Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-23 / 43. szám
2 -m 2011. október 23. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Ismered gondolatainkat, kísértéseinket, küzdelmeinket. Erődért, szeretetedért, bocsánatodért, szavadért jöttünk, hogy megerősödjünk. Járj át isteni erőddel! Lelked formálja szívünket, tisztítsa meg gondolatainkat, öntsön erőt fáradt testünkbe-lelkünkbe. Érteni szeretnénk szavadat, látni kezed hatalmát, tapasztalni vezetésedet. Urunk! Te semmi olyat nem rendelsz, amire ne lenne nélkülözhetetlenül szükségünk. Rendeled, hogy szeressünk téged mindenek előtt és mindennél jobban, mert csak a te szereteted gyógyít. Szereteted szabadságát kínálod életünk alapjaként. Te megelőlegező módon és érdek nélkül szeretsz, kívánod, hogy mi is ilyen szívvel legyünk egymás iránt. Megvalljuk, hogy mindenkitől türelmet, megértést, segítő szándékot várunk. A szeretetlen gesztusok, szándékok, szavak sebet ütnek rajtunk. Magunkon érezzük, hogy milyen fájdalmas mások tapintatlansága, figyelmetlensége vagy szándékos rosszakarata. A magunk türelmetlenségét, érdes szavainkat nem vesszük észre, sanda szándékainknak nem tulajdonítunk jelentőséget. Nem akarjuk látni a fájdalmat, amelyet így mi okozunk. Urunk, légy irgalmas hozzánk! Segíts rajtunk, Urunk, hogy akik a mi keresztyénségünk alapján látnak téged, azoknak ne okozzunk megütközést! Könyörgünk azokért, akik hitükben megerőtlenedtek, hódítsd meg őket szereteteddel. Állj azok mellé, akik magukra maradtak, akik kilátástalannak látják az életüket! Imádkozunk a gyermekekért, akik biztonságban növekszenek, és azokért is, akik nem ismerik, hogy milyen jó a szeretet oltalmában élni. Irgalmad és gondviselésed kísérje és őrizze őket. Imádkozunk a szülőkért, akik nem merik rád bízni gyermekeiket. Juttasd el őket arra a felismerésre, hogy minden kincsünk nálad van a legjobb helyen. Újítsd meg azt, ami megfásult a felnőttekben, és segíts, hogy féltőn becsüljük családi kapcsolatainkat. Békességedet kérjük családunknak, otthonunknak, szeretteinknek. Segíts, hogy támasszá, ajándékká, rád mutató jellé legyünk egymás számára. Tekints irgalmasan a betegekre, légy orvosuk és erejük. Őrizd meg a szenvedőket a kétségbeeséstől. Vigasztald a szomorkodókat, erősítsd hitüket, és teremts szívükben békességet. Kiáltunk azokért, akik nevedért szenvednek üldöztetést, mártíromságot. Fékezd meg a gyűlölet tüzét, Istenünk! Könyörgünk a világért, hogy a földön mindenki emberhez méltó módon élhessen békességben. Köszönjük az üdvösség reménységét. Engedd, hogy már most, amikor nevedben vagyunk együtt, átélhessük eljövendő országod örömét. Késztess vigyázásra és józanságra, hogy készek legyünk az előtted való számadásra. Nyisd meg áldásod forrásait, hogy szándékod szerint minden ember megismerje igazságodat, bűnbocsátó kegyelmedet és megújító szeretetedet. Hallgass meg minket Fiadért, a mi Urunk Jézus Krisztusért! Ámen. őÜjLuther www.myluther.hu SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 18. VASÁRNAP - 1JN 3,/18/19-24 Egyház vagyunk-e még? A VASARNAP IGEJE A szeretet kettős nagy parancsolatát az evangéliumokból ismerjük: „Szeresd az Urat, a te Istenedet... és szeresd felebarátodat, mint magadat’.’ Ebből ered a „bulvárteológiának” az a megállapítása, hogy Isten iránti szeretetünket csak az embertársunk iránti szeretetünkkel mutathatjuk meg. János apostol azonban nem így látja. Szerinte Isten iránti szeretetünk mércéje a Jézus Krisztusban mint Isten fiában való hitünk. János evangéliumában maga Jézus mondja ellenfeleinek: „Az az Istennek tetsző dolog hogy higgyetek abban, akit ő küldött” (Jn 6,29) Isten tetszésére lenni és Istennek tetszőén cselekedni persze nem csak azok akarnak, akik szeretik Istent. Vannak, akik félelemből törekednek arra, hogy Isten tetszését elnyerjék. Jézus azonban olyan emberekkel vitázik, akik azt tartják magukról, hogy Istent mindenki másnál jobban szeretik. Nekik mondja: ha valóban szeretitek Istent, azt azzal mutathatjátok meg, hogy hisztek bennem, akit Isten küldött. János apostol Mesterének ebből az érveléséből indul ki, amikor levelében azt írja: „Az ö [Isten] parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk’.’ Az apostol szerint tehát az első és legfőbb parancsolat - „Szeresd a te Uradat, Istenedet..!1 - betöltése a Jézus Krisztusban mint Isten Fiában való hit. A levél 5. fejezetének elején János minden félreértést kizárva erősíti meg: „Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született, és aki szereti azt, aki szülte, azt is szereti, aki attól született’.’ János ezzel az Isten iránti szeretetet a Jézus iránti szeretetre is kiterjeszti. Ezzel pedig Jézusnak az evangélium 14. fejezetében tett kijelentésére emlékeztet: „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat’.’ (Jn 14,15) János gondolkodásában így kapcsolódik a legfőbb parancshoz: „...és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk’.’ Néhány 20. századi „divatteológus” nyomán szinte kötelezővé vált annak hangoztatása, hogy a jánosi iratokban az egymás szeretetére való felhívás a szeretet körének szűkítését jelenti a felebarát szeretetéhez képest. A teológusok társaságában való szalonképességünket kockára téve mégis ragaszkodjunk ahhoz a tradicionális magyarázathoz, hogy János nem leszűkíti a felebaráti szeretet parancsát, hanem alkalmazza. Mert a gyülekezetekben - ahol levelét felolvasásra szánta - ki más lehetett volna a hallgatók felebarátja, mint az a hittestvér, akivel - az apostoli idők jó szokására gondolok - naponta találkoztak? Ezért fogalmaz úgy János, hogy „szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk”. Mert János szerint a felebarátját az szereti valóban, aki mindig éppen az iránt viseltetik szeretettel, aki ott van mellette, aki egy levegőt szív vele. A távol élő, ismeretlen felebarátot csak ritka kivételes esetben (természeti katasztrófák idején meghirdetett segélyezés stb.) áll módunkban nem csupán szóval szeretnünk. A mellettünk élő iránti szeretetünket viszont nap mint nap cselekedeteinkkel bizonyíthatjuk. Mert János szerint csak a tettekben megnyilvánuló szeretet valódi. Hiszen János előtt Jézus példája áll, aki így vall: „...én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.” (Jn 15,10) János azonban azt is megértette, hogy ha valakinek a szeretetében élünk, az közösségben él velünk. Szeretete által nemcsak rajtunk kívül, hanem a szívünkben is él. Ha megtesszük Isten parancsolatát, és hiszünk Jézusban, akkor megmaradunk Isten szeretetében, ami által Isten valóságosan a szívünkben él. És Jézus is a szívünkben él, ha megtesszük parancsolatát, és szeretjük egymást. És ahogy Jézus sem szavakkal mutatta meg irántunk való szeretetét, hanem azzal, hogy Istennek engedelmeskedve, de mégis önként az életét adta értünk, így tartozunk mi is szeretni egymást János szerint. „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk” - írja nem sokkal később, a 4. fejezetben. (íjn 4,11-12) Ezzel megint csak Jézus szavára utal, arra, amit az utolsó vacsorán végrendelkezve mondott: „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért’.’ (Jn 15,12-13) János apostol végül még egy hiteles mértéket ad a levél olvasóinak kezébe. „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg hogy a Leikéből adott nekünk’.’Csők az a gyülekezet, az az egyház mondhatja el joggal, hogy a Szentlélek uralma alatt él, amelynek tagjai a Jézusban való hitük által megmaradnak Isten szeretetében, és egymás iránti szeretetük által megmaradnak Jézus szeretetében; azaz valóság köztük a hitnek és a szeretetnek az a teljes egysége, amely által mindannyiuk szívében Isten és Jézus él, és egymást is szívükben hordozzák, miközben életük Krisztusban van elrejtve az Istennél. Ahol nincs a szeretetnek ez a még kívülállók számára is nyilvánvaló bensőséges közössége, ott - bármilyen sok szó essék is a Lélek kiáradásáról, újabban akár Lélek-keresztségről is - a Szentlélek egészen biztos, hogy nem tölti be a közösséget. Az olyan gyülekezet, amely nem szeretetközösség, nem élő tagja a Krisztus testének, hanem legjobb esetben is csak élettelen műtag, amely könnyen betagolható a hatalomnak abba a piramisába, amelyet a világ lelke tart össze, és amelyet a világ egyházként tart számon. Krisztus teste azonban nem élettelen piramis, hanem élő organizmus, amelyet a Szentlélek tart egyben a tevékeny szeretet kötelékével. János apostol olyan tükröt tart elénk, amelybe belenézve ma nekünk kell feltennünk azt a kérdést, amelyet a néhai Muntag Andor professzor - mintegy hetven évvel ezelőtt - egy lelkészeknek tartott előadása címéül választott: „Egyház vagyunk-e még?” ■ Véghelyi Antal Vállalod-e igaz meggyőződéssel és jó lelkiismerettel? Az ordináció liturgiája A Régi-új liturgikus sarok múlt heti részében megkíséreltük összefoglalni a szenteléssel, iktatással és megáldással kapcsolatos legfontosabb információinkat. Definiáltuk az egyes események elnevezését, mit, kit, miért szentelünk, mikor áldunk, és mikor veszünk istentisztelet keretében használatba valamit. Ezek figyelembevételével bontjuk