Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-09 / 41. szám
2 * 2011. október 9, • FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei édesatyánk, aki Szentlelked által újra és újra Krisztushoz vezetsz bennünket, és így erősíted bennünk az új életben való járás örömét és békéjét, hogy tiszta lelkiismeretünk legyen előtted! Magasztalunk téged, hogy igédben ma is helyre raktad gondolkodásunkat és az élethez való hozzáállásunkat. Az élet legalapvetőbb dolgaiban is irányt mutatsz nekünk. Nem engeded, hogy magunknak, másoknak és neked is hazudva, képmutató módon éljünk, de biztosítasz bennünket arról, hogy jutalmunk tenálad vehető át. Igéddel átforrósítod, egyszerűvé és nyilvánvalóvá teszed számunkra a rendelésed szerint való életet. Te mindent látsz, előtted minden szív és szándék nyilvánvaló. Dolgaink nincsenek rejtve előtted. Nem is akarunk rejtőzni előled. Hálával áldunk téged, hogy győztél a világ felett, és lerántottad róla a leplet: a kérkedés, a büszkeség, a gőg halálos ellenségünk, melyeknek nálad nincsen jutalma. Lelkünket megmérgezi, mert többnek és másnak gondoljuk magunkat annál, mint amik vagyunk. Életünk nyomorúsága is ebben van. Azt hisszük, életünkben csak úgy lehet érvényesülni, boldogulni, békességet teremteni, ha ezeket az eszközöket használjuk. És ha nem így élünk, az emberek vesztesnek, szerencsétlennek tartanak bennünket. Bocsásd meg, hogy veled is így viselkedünk, mert azt gondoljuk, hogy így lehet téged is megvásárolni, előtted jó színben feltűnni, békességünket bebiztosítani. Megvalljuk előtted gyengeségünket és képmutatásunkat, hogy nem neked, hanem embereknek akarunk tetszeni. Köszönjük, hogy bátorítasz: veled győzedelmes életet élhetünk, és jutalmunk nálad van, hiszen te szelíd és alázatos vagy. Köszönjük, hogy életünk el van rejtve benned, és csodáidat - melyeket mindennap megteszel értünk - így láthatjuk meg. Gyülekezetünkben és családunkban így lehet öröm és békesség. Kérünk, ne engedd, hogy gyülekezeteinkben és egyházunkban elhatalmasodjon a képmutató lelkűiét. Adj alázatot vezetőink szívébe, hiszen így látják meg a te szent akaratodat, és így kaphatnak világosságot és erőt ahhoz, hogy vezessék népedet. Könyörgünk idős testvéreinkért, erősítsd és bátorítsd őket: tebenned kincseik vannak nálad, Urunk. Kérünk, adj szemet a fiatalabbaknak és egészségeseknek, hogy észrevegyék a gyengét, a szükséget szenvedőt. Figyelmeztess bennünket arra, hogy mindenünket, amink van, tőled kaptuk, és mások javára is kell élnünk vele. Ébreszd föl egyházadban a felelősséget, hogy imádságban hordozzuk egymást, mert a mi Urunk, Jézus erre tanított minket. Ámen. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 16. VASÁRNAP - MT 6,1-6 Isten országának polgárai másként gondolkodnak Nem tudom megszokni, hogy a jó illatot árasztó üzlet felett ez a felirat szerepel: „Látványpékség”. Fontos, hogy szép legyen a péksütemény, mutatós a friss kenyér. De még fontosabb lenne, hogy ne legyen benne mindenféle adalékanyag, ételszínezék, amelytől a látványa szebb lesz, mint amilyen az íze meg a tápértéke. Látványpékség: ez a szörnyű kifejezés jellemző korunkra. A látszat a fontos - ami mögötte van, az már nem olyan lényeges. Az emberek - a médiumok jóvoltából - csillogó-villogó világba képzelik magukat, de a hétköznapi valóság gazdasági, társadalmi, politikai válságról beszél. A kirakat, a látvány szép, de nem az a valóság. Ami mögötte van, az igazság, az nem csillog annyira. A virtuális világot a létező világgal keverő korunkban különösen becsapósak a látszatok. Ha igénkre figyelünk, kiderül, hogy nem újdonság ez. A korabeli vallásos emberek között külön kategóriának számított a „képmutatók” csoportja. Jézus