Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-16 / 42. szám
2 •« 2011. október 16. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP - 1KOR 12,12-27 Oratio oecumenica Hálát adunk neked, jó Istenünk, mennyei édesatyánk, aki mindent teremtettél, és tenyereden hordod a világot. Dicsőítünk téged, mert gondod van minden emberre, és a magunk porszemnyi életét is a te gondviselésed őrzi. Áldunk téged azért, hogy megadod mindennapi kenyerünket és mindazt, ami erre az életre és az örökkévalóságra szükséges. Köszönjük neked, Jézusunk, hogy megváltottál minket, és kereszthaláloddal eltörölted minden bűnünket. Ma is bátorítottál minket igéddel a benned való hitre, és meghívtál tanítványaid közösségébe. Tiéd az egyház, tiéd a gyülekezet. Őrizz meg az ítélkezéstől! Ne engedd felednünk, hogy az anyaszentegyházban, az „egy testben” egymásnak tagjai vagyunk. Segíts, hogy embertársaink iránt személyválogatás nélküli szeretetet tanúsítsunk. Jöjj, Szentlélek Isten, és őrizd meg bennünk az igét, amelyet ma hallottunk! Titkos erőddel munkálkodjál, hogy az elvetett mag jó termést hozzon életünkben. Beszélj szívünkkel! Hirdesd bűneink bocsánatát, hogy újjászülessünk! Nyisd meg lelkűnkben az igaz bűnbánat forrását, és vezess megtérésre! Adj alázatot, hogy egymást magunknál különbnek tartsuk. Intsd az elbizakodottakat! Gyámolítsd a betegeket! Vigasztald a gyászolókat! Te, aki egyházat gyűjtesz, gyülekezetét plántálsz, tégy minket is valódi közösséggé, hogy neked éljünk itt a földön, és veled éljünk az örökkévalóságban! Szentháromság egy igaz Isten! Tudjuk, hogy kéréseinket kegyelmesen meghallgatod, mert szereteted végtelen. Azt parancsoltad híveidnek, hogy imádkozzanak, mert az imádság gyógyulást hozhat a világra. Könyörgünk hát sok sebből vérző világunkért: az éhezőkért, a nyomorgókért, a hitük vagy származásuk miatt üldözöttekért, a pénz és az élvezetek, az ital és a kábítószer rabjaiért, a bűnözőkért és az áldozatokért, a fegyveres konfliktusok elszenvedőiért és a katonákért. Könyörgünk a házastársakért és a szétesett családokért. A gyermekekért és az őket oktató, nevelő tanárokért. Az önkormányzatoknak és egész hazánknak sok gonddal küszködő vezetőiért. Könyörgünk erkölcsileg megromlott és hitét vesztett magyar népünkért. Te, aki mindent megtehetsz - feljebb, mint kérjük vagy elgondolhatjuk, a mibennünk munkálkodó erő szerint -, tégy jót mindnyájunkkal hűségedért és dicsőségedért! Ámen. SEMPER REFORMANDA „így tehát a szent keresztyén egyház oly nép, amely keresztyénekből áll, és amely szent, vagy ahogy szinte szokás nevezni: a szent keresztyénség, vagyis az összes keresztyénség. Az Ótestamentom szavai szerint: az Istennek népe.” M Luther Márton: A zsinatokról és az egyházról (Márton Jenő fordítása) EVANGÉLIKUS ÉLET. ÉLED. ÉLED? Betegség a gyülekezetekben. A Pál apostol által alakított korinthusi gyülekezetét súlyos betegség gyötörte: pártoskodás és viszálykodás. Az apostol hadakozik ellene, szinte könyörögve írja, hogy „a mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim” (1,10), hogy egység legyen a gyülekezetben, igazodjatok egymáshoz, mert a széthúzás átok. Az apostol még a „lelki kiskorúság” vádját is felhozza, hogy az általa tanított és szervezett népét az egységre, a közös alapra, a szent összetartozásra szólítsa fel. Annak érdekében, hogy meggyőzze őket erről, arra hivatkozik, hogy bárki bármit tett is a gyülekezetben, ne önmagára és tettére nézzen, hanem egyedül és kizárólag az egységet biztosító Istenre, „aki a növekedést adja”. (3,7) Az egész harmadik fejezet erről a kényes és fájdalmas témáról szól, hogy az apostol kigyógyítsa gyülekezetét ebből a betegségből, amely mindent szétrág, megsemmisít, és