Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-16 / 42. szám
20ii. október 16. • 3 Tanulmányi konferencia Révfülöpön Szubjektiven Esterházy Jánosról Folytatás az 1. oldalról Akkor még nem feltétlenül volt fontos a felekezetiség, sokkal inkább az anyanyelv. Felekezeti szempontból csak a 18. századot tekinthetjük fordulópontnak. A másik előadást egy fiatalabb tudós, Demmel József doktorandusz tartotta A múlt terhe, a jelen gondja, a jövő lehetősége a szlovák-magyar kapcsolatokban címmel. Az előadónak nem volt könnyű dolga: mindannyian érezzük és tudjuk, hogy ez nem egyszerű, egyelőre még megoldatlan helyzet. De látható, hogy törekvés van a békére, hiszen mindannyian, akik ott voltunk, és akik szlovák részről jöttek el a konferenciára, érzik, hogy itt már csak az „atyanyelvre” lenne szükség. Sok hozzászólásra volt idő, és ezt ki is használtuk. Nagyon érdekes megállapítás volt, hogy a tudományban működik a kapcsolat, a politikusok elhatárolódnak egymástól, az egyház pedig - Fabiny Tamás püspök szavaival élve - „teszetosza”. Ezen kellene a leginkább változtatni. Megrendítő, megható pillanatokat élhettünk át, hallgatva a testvérek hozzászólásait. A konferenciát közös úrvacsorás istentisztelet zárta. Az igehirdetés szolgálatát Fabiny Tamás püspök végezte, párhuzamba állítva az első gyülekezet és a mai egyházak helyzetét. Sok feszültség volt abban az időben is - mutatott rá Fabiny Tamás -, nőtt a gyülekezet lélekszáma, több lett a súrlódás, mégis van mit tanulnunk tőlük. Legfontosabb szolgálat az ige hirdetése, a reformációnak is ez volt a lényege. „Jaj nekem, ha az igét nem hirdetem”, vagy ha az igehirdetést más szempontoknak rendeljük alá. A püspök nagyon fontos gondolatot idézett Reményik Sándor Az ige című verséből: „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, mintha imádkozna...” Ugyanakkor egy másik versében arra hívja fel a figyelmet a költő, hogy az ige nem tudás, művészet, magyarkodás. Isten igéjének helyére semmi sem tolakodhat. És persze nagyon fontosak a munkatársak, hiszen egymásra vagyunk utalva. Ez a zárógondolat nagyon igaz, ha csak egymásra és magunk köré nézünk is, ezt az áldást nagyon is tapasztaljuk. Nemcsak azért, mert egymást támogatva készülhetünk a szolgálat útjára, készülhetünk a jelen feladataira és a jövő lehetőségeire, hanem azért is, mert ezek az emberek mind mellettünk állnak, rengeteg támogatást kapunk. És talán egyszer - mint a szlovéniai magyar gyülekezet képviselői - ott fogunk ülni a felügyelőnkkel és egy kisbusznyi gyülekezeti taggal a hatodik vagy a tizedik, jubileumi Maek-konferencián... Mitja Andrejek és útitársa, Győréi Judit Bözödújfalu -az elárasztott falu Romániában Bözödújfalu (románul Bezidu Nou, németül Neudorf) elpusztult falu Romániában, Maros megyében. A település a romániai falurombolás jelképévé vált: 1988-ban egy új víztározó építésekor elárasztották. Az egykori falu községközpontjától, Erdős zentgyörgytől öt kilométerre keletre terült el a Küsmöd-patak mellett. A falut a Bözödről a Küsmödpatak völgyébe települt családok alapították, első okiratos említése 1566-ból származik. Már a középkorban volt temploma, melynek híressége a bözödújfalusi Madonna volt. A középkori épület helyett 1740-ben fatemplomot, majd 1784-ben kőtemplomot emeltek. Ma római katolikus templom, amely azonban az unitárius templommal együtt víz alatt van. A 17. századtól a szombatosok felekezetének egyik fő helye. Itt éltek az utolsó erdélyi szombatosok, míg 1868-ban zömük zsidó hitre nem tért. Maradékaikat a németek koncentrációs táboraiban pusztították el. A falut 1910-ben még 679-én lakták, túlnyomórészt magyarok. 