Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-10-16 / 42. szám

2 • 20ii. október 16.

Kútás ás helyett

„Egek, ámuljatok ezen, borzadjatok, szörnyülködjetek nagyon! - így szól az Úr. Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet. ” (Jer

2,12-13)

Letagadom, semmibe veszem, elfojtom, kompenzálom, munkába ölöm, élményekkel leplezem, racionálisan megmagyarázom. A sebeket, amelyeket kapok, az űrt, amely bennem van, a fájdalmat és szenvedést, amely nap mint nap utolér. Fáj az, hogy a gyermekem nem tisztel, és felém sem néz, hogy a betegség megnyomorít, hogy szeretetért és kedvességért cserébe megalázást és kötekedést kapok, hogy munkám senkinek sem kell, hogy magányosan élem életem, hogy csalódásaim keménnyé és rideggé tesznek, hogy az adósságspirál szorításából nincs esélyem kijutni, hogy a halál elválaszt attól, akit szeretek.

Fáj az, hogy aggódások és bizonytalanságok között élem életem, hogy el nem múló bűntudat gyötör, hogy a törekvés és akarat kevésnek bizonyul, hogy lehetőségeket mulasztottam el, hogy nem kapok megértést és elfogadást, hogy színleléssel kell lepleznem valódi érzéseimet és gondolataimat. Fáj az is, amit nem is tudok konkrétan megfogalmazni, csak egyfajta hiányérzés és sóvárgás lüktet itt bennem legbelül.

Szomjasak vagyunk... Ássunk kutakat magunknak! Kézbe az ásót, elő a földtani ismereteket, és kérjük Istenünk áldását a nagy műre! Élettervezés, stratégia kialakítása, prioritások meghatározása következik. Fűt bennünket a lelkesedés és a hit: szomjúságunk bigyobb erőfeszítéssel kell építeni? Nagyobb odaszánással kell Isten felé fordulni? Színleljük azt, hogy kutaink enyhet adnak? Játsszuk el, hogy kiegyensúlyozottak, boldogok és erősek vagyunk, akik problémáikat megoldják, akik keresztényként az élet napos oldalán járnak, akik sikeresen veszik fel a harcot a mindennapok terheivel és fájdalmaival, akikben Krisztussal járva semmiféle űr sem lakozik? Vagy hagyjuk el Istent, mert olyan „csalóka patak” ő, aki nem ad enyhet, akinek követése nem szabadít meg belső feszültségtől, ürességtől, fájdalomtól? Hiszen nap mint nap ugyanazért imádkozom, hittel, felé fordulva és benne bízva kérek, és a teher, a kereszt, az életemet sújtó csapás mégsem távozik. A kísértések elleni küzdelem, a felelősség, az állandó helytállási kényszer pedig inkább megkötöz, mint szabadságot ad. Készülnek a kutak, csak épp ott ásunk és keresünk, ahol mi feltételezzük a víz jelenlétét. Elvárjuk, sőt követeljük, hogy ott találjunk felüdülést, ahol mi szeretnénk. Követeljük azt is, hogy a megpróbáltatások idejét kövesse az enyhülés, az áldások és a megelégedés időszaka. Ez a reménység ad erőforrást a nyomorúság elviseléséhez.

Az Istenben való bizalom azonban pont azt jelenti, hogy nem magunk vesszük kézbe boldogulásunknak az erőnket meghaladó terhét, hanem Isten kezébe tesszük le azt. Hisz ,Jstenpatakja tele van vízzel”, és ő betölti „minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.” (Zsolt 65,10; Fii 4,19) Saját elvárásaink követése és követelése helyett pedig bízhatunk Isten hatalmában és irántunk való szeretetében.

zonyára enyhülni fog, és a kitartó munkának, a befektetett erőfeszítésnek, az elviselt tűrésnek és szenvedésnek boldogság, békesség és megelégedettség lesz a méltójutalma. Hisz Isten is a „mi oldalunkon” áll; ha bízunk benne, ha támaszkodunk ígéreteire, ha engedelmességre törekszünk, akkor enyhül a kín, akkor megszűnik a hiányérzés, jön a beteljesülés.

Készülnek a kutak. A célok, a tervek és a lelkesedés ellenére azonban a seb, a csalódás, az űr marad. A kész kutak sem adnak enyhülést.