ezzel súlyosan árt a „keresztről szóló beszéd” evangéliumi üzenetének. Pál apostol igazi atyai szeretettel igyekszik gyógyítani szent gyülekezetét, amely e súlyos kórság áldozatává kezd válni. „Szeretett gyermekeinek” nevezi őket, de a tragikus viszálykodás miatt - kérdőjelesen bár - bottal is fenyegetőzik, ami azonban nem az apostol agresszivitását hivatott érzékeltetni, hanem ennek a betegségnek a halálos veszedelmét, amelyből feltétlenül ki kell gyógyulniuk azoknak, akik az Isten evangéliumának terjedését szorgalmaznák egyébként. Egy egész sor figyelemre méltó gyakorlati tanács következik a levél-Mivel a Liturgikus könyv második kötete (LK 2) tartalmazza a jelentős eseményekhez kapcsolódó rendkívüli istentiszteleti formákat, a soron következő nagy rész a kazuális szolgálatok (esketés, temetés, bizonyos szempontból a keresztelés) mellett a szentelések, avatások, áldások, iktatások fejezete. Néhány elnevezés tisztázásra, egynémely gyakorlat korrigálásra, bizonyos rendek pedig kiegészítésre szorulnak. Sokféle bizonytalanság, vitatéma és kérdés van ezen a területen. Testvéregyházaink terminus technicusai is bezavarnak, hiszen a környezet hatására - attól függően, hogy melyik felekezet van többségben a környezetünkben - átveszünk bizonyos szóhasználatokat. Luther nagy harcot indított a középkori egyház visszaélései ellen - a szentelések területén. Ördöginek nevezte azt, hogy mi mindent szentelt már meg a római egyház (az ördög zsákjából ezt-azt előhúzva). Ugyanakkor bizonyos pontokon nagyon komolyan vette az emberek szolgálatba indítását és a különböző eszközök szent használatba vételét. Ma elterjedt az a nézet, hogy személyeket avatunk, tárgyakat szentelünk. Elgondolkodtató azonban az, hogy bár a Prőhle-agenda szóhasználata szerint lelkésszé úgy válik valaki, ha lelkésszé avatják, sokakban él a Raffay-agenda tudatos szóhasználata: lelkészszentelés. Részben annak nyomán, hogy Luther oly keményen szembeszállt a szenteléseknél megmutatkozó visszaélésekkel, részben azért, mert többen katolikus szóhasználatot vélnek felfedezni, tö-Szent egység! ben, így jutunk el a 12. fejezethez: „az egy test és a sok tag” ábrázolásával szembesülünk ezen a vasárnapon. Életveszélyes betegség a viszálykodás. A gyógyulás. Nagyon fontos két tételt szükséges felismernünk és megszívlelnünk! Krisztus teste, vagyis az egyház a Szentlélek Isten alkotása a legkülönbözőbb emberekből. „... egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk.. (12,13) Félelmetes belegondolni abba, hogy ha ez így van, akkor minden vétkünk a Krisztus teste, vagyis az egyház valósága elleni vétek és vétek a Szentlélek ellen. Talán itt is kereshetjük a választ arra a kérdésre, amelyet a Mt 12,32-ben olvasható kijelentés vet fel. Tudniillik hogy aki a Szenüélek ellen szól, mennyire súlyos bűnt követ el. Ne kerülje el figyelmünket ez a különleges megfogalmazás: „.. .egy Lélekkel itattattunk meg!’ (12,13) Ennek a versnek a szent súlya nehezedjék gyarló és viszálykodni szerető emberi lelkünkre! Nem követünk-e el végzetes bűnt, amikor egyházunkban, gyülekezeteinkben nem az egységet és az összetartozást szorgalmazzuk, hanem kis csoportocskákra szabdaljuk szét magunkat? Didaktikusnak mondható példák után az apostol második teológiai tétele az, hogy a különböző tagokat (láb és kéz, fül és szem, szem és orr) „márpedigaz Isten rendezte el a testben”, mégpedig szuverén módon „mindegyiket, ahogyan akarta”. (12,18) Isten a tagokat úgy rendezte el, hogy mindegyiknek a funkciója a test egészének egészséges működését biztosítsa, és ugyanígy rendezte el Krisztus rölték a lelkészszentelés kifejezést, és kicserélték az avatásra (amelyet azonban általában