Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-10-02 / 40. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. október 2. » 11 Takács János evangélikus lelkész százéves ► Hódmezővásárhelyi kertes ház az otthona Takács János lelkész testvérünknek, aki 1911. október 3-án Bonyhádon látta meg a napvilágot nagyon istenfélő és élő hitű család negyedik gyermekeként. Már kisgyermekkorában megszületett szívében a döntés, hogy evangélikus lelkész szeretne lenni. A Bécsből Bonyhádra hazatérő, önálló műhelyt nyitó szabómester édesapának különlegesen lágy tenor hangja volt; a család minden áldott reggel együtt énekelt - harmóniumldsérettel - a napkezdő áhítaton. Különlegessége volt a gyermekkori otthonnak az elkülönített szoba (lásd Mt 6,6), amelyet imaszobának használtak. Itt reggelenként és esténként mindig együtt volt a család, de napközben is bárki betérhetett az Istennel folytatott megbeszélésre (lásd tThessz 5,17). Ezt a szobát másra soha nem használták, ez volt az otthon áldott szentélye. Az édesanya hívő szívvel segítette hozzá a családot léleképítő, hitmélyítő olvasmányokhoz. Ebben a családi szentélyben és otthonban érintette meg Takács János szívét Isten Szentlelke. Az érettségi után Sopronban, a Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karán kezdte meg tanulmányait. Nagyon korán felfedezte Luther könyveit, közülük is megragadtad jó cselekedetekről írott műve. Azért volt rá nagy hatással, mert megérteti velünk a hit és a hitben való élet összhangját, titkát (Mt 5,16 és 2Tim 3,17). Ezt a teológiai felismerést szerette volna közkinccsé tenni, így lefordította e Luther-munkát. Nyelvi nehézségbe nem ütközött - a gyerekkorában Bonyhádon tanult sváb nyelvre Takács János még most is úgy emlékezik vissza, mint amely egészen közel állt Luther ónémet nyelvezetéhez. További Luther-iratok fordítási terveit is dédelgette, de kevesebbre került sor, mint amennyit szeretett volna (kiadásuk költségeit saját zsebből állta). Körmendi segédlelkészként külön megbízást kapott az akkori Dunántúli Harangszó újság neves - később püspökké választott - szerkesztőitől, Túróczy Zoltántól és Szabó Józseftől: népszerűsítenie kellett az egyházi sajtót, de különösen is az említett kiadványt. Három hónap alatt közel kilencven falut, gyülekezetei járt be, szinte minden este máshol tartott igei és „médiafórumot” az egyházi sajtó és Isten ügye érdekében. Kedves emlékként, humorral idézi fel a Nemescsón történt esetet. Esti szolgálata nyomán egyetlenegy Dunántúli Harangszót sem sikerült megrendeltetnie - a településen ugyanis kivétel nélkül minden házba, otthonba járt már az újság. Nagy lelki becsülete volt az egyházi sajtónak. Százesztendős testvérünk mindenre és mindenkire szeretettel és hálával emlékezik vissza. Egykor „káplánfalónak” nevezett főnökeivel is bensőséges, lelki, testvéri és baráti kapcsolatba került, és a kapcsolatot még a leszármazottakon keresztül is ápolta, sőt ápolja mind a mai napig. Amikor ennek titkáról faggatom, finom, huncut mosollyal meséli: mindig, mindenhol hűséggel, szorgalommal, odaadóan dolgozott, és minden elöljárójának megadta a neki járó tiszteletet. Ebből szövődtek a sok évtizedre szóló, keresztyén lelkületű barátságok. Ez ilyen egyszerű. Soha nem volt konfliktus, mert „soha nem mondtam, hogy nem”. Igen, Isten szolgálata volt az egyetlen életcél. Kelenföldi szolgálati helyén jutott ideje - két szemeszteren át - még az egyetemi tanulmányokra is, a történelem és földrajz tudományában, a tudás kedvéért. Tótkomlós volt a következő állomás. „Soha nem láttam addig az Alföldet, kíváncsi voltam rá, és nagyon boldog időszak következett." Állami hitoktatóként került a viharsarki településre, ahol minden szabad idejét az ifjúsággal való foglalkozásra fordította. Szívesen emlékszik vissza a polgári és az ipari iskola diákjaira: mennyire nyitottak és érdeklődők voltak Isten dolgai iránt. Tótkomlós különleges szent hozadéka volt az első házasság a helyi tanítónővel. Isten három gyermekkel ajándékozta meg őket, de a feleség és édesanya harminckilenc évesen (1956 augusztusában) elhunyt. Ez a szomorú fordulat már Hódmezővásárhelyen történt, ahová Takács János a híres és kiemelkedő tehetségű Kékén András lelkész után és javaslatára került