelitebb körbe... De ez ugyebár egyáltalán nem baj! Az alábbi interjú alanya negyvenes éveinek derekán járó soltvadkerti férfiember. Építőipari munkás - bár életében sok minden egyéb is volt már. Régóta ismerem, de beszélgetni - egy véletlen folytán - most ültünk le először. Mivel története sok szempontból kritikus (és egyben tanulságos is), ezért neve elhallgatását kérte.- Hogyan lettél vendégmunkás?- Természetesen nem ez volt a célom az életben. A rendszerváltásig meg is volt a rendes munkahelyem. Működtek a szövetkezetek, a Medicor, emellett pedig volt egy kis szőlőm. Ezek voltak talán a „boldog békeidők” az életemben. Eljártunk vendéglőkbe, diszkóba, és vadkerti lévén a templomba is. Aztán a kilencvenes évek közepén váltanom kellett: először elmentem a vendéglátóiparba szállítónak, majd onnan az olaj- és szeszbizniszbe. Én mindig csak munkása voltam valakinek, sohasem „fővállalkozó”. Innen ugrottam át építőipari munkásnak: házakat burkoltunk, szigeteltünk, illetve nyílászárókat cseréltünk. Aztán amikor jött a válság, konkrétan 2010 eleje, akkor bizony világossá vált: nekem ebben az országban semmi keresnivalóm. Segélyből nem akarok élni - meg abból nem is lehet. így hát egy haverom hívására kimentem Németországba.- És? Mi a tapasztalat?- Hát először is: az ottani állam sokkal többet tett azért, hogy a saját állampolgárai ne szenvedjenek hiányt a válság miatt. Mondjuk volt is miből ezt finanszírozni. Az építőiparban helyezkedtem el. Ugyanazt csinálom, mint itthon, csak pénzért. Alakítottunk egy saját brigádot, van benne mindenféle szakember, és együtt vállalunk munkát.- Jó pénzért?- Na, az relatív. Amit egy német munkás kap, annak esetleg felét kapja meg egy külföldi. Ez is szakértelemtől függ. Ő kap óránként tíz eurót, akkor én öt-hat eurót.- Bizonyítványt nem kértek?- Nem. Néhány napig figyelték, hogyan dolgozunk, aztán megkaptuk a munkát. Ott nem úgy van, hogy kötött időre alkalmaznak, hanem egyegy adott munkára, ahogy ők mondják: projektre. Ez a legjobb: amíg egy német tíz napig dolgozna vele, mi megcsináljuk fele idő alatt - napi tíztizenkét órát dolgozva...- Mennyire kell értened németül?- A szakszöveget mindenképpen. Gyerekkoromban jártam németre Káposzta Lajos evangélikus tisztelendő úrhoz. Ő mindig azt mondta: a szavakat meg kell tanulni. És ez bizony így van! De ő volt a konfirmáló lelkészem is, és elmondhatom: nagyon sokat jelentettek azok az évek - így utólag meg főképp!- Hol laktál a kinti munka alatt?- A mi szállásunkat a saját munkáltatónk szerezte, mivel nem volt hol laknunk. Na, nem volt egy luxushotel, de a célnak megfelelt: az egyik város környéki faluban alakíttatott át egy motelt munkásszállássá a leleményes tulaj. Két-három ágyas szobák saját fürdőszobával, lent pedig közös konyha és étkező. A furgonunkkal ott parkolhattunk a ház előtt, amúgy pedig biztonságos környék volt. Ha befizettünk heti hét eurót, akkor volt a szobában internet is, WiFi. Mi azért gettónak neveztük ezt a házat - meg az utcát is -, merthogy csak magunkfajta külföldi népek lakták. Jellemzően minden oroszul is ki volt írva a folyosói hirdetőtáblán és a konyhában...- Milyen volt az ellátás?Hogy tetszik a német konyha?