Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-23 / 43. szám
8 •« 2011. október 23. PANORÁMA Evangélikus Élet Római jegyzetlapok Róma. Az Örök Város a lombarany őszben. A búcsúzó évszak legszebb napja ez. Állok, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Öröm és fájdalom kavarog bennem. Szeretteim közül hányán akartak ellátogatni e szent helyre, hány kedves barát, és csak nekem sikerült. Hála Istennek, hogy annyi bajból kiemelt, rendetlenkedő szívemet lenyugtatta: „Hagyd a gondokat. Készülj a csodás utazásra!" Betérek egy emeletes házak közé ékelt templomba. Ötszáz éves vagy ezer-? Ritka ajándék: egyedül vagyok, de néhány perc múlva hangos japán turisták érkeznek, és - a tiltás ellenére - vakuznak mindent. Azután megyek tovább, az artézi kútból megtöltöm kulacsomat. Az út csupa ragyogás, arany tisztaság a déli latin táj. Kilobbanó fények. Csobogó szökőkutak, magas píneák, sugaras pálmafák. És a legszebbek: császárok, rabszolgák, festőóriások, halászok, vándorok keze érintette kövek. * * * Kápolna. Kora reggeli imádság. Legmélyebb értelme ez lehet: „Adj erőt, Uram, hogy sebzett szívem kibírja a felfedező, hosszú utakat.” És azután: „Adj még erőt, Istenem, hogy elviseljem a sok szépséget!” Az egyszerű és tiszta hétköznapi csodákat. * * * Capitolium tér. Michelangelo, a nagy szobrász és festő tevékenysége 1538- ban kezdődött itt, amikor az általa tervezett talapzaton elhelyezték Marcus Aurelius bronz lovas szobrát. Persze, mint mindenütt, neki is verekednie kellett, hogy a városi hatóságok engedélyezzék tervei megvalósítását. Végül kiharcolta a harmadik épület szimmetrikus elhelyezését, és a világ egyik legszebb terét álmodta meg! A lépegető lovon ülő császár tartása méltóságot sugall, arca és mozdulata a filozófus szelídségét fejezi ki. (Már csak a hadvezér Elmélkedések című bölcs kötetét kell elővenni és az egyik kőpadon olvasni, visszapergetni az időt nyolcszáz évvel.) * * # Egy arc a Forum Romanumról. Lenézek a vaskorlát mögül: hatalmas területet kell bejárnom. Mellettem egy idegenvezető, jobb kezében hosszú botot tart a feje fölé, rákötve sárga kendő, hogy el ne veszítse csoportját. Belehallgatok: „Az etruszk királyok korában kezdődött a város urbanizálása. A mocsarat lecsapolták, és mint központi térre, ide költöztették az állami élet legfontosabb kulturális és politikai intézményeit.” Elindulok, s mint az űrhajósok a Hold szürke porhamujában, lassan lépdelek a sűrű romvárosban. Merész ívek, oszlopok, komoly faragások, tört kődarabok, rajtuk latin föliratok, Constantinus penészes zöld bronzfeje, szél sodorta arany levelek, mintha lenne a kifosztott Kelet ideöntött mesés kincse... Császárok császárok után, volt, hogy évente kettő is meghalt, palotákra paloták dőltek; keselyű századok szaggatták Saturnus templomát, Caesar bazilikáját. Leülök egy oszloptöredékre. Látom, mellettem egy kedves arcú idős néni pihen. Egyenruhája, jelvénye mutatja, hivatalos ember, de nem szól, csak mosolyog, örül, hogy körötte a kíváncsi világ hömpölyög. * * * Via Appia Antica. A városkaput magunk mögött hagyva a híres-nevezetes úton lépkedünk. Krisztus előtt 312-ben Claudius kezdte építeni Capua irányába. Kétoldalt ritkás fák övezik. Megkoptak a lerakott nagy kőlapok; belém villan: hányán siettek rajta a több mint kétezer év alatt? És kik? Hová mentek, hová vitték őket? Vas István szép prózaverse jut eszembe: „Látta-e Jézust Péter a Via Appián? Mennyi gyerekelképzelésem: hátha mégis járt ott a fehér úton, a holdsütésben. És mennyi kétely és talány. Aztán a könnyű magyarázat: hogy azt látta, amit belül látott, s egyremegy a Genezáret vagy a Via Appia. Hiszen akkor is testileg, és akkor is azt a testet, amelyet mindnyájan úgy szerettek, hogy föl kellett támadnia." * * * Vacsoraidő. Késő délutánra mindenki elfárad. Még leghűségesebb segítőm, Robi fiam is. A barokk szépségű Santa Maria della Pace közelében apró éttermek. Van, ahol csak három asztal van a fal mellett; a mienk na-Mercati di Traiano gyobb, egyszerű és családias. Bent lobog, parázslik a kemence, sül és illatozik a pizzánk. Kis kancsóból öntöm a jó vörösbort. Pontosan hat órakor fiatal nő érkezik, két eleven gyermekkel. A magas Domenico vigyázzban áll előtte, és számolja a mai fizetséget. Gondolom, kevés lehet, mert az apró asszony megdöngeti a férfi erős mellkasát. Újabb eurók kerülnek elő, az(Napló, 2011) után mosoly, ölelés, béke egy időre. A búcsúpohárhoz ő hozza az újabb bort; megfogja a kezemet, s mondja dallamos, pergő panaszát. A lényege ez lehet: „Édes barátom, ha olasz nőt veszel feleségül, te leszel a