szolgálatba. Ebben a gyülekezetben volt hatvankét esztendeig hűséges lelkipásztor. Százéves lelki örömmel ismerteti velem, hogy ez az alföldi város hazánk második legnagyobb területen fekvő települése: hétszázhatvan négyzetkilométer - négyzetkilométerenként volt egy (azaz egy!) evangélikus, ezért nem csoda, ha a lelkész az élete nagy részét kerékpáron töltötte. „A kerékpárról csak akkor szálltam le, ha olykor betegágyba kellett feküdni” -mondja visszaemlékezve. „De észre sem vettem az évek futását.” Már egészen idős korában volt rákműtéte is, de a betegség - csodaként - elmúlt, és Takács János 2003- ig szolgálhatott a gyülekezetben. Még az emberi szeretet sem múlandó - amíg beszélgetünk, csengetnek, látogató érkezne, de tekintettel rám majd máskor jön, csak az ajándékba hozott lekváros üveg kerül az asztalra. Látogatók naponta jönnek. Különösen most, hogy itt a századik év. Egy testvér diakonisszalelkülettel segíti állandó jelenlétével a már ágyban felevőt, akinek azonban a szellemi élete tiszteletre méltó. Igaz, látása megromlott, de a hallás még lehetővé teszi a felolvasást, így a tudós és lelki élet most is aktív. A Szentírás olvasását említenem sem kell, mert az természetes, de nehéz műfajú olvasmányok is előkerülnek nap mint nap. Ott van az asztalon a Miért hiszek? címet viselő könyvsorozat több darabja, de forgatják a Püskinél megjelent, Magyar nemzetstratégia című vaskos kötetet és Böjté Csaba Út a végtelenbe című könyvét is. Örömmel mutatja fel a nemrégen ajándékba kapott, „Serkenjfel, aki aluszol!” című könyvet a magyar evangélikus ébredés 20. századi egyéniségeiről. Ilyen a szellemi élete egy százéves evangélikus lelkésznek, Takács Jánosnak. „Mi a titkom? Csak Isten kegyelme. Soha nem unatkozom, és mindig hálás vagyok Istennek mindenért, ennek köszönhetem, hogy mindenütt felfedezem az örömet.” Négy fogalmat hangsúlyoz a nyomába lépő evangélikus lelkész kollégáinak: Isten iránti hála, mert ebből fakad az életöröm, hűség a gyülekezethez és minden nehézség között is helytállás, mert így áld meg az Isten. Ez üzenet is - egyben, búcsúszó (2Tim 4,7-8). Hosszú évtizedeken át végzett hűséges és áldozatos szolgálatáért Takács Jánost 2010-ben a Déli Egyházkerület Ordass Lajos-emlékplakettel tüntette ki. E sorok írója - régi ismerősként - meghatódva fog kezet a mindig mosolyogva beszélő százesztendős lelkész testvérrel, és nem titkolt megrendültséggel lép ki a szépen rendben tartott szobából, ahol Takács János - lelkészként, áldásra emelt kézzel - búcsúzik a távozótól. Menj és cselekedj hasonlóképpen! (Lk 10,37) ■ Ribár János Fenyvesi Félix Lajos Takács János 100. születésnapjára Ezt az ősz-arany napot régen vártam. Takács János: 100! Kegyetlen számtan. Micsoda súly a szívben, a vállon, átgázolni száz és ezer halálon. Állni rendíthetetlen zsarnoki korban, mint kis temploma szélverte tornya, borostyán-inda kanyarul falára, kopott lépcsőin fiait várja. Az idő kék üvegén átragyog, ahogy szól szelíd zsoltáros mondatot, Vásárhely utcáin biciklin siet, bölcs vigaszt vigyen mindenkinek... Nehéz volt. Aki ma ünnepel, életét így osztotta észrevétlen el. Ezért, barátaim, őt köszöntse minden, akihez ma lehajol az Isten, édes fürtök asztalán, tele korsó, minden korty bor első, sose utolsó. A HÓNAP IGÉJE - OKTÓBER „Igaz-e Isten előtt a halandó?” (Jób 4,17a) Kilót a méterrel? Ne is próbáld összemérni! Isten az örök Bíró és az örök Szeretet. Hogy mérhetné hozzá magát a halandó! Igénkben Jób ajka keserves panaszra nyílik Isten előtt a kétségtelenül sok szenvedés hatására. Elifáz válaszában találjuk ezt a mondatot: „Igaz-e Isten előtt a halandó?” Nem kérhetjük számon, hogy mit miért tesz. Nem látunk bele jövendő terveibe. Nem tudjuk, hogy fordul javunkra a mai szenvedés. Pál mondja: „.. .azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van..” (Róm 8,28; Károli-fordítás) Csak ki tudjuk-e várni sorsunk jobbra fordulását? Kapok-e munkát? Mi lesz a családommal? Betegen kell végigküzdeni az életet, vagy ebből a dologból van gyógyulás? A gonosznak miért jobb a sora? Vagy csalt úgy tűnik? Hol az Isten? Lát és hall engem? Miért nem cselekszik? Pedig ő cselekszik. „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom”- mondta Jézus. (Jn 5,17; Károli-fordítás) Néha