- Ehető... Mindenesetre vastag könyvet nem tenne ki a „Finom német ételek receptjei” című gyűjtemény. Szerencsére azért volt nálunk hazai kolbász, konzerv, sonka... Aztán amikor elfogyott, akkor vettünk valamit, főztünk. Sajnos el kell mondanom azt is, hogy a minket alkalmazó német cég nem viselte szívén az ottlétünket. Mármint szociális szempontból. Biztos el tudna számolni valami étkezési jegyet is a dolgozóknak, de úgy vannak vele, hogy „a külföldinek minek?”...- Hogyan lehet megőrizni vendégmunkásként az emberséget? Úgy értem: lelkileg erkölcsileg...- A szállásunkkal szemben állt a falu katolikus temploma, följebb pedig az evangélikus. A vasárnapot leginkább alvással és mosással töltöttük. De havonta egyszer engedtem a harang hívó szavának, és elmentem istentiszteletre. Nem is a prédikáció volt a fontos, hiszen annyira nem értek németül, hanem a hangulat, az énekek, meg hogy azért csak elmentem egy egyházi alkalomra.- Mit tanácsolsz annak, aki belevágna a vendégmunkás életbe?- A fizetés magasabb, mint idehaza, az biztos. A munka elvállalásával azonban csínján kell bánni. Az építkezésen, ahol dolgoztam, a munkavezetők nem határozták meg egyértelműen a feladatot. Előfordult, hogy egyikük ezt mondta, a másik azt. Egymásra licitáltak. Ja, és a legfontosabb: honvágyad nem lehet, beteg nem lehetsz, és az első időszak spórolós! Meg a későbbi is! Mert nem tudhatod, meddig bírod... ■ Ifi. Káposzta Lajos ► Hét katolikus pappal készült interjút olvashat, aki kézbe veszi a Mi lesz veled, cölibátus? című kötetet. A cím alapján azt gondolnánk, hogy kizárólag a cölibátussal kapcsolatos kérdésekről esik szó, de valójában hét papi életbe nyerünk betekintést. Hármuk ma is szolgálatban áll, másik három megvált a papi pályától, egyiküket pedig tanításbeli elhajlás miatt kiközösítették. Mint beszámolóikból kitűnik, a cölibátus csupán egy tényező - nem elhanyagolható, de nem feltétlenül a legfontosabb tényező -, amely a katolikus papok szolgálatát korunkban megnehezíti, néha ellehetetleníti. Az első interjú alanyának a dolgozószobájában uralkodó „művészi rendetlenség” jelenti a rendet, amelyben jól érzi magát. Körbemutat, majd felteszi a kérdést: „...elképzelhető lenne itt, ebben a környezetben egy asszony, egy feleség?” Majd elmondja, hogy mielőtt a papi hivatást választotta volna, életének a szexualitás is része volt. Azt a munkatempót azonban, amelyet számára a papi szolgálat diktál, összeegyeztethetetlennek tartja a felelős családi élettel. Papi életét örömtelinek tartja, és hangsúlyozza, hogy nem szenvedi hiányát bensőséges emberi kapcsolatoknak. Mégsem szégyelli megvallani, hogy időnként „a szexualitás a maga elemi módján olyan erővel zuhan, ront rám, hogy szinte beledöglök”. Mégis ellenáll a kísértéseknek, mert hivatását szereti, és nem tartja értelmetlen áldozatnak a cölib életforma vállalását. Meggyőződése, hogy az ebből adódó kísértések kisebb mértékben hátráltatják papi szolgálata betöltésében, mint ahogyan a családról való gondoskodás tenné. A második interjúalany, miután megvált a papságtól, házasságot kötött. A papi pálya elhagyására azonban - vallomása szerint - nem a cölibátus késztette, hanem egyházpolitikai okok miatt került rá sor. Bulányi György Bokor-mozgalmában való részvétele miatt vált olyan mértékben mellőzötté, hogy végül jobbnak látta, ha önként megválik az egyházi szolgálattól. Miután letette a reverendát, még két évig élt egyedül, és csak ezután gondolt a társkeresésre. Házasságot kötött. Papi szolgálatának éveire visszaemlékezve elmondja, hogy bár a cölibátust időnként nehezen viselhető tehernek érezte, még ilyenkor sem ez volt a legsúlyosabb