a legfontosabb kérdések között - a Hegyi beszédben - veti fel: amit mutattok, megfelel-e a valóságnak? A „történet” kezdete azonban még korábbra datálódik. Már a bűneset elbeszélésében is olvasunk arról, hogy mást akartak mutatni, mint a valóság. Ott a kert fái meg a fügefalevelek jelentették az álcát, amely mögé Ádám és Éva bújt. Vigyázzatok - hangzott egykor Jézus szava a képmutatás kísértésének kitett tanítványainak. Vigyázzatok - hangzik ma is nekünk, 21. századi tanítványoknak. Mert bár a világ — úgy tűnik - gyökeresen megváltozott, a képmutatás kísértése ma is ugyanolyan veszély. Urunk két területet mutat meg, ahol ez a kísértés különösen is nagy lehet: az adakozást és az imádságot. Sokan talán úgy értik, Jézus valamiféle életszabályzat-gyűjtemény két fontos pontját bontja itt ki. Mit kell tenni az egyik, és mit kell tenni a másik esetben. Ha adakozásra kerül a sor, ezt és ezt tedd. Ha imádkozol, akkor ilyen és ilyen előírásokat kövess. De hiszen ez teljesen idegen Jézus személyétől, földi munkálkodásától! Jézus azért jött, hogy a törvényt betöltse, de nem úgy, hogy újabb szabályok százait vagy végrehajtási rendeletek sorát adja az emberek kezébe, hanem úgy, hogy a Teremtőhöz, a világ használati utasítását (törvényt) adó Istenhez való kapcsolatunkat rendezze. Ebből a megújult kapcsolatból származik az az erő és energia, amellyel a Krisztusban Istent Atyjának hívó ember minden igyekezetével azon van, hogy Isten akaratát valósítsa meg. Egészen más megközelítés. Jézus nem előírásokat ad, hanem életváltoztatásra hív. Az igazi való világ, tudniillik Isten országa, egészen más mentalitásra épül. Nem azért teszek valamit, mert kötelező, hanem azért, mert Isten jelenléte, közelsége, szeretete, kegyelme arra indít. Az adakozás nem egyszerűen valamiféle vallásos hátterű pénzügyi tranzakció. „Aki a hívők közösségéhez tartozik, annak kötelessége adakozni: közösségi célokra éppen úgy, mint rászorulók megsegítésére. Adj be a közösbe, és akkor remélheted, hogy a közösséged is gondoskodik rólad. Adj, mert így illik, így szokták, így helyénvaló. S ha ez a rend, akkor nemcsak meg kell felelni, de transzparenssé is kell tenni. Hadd lássák, hadd nyugtázzák az emberek. Ez még akár jó példa, követendő út is lehet mások számára." Jézus szerint egészen másról van szó! Ne tudja a jobb kezed, mit csinál a bal! Amikor adakozol, tedd titokban. Nem tartozik másra, nem tartozik a külvilágra. Miért fontos ez? Mert amíg a kirakatot rendezzük, amíg másoknak akarunk megfelelni, addig kényszerből cselekszünk. Az adakozás titka pedig éppen abban rejlik, hogy gazdagon megajándékozottnak érzem magam. Isten adott annyit, amennyiből nemcsak nekem jut, hanem másnak is. S ha netán kevés jutott nekem osztályrészül, tudom, hogy Isten gondoskodik rólam. Amit odaadok, ahelyett lesz más. Nem sok, nem kevés: elegendő. Az adakozás az Istennel való belső bizalmi kapcsolatom egyik megnyilvánulási módja, természetes következménye. Nem a reklámokba, nem a hirdetésekbe, nem az emléktáblákra való. Nem jutalmat várok, amiért adtam, hanem azért adakozom, mert megajándékozott (jutalmat adott) az Isten. Hasonló a helyzet az imádsággal. Ez ügyben is tükröt tart elénk a mi Urunk. Nem azért, hogy az imádság mikéntjére tanítson, hanem azért, hogy tisztában legyünk önmagunkkal, Istenhez való viszonyunkkal. Aki azért imádkozik, hogy mások lássák, nem másokat csap be felszínességével, kirakatgondolkodásával, hanem önmagát. Az imádság nem látványtevékenység. Elsősorban belügy. Isten és az én ügyem. A pásztor és a nyáj ügye. Nem tartozik másra. Tudom, sokfajta imádság van, s mindegyiknek megvan a helye az egy-A VASÁRNAP IGÉJE ház kegyességi életében. Van, aki szemérmesen