1939-ben kezdték építeni ortodox templomát, de 1990-ben lebontották. A bözödújfalusi víztároló építése 1988-ban kezdődött meg, a gátépítés azonban már 1975-ben megindult, 1977-ben leállt, de 1984-től újra elindult. A gát 625 méter hosszú és 28 méter magas. 1985-ben elkezdődött a falu kitelepítése. 1992-ben még 126 lakosa volt, közülük 99 magyar, 23 cigány és 4 román, de a tervek szerint minden lakót ki kellett volna telepíteni. 1994-re a falu két templomával együtt teljesen víz alá került, lakosai - ki hová tudott - elköltöztek. Mindössze 12 ház menekült meg az elöntéstől, ezekben negyvenen laknak. A falu első világháborús emlékművét 1996-ban kiemelték a vízből, és a Tanorokba helyezték át. Minden év augusztusának első szombatján a helység egykori lakói falutalálkozót tartanak. A falu különlegességét az adta, hogy a katolikus, unitárius, ortodox és székely szombatos felekezet egyaránt megtalálható volt egy helyen. Az egykori település emlékét márványtábla őrzi, amelyen a lakosok nevei és a faluban gyakorolt vallások szimbólumai láthatók. A SükösdÁrpád által 1995-ben emelt emlékművön a következő szöveg áll: „A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve, és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görögkatolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma. ” A faluból megmaradt templomok (katolikus és unitárius) az évek során egyre rosszabb állapotba kerültek. A templomok cserepeit az a néhány cigány család használta fel, amely itt lakik. Tető nélkül a templomok lassan összeomlottak. Mára már a katolikus templom falát is széthordták a lakosok, csak a fehér torony maradt meg, mutatva: itt egykor falu volt. Az unitárius templom is hasonló képet mutat. A lakosok alacsony vízállásnál - ha szükség van rá - a templomokból viszik el a köveket. 2009-ben, egy nagy viharban összedőlt a katolikus templom tornyának teteje is. A víztározó környéke nyaranta a fürdőzők és horgászok közkedvelt paradicsoma. A vízpartot felparcellázták, és a viszonylag kis földterületek tulajdonosai kisebbnagyobb bódékat emeltek, ezzel a természetes környezet képét jelentősen megváltoztatták. Forrás: http://hu.wikipedia.org Az utóbbi hetekben, hónapokban sokat lehetett hallani Esterházy János szlovákiai megítéléséről. Északi szomszédunk vezetőinek egy ideje valamiért különösen fontos lett, hogy a második világháború előtt és alatt ténykedő felvidéki magyar politikust negatív színben tüntethessék fel. Amint címe is elárulja, az alábbi írás a legkevésbé sem kíván objektív szempontok alapján feketét vagy fehéret állítani. A cikk nem más, mint egy Budapesten élő harmincas tanár papírra vetett néhány gondolata. Hogy miért éreztem fontosnak leírni, hogy Budapesten élek, és a harmincas korosztályhoz tartozom? Leginkább azért, mert úgy látom, generációm tagjait a magyar fővárosban ez a téma nemigen érinti. Én azonban minden alkalommal, amikor Esterházy Jánosról hallok vagy olvasok, felkapom a fejem. Hogy mi ennek az oka? Az Esterházy név már kisgyerekkoromban mélyen belém ivódott, jóllehet életemnek e korai szakaszában fogalmam sem volt arról, hogy a név bármiféle történelmi jelentőséggel bír. A szóban forgó nemesi család neve nekem valahol Hófehérkéével és Csipkerózsikáéval raktározódott el egy szinten. Anyai nagymamám ugyanis - azokon a rendkívüli, de nagyon jó emlékű estéken, melyeket nagyszüleimnél töltöttem - az esti elalvás előtt sosem könyvből, mindig „fejből” mesélt. Ilyenkor saját fiatalkori emlékeiről beszélt rendkívül színesen, szinte meseszerűen: többek között arról, hogy a második világháború alatt Nyitraújlakon élt az Esterházy család nevelőnőjeként Esterházy János gyermekei, Alice és