Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-09 / 41. szám
8 -m 2011. október 9. PANORÁMA Evangélikus Élet A vallás megvallása A Szentlélek szeméi) az evangélikus teológia é: ► A népszámláláskor összeírt személy vallására vonatkozó kérdés 1949-ig minden hazai hivatalos népszámlálás programjában szerepelt. A feltett kérdésre adott válasz az egyén bevallásán alapult - és alapul ma, 2011-ben is tehát a népszámlálási hagyományoknak megfelelően nem kellett (nem kell) dokumentumokkal (keresztelési anyakönyvi kivonattal) igazolni a vallási hovatartozásra adott választ. A vallással foglalkozó 1950 előtti törvények szellemében a lakosságot három nagy csoportra lehetett felosztani: bevett vallásokhoz, illetve elismert vallásfelekezetekhez tartozókra, valamint felekezeten kívüliekre. A bevett vallások vagyoni, vallásgyakorlási, jogi tekintetben az állam oltalmát élvezték. Az elismert vallásfelekezet tagjai kevesebb joggal bírtak, szigorúbb állami felügyelet mellett. A magyar jog a felekezetenkívüliséget megengedte, de azzal a korlátozással, hogy csak a tizennyolcadik életév betöltése után lehetett kilépni egy bevett vagy elismert felekezetből. Az egyén vallását bejegyezték az anyakönyvbe, más vallás kötelékébe átlépni csak ennek a bejegyzésnek a megváltoztatásával lehetett. 1950-től a rendszerváltásig a statisztika a vallásra vonatkozóan semmiféle adatot nem gyűjtött. Mint ismeretes, 2001-ben - több mint fél évszázad után - került vissza a népszámlálásba a vallás kérdése, de most már csak nem kötelező jelleggel lehetett rá válaszolni (csakúgy, mint a mostani népszámlálásnál). A mostani, 2011. októberi népszámlálás vallási kérdése nem anyakönyv szerinti, hanem a ténylegesen gyakorolt vallásra vonatkozik, függetlenül a megkereszteléstől, az egyházfenntartói járulék fizetésétől és bármilyen bejegyzéstől. Azt viszont nem kérdezi meg a kérdőív, hogy milyen formában gyakorolja a megkérdezett a vallását, például csak otthon imádkozik-e, vagy templomba, közösségbe jár. A legutóbbi népszámlálásnál a vallás kérdése az európai országok közül többek között az NSZK-ban, az Egyesült Királyságban, Portugáliában, Ausztriában, Svájcban, Írországban, Romániában, Csehországban, Szlovákiában, Bulgáriában és Jugoszlávia utódállamaiban szerepelt a kérdőíven, közülük csupán néhányban nem kötelező jelleggel. A válaszadási készség általában megfelelő volt, a megtagadások és a „nincs vallása” válaszok aránya Ausztriában 12%, Németországban 14%, Portugáliában, Szlovákiában 13-13%, Svájcban 10%, Írországban, Bulgáriában és Franciaországban: 4-4-4%, Horvátországban 2%, Romániában 0,1% (!) volt. Kiugróan magas értékekről csak Csehország (53%), Szlovénia (33%), Magyarország (25%) és az Egyesült Királyság (23%) számolt be. Érdemes megemlíteni, hogy a magas értékek azokban az országokban vannak, ahol a vallási kérdésre nem kötelező válaszolni. Ott, ahol kötelező jelleggel kellett választ adni, többségükben azok is valamely vallási közösséghez tartozónak vallották magukat, akik korábban - politikai okokból - minden kapcsolatot megszakítottak egyházukkal, felekezetűkkel. Azoknál az államoknál, ahol az önkéntes válaszadásról áttértek a kötelezőre, jelentősen visszaesett a vallási közösséghez nem tartozók száma, a kötelezőről nem kötelező válaszadásra áttérőknél viszont jelentősen megnövekedett. („Az úgysem fontos, nem válaszolok rá...” - ilyesfajta