világ legboldogabb és legboldogtalanabb embere!” * * # Esti harangszó. Már a negyedik alkalom, hogy egy szép és rejtőző templom közelében pihenünk meg. Nem az időt jelzik a mély szavú harangok, egyszerűen csak zengnek. Fölverik a pillanatnyi csendet, üzenni akarnak valami fontosat. Nem a gépi vezérlés ez, a kopott köteleket húzza valaki: egy öreg pap. Valamilyen titokzatos figyelmeztetés lehet: Vigyázz, gyorsan lepereg az élet! Siess valami jót tenni embertársaidért. * * * Kövér gladiátor. Az Örök Város bővelkedik jelképekben. Az egyik legismertebb közülük a Colosseum. Elnevezését nem „kolosszális” méreteinek köszönheti, hanem Néró császár harminc méter magas szobrának. Annak idején nem kevesebb mint ötvenezer embert szórakoztattak benne. Most kevesebben vagyunk, de így is hömpölyög a látogatók véget nem érő sora. Még jó, hogy mindig van mit felfedezni. Most éppen egy főállású gladiátor érkezik új autóján. Gyorsan átöltözik, szakállát megfésüli, vörös tógát terít a vállára, előveszi véres fakardját, és várja a turistákat. Főleg a fiatal nőket, akik - kellő pénzért - együtt fényképezkedhetnek vele. * * * Mesterek. Hány és hány nagyszerű férfi! Építészek, festők és szorgos szobrászok. A legtöbb töprengve, küszködve dolgozott, sőt volt, aki elégedetlen volt önmagával, és önkezével vetett véget az életének. Egy kivétel volt: Michelangelo. Ő minden feladatot megoldott, az ő kezében minden arannyá változott. Látástól vakulásig dolgozott. Tervező ceruzát vett elő, éles vésőt, és zseniális freskókat festett, fényesre csiszolt szobrokat faragott. # * # Olasz drukkerek. Búcsúvacsora, mögöttünk az alkony megvilágította templom. Alig fogunk a remekmű pizzához, hangzavarra leszünk figyelmesek. Dicsérjük az ételt, iszunk, fogadkozunk: ha Isten megadja, jövőre újból eljövünk Rómába. Közben erősödik a hang, azután váratlanul olyan ordítás tör ki, hogy megremegnek a környék házai. Zeng a keskeny utca: „Góóóól!” Gyorsan fölugrok, és átmegyek a szomszédos totóirodába. Focimeccs van: római rangadó. Tömve a terem és előtte a kis tér. Mindenki drukkol a helyi csapatnak. Csupa értő és kritikus ember. Gyorsan megszeretnek, mondom: ti arany-, mi, magyarok falábúak. Az újabb gólnál már öleljük egymást, sőt a titkos lapos üvegből is megkínálnak. Saturnus és Vespasianus temploma * * Szent Péter-bazilika. Mielőtt belépnénk a hét főtemplom közül a legismertebbe, leülök a gyönyörű és tágas téren. 1626. november 16-án szentelték föl a bazilikát. Mennyi ember lehetett akkor, és azóta hányán megfordultak itt! Gigantikus alkotás, kicsit el is veszik benne a messziről érkező. A félhomály mély csöndjében van egy apró fényjel, mintha szál mécses világolna. És mégis. Mindenen áttör ez a fenséges, fájó-szép csoda: Michelangelo Pietája, a mindössze huszonöt éves fiatalember világhírű szobra: Krisztus siratása. A művész egyetlen szignált alkotása. A Madonna keblén húzódó szalagra ezt véste: „A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette.” # # * A Sixtus-kápolna. Nem könnyű bejutni a Vatikán több kilométer hosszú múzeumába. Végtelenül gazdag gyűjteményeit végigjárni egy nap és két láb kevés. Félezer esztendő alatt annyi műkincs halmozódott itt föl, mint sehol a világon. Lépésben halad az ember, és ámulva nézi az ókori római alkotásokat, a keresztény művészet legszebb munkáit, a távol-keleti válogatást... Azután ott a zsúfolt képtár, az egyiptomi szobrok ritka becsű folyosója, a kőtár és a könyvtár. Mikor össze akar esni a látogató, apró táblát pillant meg: Capella Sistina. De addig még emeleteket, lépcsősorokat kell legyőznie. Kis ajtón át végre beléphetünk mi is. Hát itt vagyok, előttem az, amiért nekivágtam a fárasztó útnak. A hatalmas teremben, a fal mellett leülök a kőpadra. Nézem a közel ezer négyzetméteres mennyezetfreskót, és elképzelem: Michelangelo négy esztendőn át hanyatt fekve festette magas állványról. Közben szemére és őszülő szakállára csörgött a sűrű festék. Alig készült el, jött II. Gyula pápa újabb megbízása: fesse meg oltárfreskónak az utolsó ítéletet. (1541- re készült el végleg, és felvehette az elmaradt pénztartozást.) Gigászi alkotás, izzó, kavargó látomás. Mennyi keserűség és alig látható remény a próféták világot felismerő mozdulatán. És újra szól a pergament tekerő Ezékiel, hallgat Dániel, Ézsaiás, Jeremiás. És az elítéltek szaporodó hada az örvény közepén. A Fiúisten a fekete égen: kit hív magához? Kik itt voltunk, és itt vagyunk, van-e egy közöttünk méltó a feleletre? ■ Fenyvesi Félix Lajos Constantinus diadalíve és a Colosseum S. Barbara e S. Tommaso d'Aquina dei Librai