használati tárgyakra, elkészült nagyobb beruházásra alkalmaz magyar nyelvünk). Érdemes hát elgondolkodni azon, hogy nem csupán Raffay használja ezt a kifejezést, hanem református testvéreink is lelkészt szentelnek! Egy kis csoport görcsös félelme miatt azonban nem tudjuk ezt a kifejezést újra használni (elgondolkodtató, hogy az elmúlt nyáron készült meghívók teljes következetlenséggel hol az egyik, hol a másik kifejezést használták), ezért az eredeti latin kifejezés került a Liturgikus könyv második kötetébe: ordináció. A másik érdekes kérdés, amely jól mutatja egyházunk - hangulatoktól függő - konszenzushiányát, a püspöki szolgálatba indítás elnevezése. Míg református testvéreink itt is a püspökszentelés kifejezést használják, s a régebbi evangélikus rendtartások is ezzel a szóhasználattal élnek, jelenlegi zilált helyzetünkben, feje tetejére állított gondolkodásunkban csupán püspökiktatásról beszélünk. Oka az, hogy a püspökség nem külön rend (ordo), hanem a lelkészi szolgálat egyfajta „elágaztatása” magasabb beosztása. Jelen elnevezésünk azonban - túl azon, hogy a püspöknek a pásztorok pásztorának, a tiszta tanítás őrzőjének kellene lennie, és nem valamiféle hivatalnoknak (amely szerepbe a zsinat beleszorította őket) - megfeledkezik arról a speciális mandátumról, amely egyedülálló az egyházban: csak a püspök szentelhet lelkésszé (ordinálhat). És ez nem csupán egy szertartás elvégzése, hanem az földi és látható testének a tagjait, a legfelső vezetőktől kezdve a templomot kitakarító személyzetig. „Isten szerkesztette így a testet egybe..!’ (12,24) Gyógyító hatásúnak kell lennie, ha az egyház (Krisztus teste) ténye mögött a Szentlélek Isten áldott és teremtő valóságát fedezzük fel, és alázattal elfogadjuk a helyünket az egyház életformájában. Lehet, hogy vannak kísértő emberi álmaink a test tagjaként betöltött funkciónkkal kapcsolatban. De itt merül fel az Isten Leikével szembeni hívő és alázatos engedelmességünk kérdése.Lehet, hogy más szerettem volna lenni! De elfogadom-e a láb vagy a kéz, a fül, az orr vagy a szem szolgálatát? Érdekes, nincs szó a szájról! Mert nem szövegelni kellene, hanem menni az elveszett után (láb), megfogni a dolog végét (kéz), meghallani a panaszt (fül), meglátni a tennivalót (szem) és érzékenynek lenni mindarra, ami veszélyt jelent a közösségre (szaglás). Nem szájalni kellene (különös tekintettel a pletykákra), hanem menni, megfogni, meghallani, meglátni, megérezni azt, ami Krisztus testét szolgálja általunk. A gyógyulás folyamata aligha más, mint ráébredésünk arra, hogy Isten színe előtt hatalmas felelősséggel tartozunk egyházunkért a gyülekezeteinkben. Mert egyébként a hitünk válik kérdésessé. Pál apostol nekünk írta levelét. Legyen boldog az a gyülekezet, ahol a tagok alázatos hittel igyekeznek egyrészt felismerni azt a küldetésüket, amelyet Istentől kaptak, és azt „lelkesen” teljesítik is! Vajon hány ilyen boldognak mondható, áldott gyüleodabocsátás felelőssége és a további gondozás szüntelen feladata. A konszenzus hiánya miatt megmaradt a - számomra lefokozó jellegűnek tűnő - püspökiktatás kifejezés (bár ez „méltán” tükrözi az egyházi közéletben eluralkodott jogi szemléletet). A már ordinált lelkészeket, az egyházi szolgálat más területeire belépő szakembereket (pedagógus, diakóniai szakember), illetve az egyházi tisztségviselőket iktatjuk (hivatalukba beiktatjuk). A templomot, annak felszereléseit (orgona, oltár, szószék, úrvacsorái edények stb.), az istentiszteleti szolgálatra is használt épületet, termet (például gyülekezeti házat) szenteljük, az egyház tulajdonában lévő más épületeket a bennük élő vagy munkálkodó személyek megáldásával használatba vesszük. Álljon hát