Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-09-04 / 36. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. szeptember 4. 5 Munkaévkezdő lelkészkonferencia A lelkészek „lelke’ ► Ilyen még nem volt! Vagy ha volt, nagyon-nagyon régen, erről azonban pontos adatokkal nem tudtak szolgálni az augusztus 23-25. között Bonyhádon tartott országos munkaévkezdő lelkészkonferencia szervezői. Az akkortájt tetőző augusztusi kánikula rekkenő hőségében a Magyarországi Evangélikus Egyház (MEE) mintegy kétszázötven lelkipásztora vetette le „papi méltóságát” illetőleg felesleges ruhadarabjait. A Gáncs Péter elnök-püspök által - találóan - „mezítlábas konferenciának” elnevezett háromnapos együttlét ugyanakkor az elmélyült lelki töltekezésre is kivételes alkalmat nyújtott. A Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium ideális helyszínnek bizonyult. Méltán híres, korszerű sportcsarnokában a légkondicionáló berendezés nap közben ugyan alulmaradt a hőséggel szemben, de a lelkészi kar álló- és ülőképességből jelesre vizsgázott. Miként egyházunk központi honlapján, az eseményről szinte óráról órára tudósító evangelikus.hu-n olvasható volt, az első napon „Krámer György északi püspökhelyettes köszöntötte az egybegyűlteket, majd Gáncs Péter püspök vette át a szót. Utána Ónodi Szabolcs, a vendéglátó Petőfi Sándor evangélikus gimnázium igazgatója gratulált Radosné Lengyel Annának, a Déli Egyházkerület felügyelő asszonyának nemrégiben kapott magas állami kitüntetéséhez.” A konferencia külföldi vendég előadója, Klaus Douglass evangélikus lelkész János evangéliumának a 15. fejezete alapján tartott bibliatanulmányt. Előadása után csoportos beszélgetésekre került sor, a közösen elfogyasztott vacsora után pedig az evangélikus lelkészek országos bajnoksága következett - a legkülönbözőbb sportágakban... Másnap már az EvÉlet tudósítói is megtapasztalhatták azt a rendkívül oldott, testvéri légkört, amely a konferencia egészét jellemezte. Reggeli bibliatanulmányában dr. Fabiny Tamás püspök az Efezusiakhoz írt levél 4,1-16 verse alapján mutatott rá arra, hogy az egyház egysége a kharisz, míg sokfélesége a karizma miatt van. Az öltönyéből immár szintén „kive tkőztetett” Klaus Douglass Lukács evangéliumának 5,37-39 versére alapozta vetített képes előadását. Az új reformáció - 96 tétel az egyház jövőjéről című, evangélikus körökben is jól ismert könyv szerzőjének előadása a konferencia mottójára kísérelt meg választ adni: „Új bort régi tömlőbe?” Délután kiscsoportokban feszegették tovább a kérdést a jelenlévők, majd - SzvorákKatalin koncertje és az esti tábortűz előtt - a csoportvezetők egy plenáris ülésen összegezték a legfontosabb megállapításokat. Másnap Varga Gyöngyi, az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense ismertette a lelkészek számára indítandó „hivatásgondozó” képzés tematikáját, végül pedig - Gáncs Péter igehirdetésével - úrvacsorás istentisztelet zárta lelkészeink első országos munkaévkezdő konferenciáját. M EvÉlet Az országos evangélikus lelkészkonferencián adománygyűjtést tartottak az afrikai éhezők javára. A befolyt összeg 142 000 (száznegyvenkétezer) forint. ■ Szabó Lajos Sokat gondolkodtam azon, hogy ki is az igazi címzettje, megszólítottja egy országosan megrendezett lelkészkonferenciának. Ahogyan néztem az arcokat a forró levegőjű sportcsarnokban, és hallgattam az előadásokat, egyre világosabbá vált számomra: nem lehet más a címzett, mint az egyik „legérzékenyebb műszer”: a lelkészek lelke. A munkaév kezdése előtti pillanatokban is ez az a különleges terület, ahol minden szép lassan - vagy egy kora reggeli ébredés pillanataiban akár spontán gyorsasággal - megszületik. Minden, az őszi indításra vonatkozó igazi terv önállóan és személyhez kötötten születik meg a lelkész gondolataiban. Belőle jön, és benne teljesedik ki. Lehet készíteni bombabiztosnak hitt nagy központi terveket, de ami igazán fontos, az mindig az a kérdés, hogy egy-egy gyülekezeti lelkész szívében van-e belső vágy és tűz arra, hogy gyújtson és indítson a szeptember eleji napokban. Egy dolog nagyon biztosan látszott ezen az evangélikus lelkészek nagy részét megszólító konferencián: minden látszat ellenére is van okunk a