Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-09-25 / 39. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 20X1. szeptember 25. » 9 z északiak nagy családja Jegyzetlapok (Napló, 2011) i sportágba benevezhettek: labdarú;nisz, sakk, sudoku, futás, íjászat, at- 1 vívott küzdelmek tétje az egyéni díse volt, amelyet az összesítésben leg-A főszervezők - dr. Roncz Béla, a gimnázium igazgatója, Fáczán Zoltán testnevelő tanár és Simon Attila iskolalelkész - mellett számos tanár és diák segédkezett a szerteágazó előkészületi munkákban és az egyszerre több helyszínen folyó versenyek lebonyolításában. ■ Horváth-Hegyi Áron felvételei A péntek estét záró áhítat előtti másfél óra mozgásmentesen telt, Kovács „Kokó” István olimpiai, világ- és kétszeres Európa-bajnok profi ökölvívó beszámolójának hallgatásával. A sztárvendéget dr. Fabiny Tamás és Fáczán Zoltán faggatta sporttal kapcsolatos élményeiről és jelenlegi munkájáról. A beszámoló után a közönség is kérdezhetett, sőt fotózásra is lehetőség nyílt, mielőtt Kokó csatlakozott a késő estébe nyúló örömfocihoz. A legfiatalabbak - a babakorosztály képviselői - a nevezést nem igénylő földön kúszásban, a ruhával való pályafeltörlésben, az ücsörgésben és a labdacipelésben jeleskedtek. Az egyházkerület másfél tucatnyi fiatal és fiatalos lendületű lelkésze mozgósította gyülekezetének ifis korosztályát (is). A rendezvény a lelkészeknek - akiknek jelenléte inkább a szervezésben, mint a sportolásban mutatkozott meg - remek alkalmat nyújtott a kötetlen, akár pálya menti beszélgetésekre is. Mindazonáltal megemlítendő, hogy a múlt hónap végi bonyhádi országos lelkésztalálkozó bajnokságán épp az északiak taroltak az összesített pontversenyben. Talán mégiscsak érdemes a lelkészi munka szellemi és lelki kihívásai mellett a testtel is foglalkozni. Persze nem kétévente - a sportnap mindössze kedvcsináló és egy kellemes erőpróba. Az együttlét záró mozzanataként a helyezettek vehették át oklevelüket az iskola dísztermében dr. Roncz Béla igazgatótól és dr. Fabiny Tamás püspöktől. Az összesített pontversenyben a Borsod-Hevesi Egyházmegye győzött a miskolci Kossuth Lajos Evangélikus Általános Iskola, Gimnázium és Pedagógiai Szakközépiskola népes csapatának köszönhetően, amely húsz oklevelet gyűjthetett be. A vándorkupát Polényiné Kubicskó Zsuzsa, az intézmény testneveléstanára vette át. Papini naplója. A híres Jézus-regény szerzőjének könyve igazi meglepetés. A látszólag nyugodt élet csendes drámát takar. 1916-ban, váratlanul kezdett kötetébe, s 1931-ig naponta igyekezett néhány ceruzás sort leírni az eltelt időről. (A következő tíz évben elnémult.) Az 1945 utáni időszakról csak az tudható meg, hogy szenvedélyesen olvasta szorgalmas elődeit. Tommaso, Green, Mauriac, Emerson, Stendhal, Gide, Tolsztoj, Thoreau, Hawthorne mindig üzentek valami életbölcseletet. Érdemes olykor egy-két sort is lejegyezni, később ezekből összeáll valami igazság. Örökös lázadás talán a szabadság eszménye ellen, mert az abszolút „szabadság" felborítja a rendet. És fordítva. A keresésnek soha nincs vége, amíg élünk, mindig tennünk kell valami jót a közösségért. * * * Napsütés. A nyár végi fényben kirajzolódik a város. A zsúfolt és piszkos Budapest, amely az utóbbi évtizedekben tovább pusztult. És veszélyesebb lett. A délelőtti sugárverésben jól látszanak a szürke házalt, a haldokló fák, félbehagyott javítások. A járdák szélén elfűrészelt és eldobott közlekedési táblák. Az árnyékos oldalak szerencsésebbek: a lehajtó lombok takarják a régi sebeket. Persze azért szépül is, mint az idősödő vénlány, aki a sok púdertól néhány évvel fiatalabbnak látszik. # * * Nyugodt, vidéki napok. Jó ötlet volt, hogy néhány napra leugrottunk a vidéki kisvárosba. Nem mentünk sehová, nem találkoztunk senkivel. Itt nem volt televízió, de nem is hiányzott: a sok unalmas, nézetüket cserélgető emberek arca, beszédhibás bemondónő. Kicsit otthon lenni valahol csodálatos érzés. • * • Nyitott ablak. Jövök le az ötödik