János mellett. Nagymamám e két - ma már erősen nagyszülő korú - gyerekről úgy mesélt, mint a mesebeli gróf úrfiról és grófkisasszonyról. Ilyenformán tehát nekem Esterházy Aliszka alakja valahol tényleg a Grimm-mesehősnők sorába illeszkedett. Édesapjáról, Esterházy Jánosról - emlékeim szerint - kevesebbet mesélt nagymamám. Ahogy nőttem, majd ahogy a rendszerváltás is bekövetkezett, a számunkra addig távoli, nehezen megfogható Nyugatról előkerült a „mesebeli” Aliszka, aki onnantól kezdve nagymamám életének ismét fontos részévé vált. Ugyan még mindig gyerekként, de már kevésbé a mesék felé orientálódva ismerhettem meg a kilencvenes évek elején Esterházy János szomorú történetét. Egészen pontosan ugyan még nem értettem, hogy meghurcolása miből is állt, de arra határozottan emlékszem, hogy igazságérzetem már akkor tiltakozott az ellen, hogy egy ártatlan embert halála után bűnösként tartsanak nyilván. A valódi történetet mindjobban megismerve - még mindig elsősorban nagymamám elmeséléseire támaszkodva - követhettem és követem ma is nyomon Esterházy-Malfatti Alice küzdelmét édesapja rehabilitációjáért, mely Szlovákiában és Csehországban máig nem történt meg. Oroszországban már 1993-ban kimondták a felvidéki politikus ártatlanságát, ezzel szemben Szlovákiában mostanság nemhogy hagynák „békében nyugodni” Esterházy János emlékét, hanem vezető politikusok nyilatkozataikban egyenesen Hitler és a fasizmus hívének bélyegzik őt. (Noha köztudott róla, hogy zsidókat mentett, és a szlovák parlamentben egyedüliként nem szavazta meg a kitelepítésüket.) Hálás vagyok a nagymamámnak. Azért vagyok neki hálás, mert nélküle minden bizonnyal én is azok közé a harmincasok közé tartoznék, akiket ez a téma egyszerűen nem érint meg. Miért jó, hogy megérint? Két okból: egyrészt azért, mert kár lenne semmit sem tudni egy olyan emberről, aki életével és egész magatartásával a megélhetési politikusok tökéletes ellenpéldája volt. Utótörténete pedig arra enged rávilágítani, hogy a nemzetek közötti megbékélés az emberi gyarlóság miatt ennyire nehézkes. Nem azért, mert a szlovák nép vagy nemzet ilyen vagy olyan. Mi magunk, emberek vagyunk tökéletlenek, és lehet, hogy fordított helyzetben mi lennénk azok, akik a tényeket nem ismerve vagy magunk előtt is eltitkolva makacsul ragaszkodnánk a saját igaznak vélt állításainkhoz, csak hogy identitásunkat igazoltnak lássuk. Ebben tehet az egyház - mindkét nemzet minden történelmi egyházát beleértve - nagyon sokat. Hogy ismeri és a gyakorlatban is igaznak tartja Pál apostol szavait: „Krisztusban nincs zsidó, sem görög”, ilyenképpen nincs sem szlovák, sem magyar, csak gyarló, de a másikat kereső és megérteni próbáló ember. Éppen ez az, amiben sokat tanulhatunk Esterházy Jánostól... Szűcs Petra Október 31. „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el. ” (Lk 21,33) „Az egyház igaz kincse az Isten dicsőségéről és kegyelméről szóló legszentebb evangélium.” A reformáció kezdetét hirdető kilencvenöt tétel között a wittenbergi vártemplom kapuján ezt a tételt is olvashatjuk. Ezen a mai ünnepen mindenekelőtt erről a kincsünkről emlékezünk meg, és érte adunk hálát. Az egyház a reformáció előtt is kincsének vallotta igédet. De úgy tett, mint ahogy az ember sokszor teszi az értékeivel: gondosan és féltve -elzárta. A reformációnak te szabtad meg a kötelességét: közkinccsé tenni újra Isten igéjét. Amint te tetted: templomokban, hegyoldalban, tó partján, utak mentén, otthonokban. Tömegek előtt és egyesekkel folytatott lelki beszélgetésben. Részlet Ordass Lajos Útravaló az év minden napjára című kötetéből. Kiadta a Harmat Kiadó és az Ordass Lajos Baráti Kör 2001-ben ■