problémája. Elvben sosem vonta kétségbe a cölibátusnak mint papi életformának a szükségességét. Egykori pap a következő megszólaló is: őt a katolikus egyház kiközösítette Karl Herbst A valódi Jézus című könyvének magyarra fordításáért, illetve a szerző nézeteivel való azonosulásáért, azoknak szószéken való megszólaltatásáért. A papi szolgálattól való megválás oka az ő esetében sem a cölibátus megszegése vagy megkérdőjelezése volt, ám a cölibátus intézményét ma nyíltan elavultnak és értelmetlennek vallja, eltörlésére ennek ellenére nem lát reményt. Kezdetben csak a szexualitás valóságának tapasztalása jelentett számára problémát, később azonban szerelmes lett - mondja a negyedik interjúalany, aki szerzetes. Hosszas lelki vívódás után úgy döntött, nem tud társ nélkül élni. Benyújtotta a Szentszékhez a papság alóli feloldásának kérelmét. Indoknak azt jelölte meg, hogy nem volt elhívása a papságra, amikor fölszentelték. Róma válasza az interjú napjáig nem érkezett meg. Ha megkapja a feloldást, amelyben őszintén reménykedik, akkor „békés úton” válhat meg az egyházi szolgálattól, és a katolikus egyház törvényei szerint is érvényes házasságot köthet. De számol a nemleges válasz lehetőségével is. Eldöntötte, hogy ebben az esetben is kilép a szolgálatból, és feleségül veszi választottját. Ez azonban kiközösítést von maga után. Ellentmondásos, hogy az „elbocsátó szép üzenet” reményében elhivatottság hiányára kénytelen hivatkozni, holott az ő esetében kizárólag a cölibátus az ok, amiért nem tud a papi pályán maradni. Most is szolgálatban álló pap - a következő nyilatkozó - fogalmazza meg: amikor a papi hivatást választotta, nem érezte problémának az ezzel járó cölibátus elfogadását, de ma ezt már éretlen gondolkodásának tudja be. Nem tudta, mit vállal. Nem titkolja, hogy az ő életében is a papoknál szokásos menetrend szerint jelentkeztek a problémák. Először a szexualitás valósága elleni szélmalomharc gyötrelmeit tapasztalta meg, később inkább a társ hiánya miatt szenvedett, amelyhez az apaság megélésének hiánya is társult. Hangsúlyozza, hogy a II. vatikáni zsinat Presbiterorum ordinis (a papi rendről) kezdetű határozata kimondja: „A papi cölibátus nem a papság természetéből fakadó követelmény, miként ez nyilvánvaló az ősegyház gyakorlatából és a keleti egyházak hagyományából...” Ez lehetővé tenné a szerinte szükséges változást. A nők pappá szentelésének megtagadását is indokolatlannak tartja, és kutatásai alapján olyan dokumentumra hivatkozik, amely kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az egyházban a papság nem mindig volt a férfiak privilégiuma. A hatodik interjú alanya - miután megkapta a papság alóli feloldást -, a katolikus egyház szertartása szerint kötött házasságot. Szerinte „a papi nőtlenség intézménye stabilan áll, és változatlanul szedi az áldozatait”. Abszurdnak mondja, hogy „az egyházi hivatal packázása, morálisan elfogadhatatlan magatartása egy olyan »bűnös állapotba« kényszerít felszentelt, tehát szentségi állapotban lévő papokat, hogy szentségi házasság, bűnbocsánat, feloldozás és következésképpen az Úr asztalához járulás nélkül éljenek” Majd hozzáteszi, hogy papi szolgálata idején négy főnöke volt ügynök, nekik és társaiknak azonban az egyházi hivatal részéről „hatalmasan kijár a tolerancia”. Ezután föltesz három súlyos kérdést: 1. Hogy tudja elviselni a magasabb hierarchia, hogy elhivatott emberek a cölibátus megszegése miatt civil foglalkozást kénytelenek keresni, miközben a növekvő paphiány miatt sokakhoz nem jut el az evangélium? 