emeletről, és az utolsónál megállók. A folyosó végén kinyitva az ablak, a nagy felmosás után kell a friss levegő. Megállók és kinézek. Fájószép dolgot látok a szemközti oldalon. A kórház szélső kapuján két csoport jön kifelé. Egyszerre. Az egyik a néhány napja született kisfiút hozza; a másik fekete ruhában a halott édesanyjától jön. A férfi óvatosan öleli a bebugyolált csecsemőt, és olyan boldogok, majd felröppennek a nyár végi égre. A gyászruhások, mind a négyen, vigasztalanok. De ahogy egymás mellé érnek, egy pillanatra összeér tekintetük, és mintha mindenkibe vigasz és öröm költözne. * * * Az idő. Öregszem, és egyre többet foglalkozom a futó napokkal. Szent Ágoston, Lao-ce és a többiek mennyit töprengtek, és sehová sem jutottak. Itt van köröttem, itt hömpölyög, és mégse látom, nem tudom megfogni. Az idő, talán ez elfogadható, finom szövésű gubóként hálóz be bennünket, és nem érdemes szálanként megbontani. Évezredek óta beburkol puha vattaként; oltalmaz és megkötöz. Talán az egyedüli jó, senki nem tudja, Isten kinek mennyit ad! Meddig hordozza tenyerén, és szólítja magához: meghallgatásra és elszámoltatásra. * * * Kutuzov. Nem a nagy orosz hadvezér; az okos farkaskutya az Istenhegyi úton a buszmegállónál. Neki van a legjobb dolga ma Magyarországon. Szóra bír mindenkit, simogatást kér, és ami a legkedvesebb, kopott teniszlabdáját bedobják a kertbe. Uzsgyi, már szalad is utána, és hozza vissza boldogan. A legtöbb játszótárs ki is hagy egy-két járatot. Marad még tíz-tizenöt perc dicséretre: „Szép vagy! Gyönyörű!” Éjfekete fején itt-ott fehér és vörös foltok, és persze a hangja sem mindennapi, bezengi a környéket. * « * Nyári emlékek. Két kedves barát. Régen láttuk egymást, és most mindenki mondja a magáét. Én Gyenesdiást említem, a Balaton egyik legszebb strandját. Megdőlt nyárfák a homokparton, napozók, színes sátrak, padokon üldögélők. Kövérek: ők vannak többségben, és mindig rágcsálnak valamit. Soványak: agár-férfiak a ringó nádas szélén. Döbbenten néztem a hatalmas hasakat cipelő fiatalembereket. Mi lesz velük tíz év múlva? Hová vezet a mértéktelen evés? És sörivás? A kis sziget azért kedves nekem, mert nagyon sok család látogatja. Két-három gyerek mindenütt, de van, ahol több is! Magyarok, németek egymás mellett; barátkoznak, beszélgetnek. Fiatal nő kézzel-lábbal magyaráz, elkészült a vacsora: vajas kenyér és zöldpaprika. * * * Augusztus vége. A félig nyitott ajtón száraz levelet fúj be a szél. Lassan őszi hangulat lesz; megint gyorsan leperegtek a hetek, napfényes napok. Egy kedves barát figyelmeztet, hogy első komolyabb publikációm dátuma: 1971. Immár negyven esztendeje görnyedek az íróasztalom fölé s néhány éve a számítógépem elé. Mi mindent tanultam? Mi a legfontosabb? Talán az a legmélyebb tapasztalatom, hogy gyönyörű az anyanyelvem! Nagyon szeretem a magyart! Elmondhatatlanul gazdag, és micsoda ízei vannak, elágazásai. Legszebb szavait ma is hallom - fél évszázada -, rég halott anyám mondja a kora alkony fényében. * * * Barátság. „Magyarország és Lengyelország két örök életű tölgy, amelyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódtak, és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.” Kis füzetben olvasom a gyönyörű, évszázados barátságunkat meghatározó sorokat. Félve kérdezem: vajon ma is igazak a lelkes mondatok? Él ez a csodás kapcsolat, és teszünk is érte valamit? # # # Szomorú olvasmány. A nagy író, Németh László és szülővárosom, Vásárhely az emlékezés tárgya társaságunkban. Hirtelen a betegségéről esik szó: agyvérzéséről. Megemlítem a legfájóbb dolgot: az író újratanulta az ábécét. Felesége fogta félig halott kezét, és próbálta küszködve megformálni a D betű puttonyos hátát, az E fésűs fogait. És a többit. Ennek a küzdelemnek a nyomai az 1972-74 közötti írásgyakorlatok. Stílus szempontjából nem igazi, súlyos szövegek, de a merész szándék, a konok akarás, a gondolat, amely lobogó életére olyan jellemző volt, még bennük van. ■ Fenyvesi Félix Lajos