meggondolás állhat ennek a hátterében.) A 2001. évi magyarországi népszámláláskor az „egyházhoz, felekezethez nem tartozik” „nem kíván válaszolni” „nincs” válaszok együttes száma a megkérdezettek egynegyedénél szerepelt. Ez az arányszám megyénként a következőképpen alakult: Budapest 35,6%, Bács-Kiskun 18,7%, Baranya 24,2%, Békés 40,6%, Borsod- Abaúj-Zemplén 17,3%, Csongrád 31,5%, Fejér 29,1%, Győr-Moson-Sopron 15,2%, Hajdú-Bihar 33,7%, Heves 20,3%, Jász-Nagykun-Szolnok 36,2%, Komárom-Esztergom 29,8, Nógrád 19,6%, Pest 24,5%, Somogy 17,4%, Szabolcs-Szatmár-Bereg 13,0%, Tolna 19,7%, Vas 10,9%, Veszprém 19,0%, Zala 14,1%. Mint a fentiekből kitűnik, Vas megyében volt a legjobb helyzet e téren, míg a legrosszabb Békés megyében. Természetesen azt nem tudjuk, hogy közülük vajon hány evangélikus gyökerű ember volt, ám minden valószínűség szerint sok. Az evangélikusok számának jelentős csökkenését látva-hallva sok jóindulatú testvérünk mindent meg kíván tenni környezetében - és sokszor azon túl is -, hogy a mostani, a reformáció havában zajló népszámláláskor minél többen vallják meg hitüket. Nagyon jó lenne, ha számuk különösen ott növekedne, ahol nem volt megfelelő a válaszadási készség. Arra azonban nagyon kell vigyázni, hogy jó tájékoztatást adjunk; ne mondjuk azt, hogy csak annál írhatjuk be az „evangélikus” szót, aki keresztségben részesült - azoknál is szerepeltethetik ezt, akik 2011. szeptember 30- án születtek, de még nem lettek megkeresztelve. Hasonlóképpen: beírható az „evangélikus” idősebbek esetén is, még ha valami miatt elmaradt is a keresztelésük, vagy nem nálunk részesültek a keresztség szentségében, de hozzánk tartozónak érzik magukat! Nem tartom szerencsés dolognak, ha a levélszekrénybe olyan szóróanyagot dobnak be, amelyen az szerepel, hogy a 38. kérdésre a helyes válasz az evangélikus. Ez tudniillik nem választás, hanem népszámlálás! Akik nem tartják magukat evangélikusoknak, azokban ez megütközést válthat ki. Ha viszont olyan tartalmú szóróanyag kerül a postaládákba, amelyen felhívják a figyelmet a vallási, nemzetiségi kérdések kitöltésének fontosságára, az nem bántó. A népszámlálási kérdőívek úgynevezett internetes próbája elég sok kívánnivalót hagyott maga után, ez után azonban a hibákat, problémákat az illetékesek kiküszöbölték, így megbízhatóvá vált az internetes felület működése. Internetes kitöltésre október 16-ig lesz lehetőség. A népszámlálás során gyűjtött adatokat a Központi Statisztikai Hivatal csak összesített, feldolgozott formában adja közre; a kérdőíven a válaszadók neve nem szerepel; a feldolgozás során a lakcímeket leválasztják a személyi kérdőívekről. Erdélyben a mostani népszámlálás szlogenje úgy hangzik: „Magyarnak lenni jó, vállaljuk büszkén magyarságunkat.” Mi Magyarországon mondjuk bátran - hiszen a reformáció havában vagyunk -: „Evangélikusnak lenni jó, vállaljuk büszkén evangélikusságunkat.” ■ Andorra Árpád A szerző statisztikus, a Déli Egyházkerület felügyelőhelyettese „.. .szívünkbe áradt Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5) ► Dél a Szentlélek tüzében ég: Afrika, Ázsia és Dél-Amerika nagy területei ébredést élnek át napjainkban. Ébredésnek nevezzük azt a történést, amikor egy időben sokan jutnak hitre, születnek újjá. Ezt emberek nem tudják produkálni. A hit terjedése sok helyen hasonlítható az első keresztyén gyülekezetek születéséhez, a Péter szolgálata kapcsán