2. A házastársuk mellett életfogytig kitartó volt papokat miért sújtja az egyház szintén életfogytig tartó büntetésekkel? 3. Mi az akadálya a sok kínt és kárt okozó kötelező cölibátus eltörlésének, ha az nem vezethető le se az egyházi hagyományból, se az evangéliumból, sőt még csak nem is dogma, és csak a II. lateráni zsinat tette kötelezővé 1139- ben? Emellett irritálónak tartja azt is, hogy a manapság nem kis számban katolikus hitre térő anglikán papok katolikus papként is fenntarthatják házasságukat. Görög katolikus pap, mellesleg egyházjogász is, és mint családapa, házasságban él a hetedik nyilatkozó. Azt fejtegeti, hogy mind a cölib életmódnak, mind a házas életnek vannak buktatói. Főleg ha felkészületlen rá valaki. Szerinte a római katolikus papnövendékekkel kellőképpen tudatosítani kellene, hogy mire vállalkoznak: mit jelent például, hogy karácsony szentestéjét egy életen át családi közösségen kívül kell ünnepelniük. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy a görög katolikus kispapoknak is csak a felszentelés előtt van lehetőségük a házasságkötésre, és ha nem a cölibátust választják, akkor tanulmányaik befejeztekor, felszentelési kérelmük benyújtásakor be kell mutatniuk menyasszonyukat. Mivel ötéves tanulmányi idejük alatt viszonylag kevés idejük van udvarlásra, őket az elhamarkodott, meggondolatlan párválasztás veszélye fenyegeti. Arra a kérdésre, hogy miért nem tartja elképzelhetőnek, hogy a római katolikus egyházban is - a görög katolikushoz hasonlóan - ne kötelező, hanem választható legyen a cölibátus, meglepő feleletet ad: „Mert akkor eltűnne az egyházból valami fontos, valami nagyon nagy érték: a teljes odaadottság.” Ez a válasz azért megdöbbentő, mert úgy tűnik, hogy a válaszadó, aki maga is férj és családapa - talán anélkül, hogy gondolna rá - saját papi szolgálatáról mond ítéletet. Megjegyezzük azonban, hogy azok számára, akik papi szolgálatukban a teljes odaadottságot csak cölib életformában tudják megélni, a keleti egyházakban - így a görög katolikus egyházban is - létezik a szerzetesség intézménye. Ám azok a papok, akik a keleti egyházakban szerzetesek lesznek, a cölib életformát valóban önként választják, nem az egyház kényszeríti rájuk, mint ahogyan az a szerzetesi fogadalmat tenni nem kívánó római katolikus kollégáikkal történik. És ez lényeges különbség. Mert amíg az önkéntes választás nyomán vállalt cölib életforma valóban értéket képviselhet, addig a kényszerű „választás” eredményezte cölibátus többnyire csak kísértések és nemritkán súlyos bűnök forrása. A hét interjú összegzéseként elmondhatjuk: különböző vélemények szólaltak meg bennük, de a nyilatkozók többsége a kötelező cölibátus intézményét értelmetlennek, álságosnak, időszerűtlennek, sok fölösleges emberi szenvedés és tragédiák kiváltójának tartja. Emellett az a vélemény is hangot kap, hogy a római katolikus egyház működését ma már veszélyeztető paphiány fő oka is a kötelező cölibátusban keresendő. A jövő kilátásait illetően pedig mindent elárul a nyilatkozók egyikének az a véleménye, hogy a problémát nem az egyház, hanem az élet fogja megoldani. ■ Véghelyi Antal Juhász József: Mi lesz veled, cölibátus? Katolikus papok emberközelből. Szófia Kiadó, Budapest, 2010. Ára 1990 forint. Kapható a nagyobb könyvesboltokban.