ki a következő hetekben a Liturgikus könyv második kötetének e fontos fejezetét, hogy értsük és tudatosítsuk: mi miért zajlik az egyházban. Egy azonban összefoglaló módon egyértelmű: minden egyházi cselekmény mögött - amelyet látszólag mi szervezünk - az a szándék és hit él, hogy nem mi cselekszünk. Mi csupán medret, keretet készítünk Istennek, aki - kinyilatkoztatása szerint - szólni akar hozzánk, cselekedni akar velünk és általunk, s azért oszt áldást, hogy áldássá lehessünk mások számára. A lelkészszentelés külső és belső elhívás nyomán az az istentiszteleti alkalom, ahol a jelölt - nyilvánosan megvallva hitét - bejelenti és vállalja, hogy odaszenteli egész életét az Istennek való lelkészi (papi) szolgálatra. A püspök pedig - ordinációs jogánál fogva - lelkésszé szenteli, azaz Isten szolgájaként, az egyház nevében megbízza és felhatalmazza a jelöltet az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására. A püspök két lelkész segítségével végzi a felszentelést - lehetőleg a lelkészjelölt gyülekezetében. A segédkező lelkészek egyike a jelöltet a szolgálatra felkészítő Evangélikus Hittudományi Egyetemnek a képviselője. Az ordináció liturgiája ünnepi istentisztelet keretében zajlik. Az előkészület (Isten nevének segítségül hívása, bűnbánat és feloldozás) után az istentisztelet teljes bevezető része következik: zsoltár, Krisztus-dicséret, glória, kollekta imádság, igeolvasás, igehirdetés. A harmadik részben elhangzik a hitvallás, felcsendülnek a lelkészszentelés bibliai olvasmányai, azután az ordinációs kérdések. A válasz után a kézadás, majd az eskütétel következik. Az ordinációval ér el az istentisztelet első fele a csúcspontjához. A liturgia második (szerves) része az úrvacsorái liturgia, amelyet a püspök végez, de benne az újonnan felszentelt lelkész is aktívan részt vesz. Vegyük nagyító alá az ünnepi istentisztelet azon részeit, amelyek karakteresen magukon viselik az ordináció jellemzőit! A bevezető zsoltár keretverse az első ilyen gondolat: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek.” (Jn 15,16) Magának a zsoltárnak a törzse is erre irányítja figyelmünket: „Uram, igéd örökké megmarad, nemzedékről nemzedékre. Lábam előtt mécses a REGI-UJ LITURGIKUS SAROK te igéd, ösvényem világossága. Támogass engem ígéreted szerint, hogy éljek! Igéd tartalma maradandó, és minden igaz döntésed örökre szól.” (Zsolt 119,89-90.105.116.160) A Krisztus-dicséret hármas mondatfűzése - ezt a lelkészjelölt mondja - az egyház Urának és új szolgájának bensőséges kapcsolatára utal: „Úr Jézus Krisztus, te megerősíted, és az örök élet útján indítod el tanítványaidat, Uram, irgalmazz! Úr Jézus Krisztus, te azt akarod, hogy tanítványaid öröme teljes legyen, Krisztus, kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, te megáldod tanítványaidat, hogy áldássá legyenek mások számára, Uram, irgalmazz!” A kollekta a népéért felelősen cselekvő Istent szólítja meg: „Mindenható, örök Isten, aki Krisztust minden ember üdvözítőjévé tetted, és az ő követeire bíztad eljövendő országod evangéliumát: hívj ma is új munkásokat szolgálatodra, hogy megmaradjon közöttünk a te beszéded, és asztalod közösségében mindenkor megízlelhessük üdvösséged örömét az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkönörökké.” A lelkészjelölt az igehirdetés után egymaga mondja-vallja a Niceai hitvallást. Azért ez a hitvallás került az ordináció liturgiájába, mert gazdagabban, részletesebben beszél arról a valóságról, amelynek a hirdetőjévé, tanítójává válik az új lelkész. Négy olvasmány is szól arról, mire hívja az egyház ura az ő szolgáit. Az igeszakaszok végén a püspök ezt mondja: „Isten őrizze meg szívedben ezeket az igéket, lelkészjelölt testvérem!” Az eskütétel előtt még négy kérdés hangzik el: „Testvérem az Úrban, N. N., aki odaszántad magad a lelkészi szolgálatra: vállalod-e igaz meggyőződéssel és jó lelkiismerettel a lelkészi szolgálatot evangélikus egyházunkban? Akarod-e lelkészként az egyház Fejét és Urát, Jézus Krisztust híven követni, evangéliumát tisztán és igazán hirdetni és a szentségekkel Krisztus rendelése szerint szolgálni? Fogadod-e, hogy szeretettel, odaadó hűséggel és példás élettel építed egyházunkat? ígéred-e, hogy evangélikus egyházunk törvényes rendjét mindenkor megtartod, elöljáróid útmutatását követed?" Amikor a válaszok elhangzanak, következhet a lelkészi eskü, amelynek szövegéről, tartalmáról következő számunkban találnak olvasóink - vallomásszerű - információkat. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)