megtért háromezer ember esetéhez. ■ SZEVERÉNYI JÁNOS „Helyzet van” Évezredes igazolhatatlan negligálás, őrlángon tartás után a 19. századi megújulások, ébredések jelezték: ő van, él és cselekszik. Munkája, hatása kiteljesedett az elmúlt században. A 20. század a misszió és a mártíromság ideje lett. Mit tettünk mi, evangélikusok az Apostolok cselekedeteivel, az Első ko- rinthusi levél 12-14. fejezeteivel és tulajdonképpen az egész Bibliát és minden egyházi, lelki megújulást átható szentlelkes valósággal? Az elfogadhatatlan érv és magyarázkodás, hogy a Szentlélek csak akkor és ott, az apostoli időkben működött erőteljesen, gazdagon, bátran, hatékonyan; jelek és csodák kíséretében. Mi, sárból formáltak eldönt - hetjük-e, dogmáinkkal meghatározhatjuk-e, hogy a határtalan, szuverén, teremtő Lélek mikor, hol, milyen módon működik? Az egyház, néhol a mögötte és a benne lévő világ (és gonosz) hatására mederbe kívánja terelni a Lelket. Milyen nyomorúságos, szánalmas erőlködés ez! Gondoljunk például a diktatúra idejére. Ő nem a rendetíenség Istene, de ha mederben kívánt volna működni, akkor maradt volna a jeruzsálemi felházban egy hallelujázó, messiáshívő kis házi csoporttal. De nem így történt. Nem inkább arról van szó, hogy a világi hatalom által megfogott, leterhelt, megrontott egyház paráznaságával, anyagiasságával, megtűrt és igazolt, néha megteologizált bűneivel megszomorította és néhol kioltotta a Lelket? Nem arról van szó inkább, hogy a mindenkori rajongók bomlasztó hatására kialakult egy „józan” intellektuális irányzat, amely nem mer berúgni az istenszerelem borától, nem vállalja az „esztelenséget” és „bolondságot” Krisztusért? Az evangélikus teológia tud a Szentlélekről, megvallja, időnként emlegeti, de véleményem szerint a harmadik isteni személy nem szerepel gondolkodásunkban, hitünkben és egyházi életünkben jelentőségének megfelelően. Sovány a pneumatológiánk. Ő nem „csupán” az Atya és Fiú lelke, hanem a harmadik isteni személy, akinek üdvtörténeti szerepe és jelentősége van. Jézus eljöveteléig - nagy vonalakban - az Atya korszakáról beszélhetünk, a mennybemenetel után viszont a Szentlélek ideje jött el. Természetesen nem elkülönülve az első két szentháromsági személytől és azok munkájától. Sőt a Szentlélek az, aki valósággá teszi életünkben az új teremtést. Általa tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk és megváltottak. A Szentlélek Jézusra mutat, és az igében, az ige által működik. Mivel szerepe döntő az egyház életében, érthető, hogy a gonosz megpróbálja - sok esetben sikerrel - személyét, munkáját háttérbe szorítani és lejáratni. „Egyáltalán nem vagy túl keveset beszélünk a Szentiélekről, mert nem veszünk tudomást róla, vagy nem tulajdonítunk jelentőséget neki” - írja Reuss András erről az irányzatról. Megvalljuk ugyan őt a hitvallásban, hisszük, hogy segíti a gyülekezet életét (igehirdetés, szentségek által), de nem biztos, hogy eléggé szomjazzuk, és engedjük korlátlanul működni bűnismeret, újjászületés, pazar gyümölcstermés és a karizmák gazdagsága áltál. Antikarizmatikusság A rajongás - valóban bántó, méltatlan, kezelhetetlen, kárt okozó - jelensége miatt egy bizonyos „rajongásellenes komplexusban” (Békés Andor) szenvednek a reformáció egyházai. Kialakult a 20. század folyamán egy fundamentalista jellegű „antikarizmatikus” vonal. Mindent tagadnak, sőt démonizálnak, ami kapcsolatba hozható az