Mélyebbre kell leásni? Na-Abban, hogy ő tudja és megadja nekünk mindazt, amire emberi életutunkon szükségünk van. Csalódásokkal, fájdalmakkal és hiányokkal együtt beteljesedett életre vagyunk elhívva a földön. A Pál apostolnak adott válasz hozzánk is érkezik: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. ” (2Kor 12,9)

Solymár Mónika

Az írás megjelent a bécsi magyar evangélikus gyülekezet Másokért együtt című lapjának 2009/3. számában

LÁTTA JÉZUST

Nátánaél

Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „Jézust szeretnénk látni. ” (Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek azoknak a tapasztalatai, akiknek ez megadatott: látták az Urat.

Csodálatos dramaturgiai érzékkel megáldott író volt János evangélista. Harminckét rövid versben (Jn 1,19-51) legalább öt nap tíz helyszínen lejátszódó eseményét mondja el érdekfeszítően, izgalmasan. S ha még hozzávesszük, hogy ebbe két további élményét is beleszövi - a Lélek leszállását Jézus keresztelésekor, és hogy látta Nátánaélt ülni a fügefa alatt -, akkor nyugodtan beszélhetünk egy tizenkét színben lejátszódó drámáról. A drámában pedig hat személynek az életében történnek sorsformáló, döntő események, megtéve mindegyiknél a maguk hatását.

Jézus találkozik az akkor már országos hírű keresztelőmozgalom motorjával, Zakariás és Erzsébet fiával, a Keresztelőnek elnevezett Jánossal. János találkozik az „utódjával”, akinek ő csak útkészítője volt, de akiben meglátta „az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit”. A betsaidai András úgy köszöni meg Jézus meglátásának lehetőségét, hogy testvérének a figyelmét is fölhívja rá. A találkozás eredménye, hogy a Mester új nevet, méltóságot ad Simonnak, aki Péter, azaz „kőszikla” lesz, akire építeni lehet.

Galileába indultakor a Mester mintegy belebotlik Fülöpbe, és tanítványává teszi. A megtalálás örömét meg kell osztani valakivel: Fülöp közli gyorsan Nátánaéllel, hogy akit Mózes és a próféták már rég megjövendöltek, azzal most személyesen találkozni lehet. Mindenki boldog, örül, engedelmes, csak ez a furcsa, Nátánaél nevű ember nem akar olyan egyszerűen kötélnek állni.

Igazán olcsó az ódzkodása. Szerinte lehetetlen, hogy az Isten Báránya, az Isten Fia, a Mester, a Messiás, az Emberfia, a Krisztus, Izrael királya, Isten választottja, akiről Mózes írt (Jézusnak nem kevesebb mint nyolc [!] ilyen méltóságnevét találjuk itt összesűrítve), a jelentéktelen, Názáret nevű falucskából származzék, amelyet az Ószövetség még csak meg sem említ. Egyszer még Nikodémust

is - aki igazán találkozott Jézussal - azzal csúfolták, amikor védelmére kelt Jézusnak, hogy talán már ő is galileai lett. Hiszen: „Nézz utána, és lásd be, hogy Galibából [itt fekszik Názáret] nem támadpróféta. ” (Jn 7,52)

Fülöp nem vitázik a makacskodóval. Ehelyett kedvesen, de annál határozottabban hívja, hogy jöjjön, és győződjék meg a dologról a saját szemével. Amikor pedig

Jézus azt jelenti ki Nátánaélről, hogy „igazi izraelita” ő, akkor azt egy ismert zsoltáridézettel támasztja alá: „Boldog az az ember, akinek... nincs lelkében álnokság.” (Zsolt 32,2) Nátánaélt ez sem hatja meg. Kétkedve kérdez vissza, hogy ugyan honnan is ismerhetné őt Jézus. De amikor erre azt a választ kapja, hogy már látta őt a fügefa alatt, a meglepett emberből gejzírként tör föl egy heves hitvallás. Rövid mondatában egyszerre Jézus három felségnevét - Mester, Isten Fia, Izrael királya - is használja.

A dramaturg János azonban vigyáz arra, nehogy az egész jelenet csupán valami meseszerű történésnek tűnjék. A harminckét versben szinte tobzódnak a látni, meglátni, nézni, rátekinteni szavak (összesen tizennégyszer). Csúcsa ennek a sorozatnak a végén van. Nátánaél láthatóan megdöbbent - nem Jézus látásától! Hanem a Jézusban megjelent Istentől. Megtudjuk azonban rögvest, hogy ez egyáltalán nem a saját teljesítménye volt. Mert Jézus előbb látta őt.