imádkozik, csak otthon, csendben (belső szobában), Istennel kettesben. Van, aki a család közösségében teszi ugyanezt. Sokan a gyülekezet közösségében. Az istentiszteleti imádság is közösségi imádság. S akkor még nem beszéltünk az imaórákról, imaközösségekről. Nem attól lesz belügy, bensőséges esemény, hogy az ember vagy a közösség „négyszemközt” marad Istennel, hanem attól, hogy imádsága valóságos párbeszéd a Mindenhatóval. Nem kifelé mutat valamit, hanem befelé él meg egy természetes, eleven közösséget. Ma úgy tűnik, hogy az emberek többsége nem is imádkozik, s talán ma már nem is a képmutató (értsd: a fohászkodás látszatának képét mutató) imádság a legnagyobb kísértés. Ugyanakkor például a televízióban „látványos” imádságok hangzanak el. Sem kategorizálni nem szabad, sem másokat ítélgetni. A magunk portáján söpörve kell a jézusi kontrollt komolyan venni. Féltő szeretetével ezen a vasárnapon arra kérdez rá, működik-e az őszinte, közvetlen, természetes beszélgetés a mennyei Atyával. Ha igen, legyen imádságos életünk - indirekt módon - hatással másokra. Ha nem, kérjük a Szentleiket, hogy adjon imádkozó szívet, Isten felé megnyíló lelket. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) „Fehér ruhába öltöztették” Kérdések nyomán még egyszer az albáról Egy kicsit átlépjük a Régi-új liturgikus sarok műfaját. Lehetne ez igemagyarázat, biblikus elmélkedés, vagy - ha a perikóparendben éppen ez a textus következik - A vasárnap igéje rovat egyik írása. Pedig valójában egy aktuális témáról írok. Az igeszakasz Zakariás próféta könyvéből való: ,Azután megmutatta nekem Jósua főpapot, aki az Úr angyala előtt állt, mega Sátánt, aki jobb keze felől állt, és vádolta őt. Az Úr angyala pedig ezt mondta a Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! Dorgáljon meg téged az Úr, aki Jeruzsálemet kiválasztotta! Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez? Jósua ugyanis piszkos ruhába öltözve állt az angyal előtt. Azután ezt mondta az angyal az előtte állóknak: Vegyétek le róla a piszkos ruhát! Neki pedig ezt mondta: Nézd! Elvettem a bűnödet, és díszes ruhába öltöztetlek téged. Majd így szólt: Tegyetek a fejére tiszta süveget! Akkor tiszta süveget tettek a fejére, és tiszta ruhába öltöztették, miközben az Úr angyala ott állt!’ (Zak 3,1-5) Nem egy áüagember, nem a nép tagjai közül egy, még csak nem is a papok egyike. Maga a főpap áll a mennyei bíróság előtt. A nép lelki vezetője ül a vádlottak padján. Mi történik? Előáll a vádló, az ügyész, aki vádolja a főpapot az Isten előtt. A nagy és örök Bíró ítélethozatalra készül. A vádló bizonyára már dörzsöli a tenyerét, hiszen a vád megállja a helyét: Jósua, a főpap valóban vétkes. Igen ám, de a Bíró nem úgy figyel, néz, lát, gondolkodik, mint az ügyész. Ő látja a kísértő hatalmát a vádlott felett, ő látja azt, hogy mindnyájan - az egyszerű embertől a főpapig - irgalomra és kegyelemre szorulnak. Ő nem egyszerűen a bűnt látja, hanem emlékszik arra, hogy ő maga választotta ki Jeruzsálemet és vezetőjét. S a kiválasztás szándéka nem változott meg akkor sem, amikor az események másként alakultak. A főpap valóban bepiszkolta a ruháját - valószínűleg nemcsak azt, hanem az egész életét, szolgálatát. De az Úr nem azt nézi, hogy mi lett választottjából, hanem azt, hogy mi lehetne belőle, ha újabb esélyt kaphatna. Ez az új lehetőséget adó szeretet és az újjáteremteni tudó kegyelem hangja. S akkor valami váratlan dolog történik. Az Úr angyala, aki kihirdeti az ítéletet, megszólal, és olyat mond, amire sem a vádlott, sem a vádló nem számított: „Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán (...) aki Jeruzsálemet kiválasztotta!” Isten büntetése nem a bűnöst, hanem a bűnre csábítót