úgynevezett pünkösdi jelenségekkel. A vörös posztó leginkább a különlegesebb karizmák: prófétálás, gyógyítás, ördögűzés, nyelveken való imádkozás gyakorlata. Ez utóbbi sokuk szerint görög, pogány jelenség volt a bibliai korban, amely főleg csak a problémás korinthusiaknál volt gyakorlat. Mintha nem is szerepelne a kánonban az Apostolok cselekedetei, és mintha az apostolok fejedelme nem lett volna nyelveken is szóló. Az irányzat furcsasága például az, hogy az antikarizmatikusok némely képviselői igazán „karizmatikus” igehirdetők. A furcsaságnál riasztóbb az általánosítás, a kategorikus elítélés, némelykor már a Szentlélek személyét és munkáját is érő elutasítás. Kritikájuknak van alapja, de valójában nem tudják, mit cselekszenek. Karizmánia A ló másik oldalán a karizmánia, a sok esetben mágiához hasonlító, pogány elemeket is felhasználó irányzat nyüzsög és ficánkol. Szélsőséges, beteges, sőt démonikus eseményekről, jelenségekről is tudunk. A gonosz, a nagy plagizátor, Isten majma a nagy mozgások idején mindig aktivizálódik. (Lásd Jézus három földi évének eseményeit.) Szeretne úgy feltűnni, mintha ő lenne a mozgató. Mindezzel összezavar, megtéveszt, botránkoztat, és a lényegről tereli el a figyelmet. Ez az irányzat sok esetben félreteszi a keresztről szóló beszédet, csoda-, jel- és érzelemcentrikus, a dicsőség teológiájának csapdájában hallelujázik. Hatásuk nagyobb, mint ahogyan sokan gondolják. Némelyikük hazánkban is jelentékeny médiamunkával és intézményrendszerrel gyakorol befolyást - olykor még a politikára is. Vezető lelkészeik Istentől felkent apostolnak tartják magukat, ezért általában még a többi, kisebb karizmatikus jellegű közösséget sem veszik partnerszámba. A jólét evangéliumának teológiája, törvényeskedő, kizárólagos stílusuk, szélsőséges, eksztatikus élményhajszájuk és átokima-gyakorlatuk árulkodik arról, hogy a szektásság karakterjegyeit hordozzák. Ilyen árulkodó jegy a vezető túlzott tekintélye, a kettős nyelvezet (például amikor a televízióban nem a teljes valóságot mutatják be istentiszteleteikről), a túlzott anyagiasság, legfőképp pedig, hogy - szerintük - a kereszt evangéliuma mellett másra is szükség van az üdvösséghez. A pünkösdi jellegű, karizmatikus mozgások olyan erősek, hogy még az úgynevezett antikarizmatikusok gyülekezeteire is hatnak. Felzaklatnak, felingerelnek. Úgy gondolom, hogy mindkét oldal téved, tévelyeg, félrevezet, sőt vétkezik. A Szentlélekkel szemben is. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen Isten nélkül élnek, munkálkodnak, de bizonyos dolgokban eltérnek az egészséges bibliai iránytól. Biblikus, egészséges út A világ minden részében, felekezetében és születő egyházakban tapasztalható viszont egy középutas „szentlelkes” vonulat is. Sokan felismerték a szorosan vett pünkösdi felekezetben is a mozgalom betegségeit, kinövéseit, és ezekkel igyekeztek leszámolni. Több esetben sikerrel. A Biblia szerint az élő hitű, megtért, újjászületett keresztyén ember (és az ilyenek közössége) nem lehet más, mint „karizmatikus”. Vagyis Isten által, a szolgálat céljából megajándékozott egyén és gyülekezet. Az egészséges, biblikus egyház, gyülekezet és hívő ember teológiájának és életének középpontja a kereszt evangéliuma, a theologia crucis. Pál a szélsőségesség hibájába esett korinthusiaknak is azt hangsúlyozza, hogy nem akar másról tudni, csak Jézusról, róla is mint megfeszítettről.