Kiderül, hogy János azért írta meg egész evangéliumát, hogy olvasói is elhiggyék: „Jézus a Krisztus, az Isten Fia...” (Jn 20,31) Vagyis megmutatja Isten csodás munkamódszerét. Mielőtt mi indulnánk el az ő keresésére, ő már megkeres bennünket. Mielőtt „láthatnánk” őt, az ő szeme már rég rajtunk van! Az evangélium végén visszatér a gondolat, hogy a mi látásunk mindig is másodlagos: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20,29) Nátánaél sem akart látni, s amikor ez megadatott neki, akkor Valaki már megelőzte őt. Jézus „látta”, meglátta, megtalálta, hazahozta.

Isten mindig is előbb lát. Megelőz bennünket, ránk tekint. És Fiára bíz, aki elmondhatja, hogy „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (jn 15,16), és „senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. (Jn 14,6) Ez történt Nátánaéllel is. Az „igaz izraelitából” így lett a „meglátott”, vagyis a hazatalált. Jézus azonban ennél nagyobb látást is ígér neki. Istennél egykor „színről színre” láthatja majd az örökkévalóságot a maga teljességében. így visszhangozza Jézusnak ezt a csodálatos ígéretét Pál apostol: „»Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett«, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek. ” (iKor 2,9) Nátánaél fölvétetett azok sorába, akik biztos várományosai ennek.

így törpül el tulajdonképpen a nagy drámában ennek az egyébként ismeretlen embernek az alakja... Az egyetlen dolgot, amelyet még megtudunk róla, szintén János közli: Kánából való volt (Jn 21,2). Keresztelő tanítványából lett Jézusról vallást tevő. Neve azt jelenti, hogy „Isten adta”. Ezért gondolták többen, hogy Jézus tanítványainak listáján esetleg azért nem szerepel, mert ott Máté áll, akinek a neve az övéhez hasonló: mattaj = „Isten ajándéka”. Ismét mások úgy vélték, hogy Bertalan apostollal lenne azonos. De ezek inkább csak találgatások, és többet nem is tudunk meg róla.

És mégis megköszönjük Jánosnak, hogy följegyezte erről az ismeretlenről ezt a legfontosabbat: látottként látta meg azt, aki gondoskodik róla, hogy Isten teljességének látásában részese legyen.

„Kegyelemből dicsőségbe / Szállj, hited majd szárnyat ad, / S az örök menny fénykörébe / Bevezet majd szent Urad. / Véget ér itt küldetésed, / Elszáll vándoréleted, / Üdvösséggé lesz reményed, / Égi látássá hited.”

Gémes István

Chile, Szlovénia és Luther...- avagy ahol állami ünnep a reformáció napja

Chilében 2008. október 31. óta hivatalos állami ünnep a reformáció emléknapja. Hogyan alakult ez ki egy olyan országban, ahol többségben vannak a római katolikus hívők?

A Latin-Amerikában s - mondhatni - világszerte csaknem páratlan ünnepnap a korábbi chilei elnök, Ricardo Lagos Escobar 2005. december 28-i elnöki rendeletével született. Az őt követő elnök, Michelle Bachelet Jeria pedig 2009. október 10-én elrendelte kötelező megtartását állami ünnepnapként.

Az egyházi vezetők és egyháztagok ezt úgy fogták fel, mint a nyilvánosság, a közvélemény előtti diszkrimináció megszüntetését. Az ünnep hivatalossá tételével a chileiek egyben elismerik a protestáns egyházak egyre növekvő szociális és vallási szerepét és súlyát hazájukban. Ez annál is jelentősebb, mivel az ország 16,4 millió lakosának 72 százaléka római katolikus, és 13 százaléka protestáns.

Dr. Ricardo Abos-Padilla lelkész már 1977. október 31-én előadást tartott a Concepcióni Evangélikus-Lutheránus Egyházban a reformáció négy tartóoszlopáról (egyedül Krisztus, egyedül kegyelemből, egyedül hit által, egyedül a Szentírás), s érzékeltette az egyházi és nem egyházi közvéleménnyel: a reformáció ma is időszerű! Már akkor többen megjegyezték: miért nincs Chilében olyan ünnepnap, melyen hitbeli identitásukat a nem katolikus hívők is nyilvánosan demonstrálhatják?

Október 31-ét hivatalos állami ünnepként Németországon, a reformáció szülőföldjén kívül Chilében és Szlovéniában tartják meg. A szlovének a reformációt nagy kulturális értékteremtő erőnek tekintik, hiszen reformátoruk, Primoz Trubar 1550-ben fordította le a Biblia több részét nyelvükre. Tanítványa, Jurij Dalmatin alkotta meg 1584-ben a teljes szlovén nyelvű bibliafordítást.

, . . . (ekd.de)