itt egy summás „értelmező szótár” a LK 2-höz. Szentelés • Szentelni annyit jelent: Istennek odaszánni, Isten szolgálatára elkülöníteni. Azokat a személyeket, akik az egyházban Isten nyilvános szolgálatára odaszentelik az életüket, az egyház évszázadok óta felszenteli. Azokat az épületeket, tárgyakat, amelyeket kizárólag az Isten szolgálatában használunk, felszenteljük. Természetesen a szentelési rítus nem más, mint Szenüélekért való könyörgés, hogy Isten maga tegye pecsétjét az odaszánt emberre vagy elkülönített eszközre. Isten igéje és az imádság szentel meg. Ordináció ♦ Olyan szent cselekmény, amelyben a külső és belső elhívás nyomán, megfelelő előkészület után az ember odaszánja magát Isten szolgálatára, és ezt Isten népe Ura A VASÁRNAP IGÉJE kezetünk van? Pál apostol nekünk is írta tehát a levelét. Különösen most, amikor megkezdődik - azokban a gyülekezeteinkben, ahol kellő időben gondolkodnak - a jelölőbizottság munkája az új tisztségviselők és presbiterek megválasztására, mert lassan lejár a hatesztendős ciklus. A helyes választás titkát azonban ne a népszavazás mechanikus (és ezért közömbös) többségi (világi) technikájában, a többségi véleményben lássuk, hanem gyakoroljuk Jézus apostolainak választási módszerét a választások előtt, alatt, után. Az Ap- Csel 1,23-24 szerint volt - Júdás helyére - két jelölt. Ezt olvassuk: „...és így imádkoztak: »Urunk, minden szív ismerője, te jelöld ki e kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál magadnak«..!’ Isten Lelkének joga, hogy még ezt a választást is felülbírálhatja. A választás Mátyásra esett, és ezek után Isten Pál apostolt küldte a népek apostolául. Elfogadom-e a helyemet? Ez az utolsó kérdés. Láb, kéz, szem, fül, orr - elfogadom-e? Elfogadom-e azt, hogy egy Lélekkel itattattunk meg a keresztség szentsége által, és Isten akarta ezt így? Megyek Jézus után, megragadom a tennivalót, meglátom a másikat, hogy „kölcsönösen gondoskodjunk egymásról”. Szimpatikus-e a másik? Nem a közönségesen megszokott értelemben, hanem az apostol igei tanítása szerint: ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved (szümpaszkhó) valamennyi. Ez a szent szimpátia, az együtt szenvedés. S egyek lehetünk az örömben is. ■ Ribár János RÉGI-ÚJ LITURGIKUS 1 SAROK előtt állva elfogadja. Az egyház már szolgálatban lévő vezetője (püspöke) kézrátétellel adja tovább a Szentlélek ajándékát. Ezzel a felszentelt lelkész a lelkészi rendbe (ordo) lép, ezért hívjuk az eseményt ordinációnak. Püspök szolgálatba állítása ♦ A gyülekezetek választásában hangzó elhívást az egyház imádság és áldás keretében teszi hivatalossá. A jogi aktus (hivatalba iktatás) azonban csak a formális rész, a lényeg a nagyobb felelősségű szolgálatba állítás, amelyben elhangzik: „Áldjon meg az Úr, hogy áldás légy sokak üdvösségére.” Iktatás ♦ A megválasztott lelkész vagy más egyházi tisztségviselő beiktatása elsősorban jogi aktus, amelyben azért a gyülekezet kinyilvánítja, hogy nem egyszerű hivatalról, hanem Isten szolgálatáról van szó konkrét helyen, konkrét közegben. Áldás ♦ Új épület, eszköz, intézmény megáldásával nem az anyagot áldja meg az egyház, hanem azokra a személyekre kéri Isten áldását, akik abban élni, munkálkodni fognak. Használatbavétel • A polgári világban is ismert ünnepség egy-egy beruházás befejezése alkalmával. Az egyház népe ezt sem emberi eseményként éli meg, hanem a hálaadás, a könyörgés és az áldáskérés alkalmaként. Ezek figyelembevételével bontjuk ki a következő hetekben a Liturgikus könyv második kötetének e fontos fejezetét, hogy értsük és tudatosítsuk: mi miért zajlik az egyházban. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Szentelés, avatás, iktatás, áldás