a számítógépen megjelenik egy kiírás: „Türelmet kérek, dolgozom.” A képernyőn semmi változás sem látszik, de belül formálódik az eredmény. Ha éppen nem látod is testi szemeiddel a bajok közepette, bízzál Istenben. Ő számon tart téged, és jót hoz elő mindenből. Két embert képzeljünk magunk elé. Az egyik tisztességben, becsületesen éli az életét. A másik nyilvánvalóan laza életet él. A mindennapi erkölcs szerint az egyik rendes, a másik pedig bűnös és hamis. De Isten mértékével nézve mindkettő bűnös. A kis bűn, a nem látható bűn is bűn. A harag, az irigység, a békétlenség, a türelmetlenség. Isten tökéletes, és mértéke is tökéletes. Ha örök országába a „rendes” ember bejuthatna, az már nem lenne mennyország. Mert az az elnézett „kis bűn” növekedne, mindent elrontana - mert ez a természete. Tehát az is Isten kegyelme, hogy még a legkisebb bűn miatt sem juthatunk be az ő örök országába. De van egy másik út: a kegyelem útja. Jézus Krisztus keresztje és önként vállalt áldozata árán bűnbocsánatot ad a hozzá bűnbánattal forduló embernek. így a szent Isten igazsága és a szerető Isten jósága is elégtételt nyert. És a bűnös ember mégis igaz lehet Isten előtt, és él örökké. ■ Széll Bulcsú HETI ÚTRAVALÓ „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (íPt 5,7) Szentháromság ünnepe után a 15. héten az Útmutató reggeli és heti igéi a gondviselő Úristen gazdag áldásaira emlékeztetve hálaadásra hívnak, s ugyanakkor Jézus Urunk így figyelmeztet: csak egy urat lehet szolgálni! Október első vasárnapja egyben aratási hálaadó ünnep is: „Mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt” (Zsolt 145,15) Jézus az ige, amely az élet kenyereként táplál minket az örök életre. „Áldott az Úr, napról napra gondoskodik rólunk szabadításunk Istene.” (Zsolt 68,20; LK) „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát, és mind hozzáadatnak nektek ezek, alleluja!” (GyLK 731) Jézus három aggódástól óv. „ne aggódjatok életetekért, (...) se testetekért..”, se „a holnapért”. (Mt 6,25.34) „Ne legyetek aggodalmasok, mondván: »Mit együnk?« avagy: »Mit igyunk?« avagy: »Mivel ruházzuk magunkat?«, mert tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségtek van.” (GyLK 717) „Gondját a keresztyén ember szívével együtt az Isten vállára veti. Megparancsolta, hogy őreá vessük. Hiszen neked is azt ígérte, hogy minden gondodat, terhedet elhordozza”- bátorít Luther. Péter pedig figyelmeztet, hogy e világ ura, a mi ősellenségünk, „az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok ellene a hitben szilárdan.” De a mi Urunk, „a minden kegyelem Istene (...) maga fog titeket (...) megerősíteni. ..” (íPt 5,8-10) Pál tud bővölködni és szűkölködni is: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem. Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban” (Fii 4,13-14) Köszöni az adományt. „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedésselám „minden rossznak gyökere a pénz szerelme...’’ Az Úr Jézus apostola nem csak hitben igaz fiának üzeni: „Te pedig Isten embere, kerüld ezeket’.’ (íTim 6,6.10.11) A mindennapi kenyér valóban az életet jelenti: „Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja’.’ Pál „vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett’.’ (ApCsel 27,34.35) Jézus nem csak Mártának mondta: te „sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség valójában csak egyre”. (Lk 10,41-42) Reformátoraink felfedezték ezt a titkot: „Solus Christus!” de te is vallod-e, hogy egyedül Krisztusra van szükséged?! Mindenünk a gondviselő Úristen ajándéka, ezért mindenünket Jézus ügyéért kell hasznosítanunk. így szól: „volt-e hiányotok valamiben?”„Most azonban (...) adja el (...) és vegyen’.’„Elég!” (Lk 22,35.36.38) A mi Urunk szerint azok az igazán és örökre boldogok, akik már most őhozzá tartoznak és neki szolgálnak annak ellenére, hogy szegények, éhezők, sírnak, hogy megvetették és kiközösítették őket az Úr nevéért. „Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok! íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben..!’ (Lk 6,23) Ma „járuljunk buzgó háladással / Az aratásnak Urához, / Ki megvidít gazdag áldással, / S erőt nyújt minden munkához.” (EÉ 491,1) És köszönjük meg naponkénti testi-lelki kenyerünket! ■ Garai András