bünteti, s a vádlóból lesz vádlott. Azért egy dorgálást a főpap is megérdemelne - sugallja emberi igazságérzetünk. Hiszen bepiszkította a ruháját. Főpap létére nem maradt tiszta. Bár a tűzből kiragadott fadarab üszkös, a papi ruha mocskos, nem a dorgálás, nem a büntetés és végképp nem az eltiltás vagy elvettetés következik. Fülünkbe cseng a disznóólban bemocskolódott tékozló fiú története. Az élet szennyében mélyre süllyedt fiú nem a vád hangját, nem is az ítélethirdetés és büntetésbejelentés szavait hallja az atyai ház kapujában. A visszafogadó, ölelő karok Atyjától ez a mondat hangzik: hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok rá! Jósua főpap átéli a bűnbocsánat és az új kezdet megtisztító csodáját: tiszta ruhába öltöztetik. Károli Gáspár így fordítja: „Lásd! Levettem rólad a te álnokságodat, és ünnepi ruhákba öltöztetlek téged!” Ez a Biblia szövegeiben többször előforduló fehér ünneplőruha, amelyet azután az üdvözöltek öltözékeként „viszontlátunk” a Jelenések könyvében. „Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak..!’ (Jel 7,9) A fehér ruhának tehát egészen ősi jelentése van: az kapja, akit Isten kegyelme átöltöztet, megújít. Ezért kapták és hordták húsvéttól „fehérvasárnapig” (innen is a neve!) az újonnan megkereszteltek a fehér gyolcsruhát. Mert Isten kegyelme tiszta, új, fehér ruhát adott nekik a keresztségben. „Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlőm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt” - olvassuk szintén a Jelenések könyvében (a 3. fejezet 5. versében). Ez a győzelem pedig nem az egyén győzelme, hanem az Isten szeretetének győzelme bennünk. A Liturgikus könyv négy évvel ezelőtti, alternatív agendaként való hivatalos elfogadása lehetővé tette, hogy - a világ evangélikusságához hasonlóan - a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészei is használják a talán legősibb liturgikus öltözéket, a legegyszerűbb fehér ruhát, az albát. 1984-ben, a Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlésén még csak gyönyörködtünk abban, hogy evangélikus testvéregyházainknak milyen gazdag a tradíciója a liturgikus öltözékekből. Ma lehetőség nyílik a kereszténység egyik legősibb hagyományának gyakorlására. Többen élnek is vele. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK A Somogy-Zalai Egyházmegye lelkészi munkaközösségi ülésein járva - már több mint tíz évvel ezelőtt - hallottam azt, hogy a papok a Luther-kabátra nem szívesen vennének fel stólát (a Krisztus igáját jelképező liturgikusöltözék-kiegészítőt), de ha lenne alba, ahhoz már természetes módon lehetne használni. Ma már erre is van lehetőség. Sokak számára kérdés, hogy lehet-e más liturgikus öltözéket elképzelni az evangélikus egyházban, mint a Lutherkabátot. Luther azt a bizonyos talárt csak igei istentiszteleten vagy a délutáni tanító-káté prédikáció alkalmával használta. Úrvacsorái istentiszteleten mindig a gazdag hagyományú miseruhát hordta: az albát a díszes palásttal - a korabeli ábrázolások is erről tanúskodnak. Tudom, ez nem üdvösségkérdés. Nem a ruha teszi az embert, a papot sem. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy az istentiszteleten minden prédikálhat. A textíliák (az oltár-, a szószékterítő és a liturgikus öltözékek) is az igét hirdetik a maguk jelképerejével: a Luther-kabát azzal, hogy eltakarja a személyt, s nem a lelkész, hanem az ügy válik fontossá. Az alba pedig azzal, hogy a viselőjét Isten kegyelme öltöztette át - mint Jósua főpapot. Nicolaus Weber braunschweigi püspök azt mondta, amikor megkérdezték, melyik az elfogadható papi öltözék: mi a textusok és nem a textíliák egyháza vagyunk... ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)