jó érzésekre és a reménységre. Nem kell félnünk attól, hogy ne lennének olyan források, amelyekből ez a fiatal és lelkes lelkészi csapat meríteni tudna. És nem hiszem, hogy ne lenne képes felszabadultan előretekinteni. Van néhány forrás a lelkész lelke számára, amelyet most újra felfedezhettünk, és amelynek a közelségét ebben a pár napban élvezhettük. Alig lehetett elkezdeni a találkozót, mert a találkozásnak örültek a résztvevők. Mosolygós arcok, lendületes mozdulatok, az öröm megnyilvánulásai. Az alapzaj csaknem kifogott az emelvényről érkező erőteljes moderátori hangon. Szünetekben, ebédre várva hallani lehetett a folyamatos beszélgetéseket, az aktuális élethelyzetről szóló tudósításokat szerte a bonyhádi campus területén. Az éneklésben, az imádságban, az esti koncertekben pedig meggyőző erővel uralkodott a közösség élménye. Egyértelművé vált: így jó együtt lennie ennyi lelkésznek. Mi lehet ennek az érzésnek a titka? Mitől jön létre egy ilyen közös élmény? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ezzel a külső és belső jó érzéssel lehessenek együtt gyülekezeteink lelkészei? Több választ is lehetne adni, de most csak egyetlenegyet szeretnénk megnevezni. Jó érzésű közösség ott születik, lelkészek között is, ahol az igazi és lényegi kérdés áll a középpontban. Amelyre szüksége van minden résztvevőnek. Amely elemi érdeke minden odaérkezőnek. Amely nélkül csak morcosán és komoran, esetleg fekete öltönyösen és nyakkendősen, de semmiképpen sem természetesen és barátságosan ülünk egymás mellett, legföljebb együtt várjuk epedve a rendezvény végét... Bevallhatjuk, hogy ez utóbbiból van a több mind a mai napig. Éppen ezért érdemes megbecsülnünk és nem elfelejtenünk azokat a jó érzést adó pillanatokat, amelyeket átélhettünk ezen a találkozón. A főelőadó, Klaus Douglass sikeresen becsempészett egy röpke reformációi másodpercet a néha ok nélkül is komor egyházi életünkbe azzal, hogy nagyon tiszta és természetes hangon indította el bibliatanulmányával az alkalmat. A döntő azonban az volt, hogy mindezt nem erőltetetten, hanem nagyon természetesen nyújtotta át, mintha csak beszélgetne velünk az életünkről és a hitünkről. Másnapi főelőadása is közvetlen és egyszerű, a szemléltető anyag egy pillanat alatt érthető volt. A hallgatásban és a tapsviharban egyaránt érződött, hogy épp erre van szükségünk. Nem a nagy és hatalmas megnyilatkozásokra, bevagy éppen kijelentésekre éhezünk ma, hanem a közeli hangra, a lelki értékeket felerősítő, nagyon egyszerű, tiszta szavakra. Ez a hang és ez a spirituális tartalom segítő eszköz lehet egy egészségesebb egyház felé vezető úton. Az a szó, amelynek egyértelműen a közösségépítés a célja, amely nem valakik ellen és nem valamiféle egyéni cél érdekében vagy önigazolásként szólal meg, hanem érettünk, akik hallgatjuk, és akik szeretnénk annyi erőt felvenni belőle, amennyivel egy munkaévet bárhol, bármelyik szolgálati helyen végig lehet dolgozni. Erre várnak a gyülekezetek is. Szeretik látni a lelkész egészséges lelkét. Örülnek annak, amikor érezhetik, hogy a lelkészük „rendben van”. Testileg és lelkileg egyaránt. Lehet ebből a célból speciális kurzusokat szervezni, lehet bölcs tanácsokat osztani vagy elméletekkel bombázni egymást, de most leckét kaptunk abból, hogy tán leginkább akkor gyógyul a lelkészek lelke, és akkor van jó kondícióban, ha motiváló és lényeges tartalmat hall, és ebből építkezik a maga mindennapi, hétköznapi világában. Erre van a legnagyobb szüksége a munkaév elején minden lelkésznek; annak is, akire nem irányulnak reflektorok, hanem csak néhány nehéz sorsú ember tekintete, és annak is, akinek nagy mozgás és nagy számok jellemzik a szolgálatát. Nem is tudom, hányféle formában ismételte meg előadónk a Bonyhádtól Budapestig tartó autóutunkon: „Fantasztikusan nyitott, csupa derű és igazán irigylésre méltó lelkészi közösség volt ez. De jó volt itt lenni közietek! És ezt viszem most magammal haza. Van jövő ott, ahol ennyi lelkész ilyen légkörben van együtt...” A szép, kivilágított főváros szakszerű bemutatása után nem minden áthallás nélkül mondta: „Ötödször járok Budapesten, de ezeket a szépséget csak most láttam meg.” Ő ezt látta. Vajon mi mit láttunk? Egy biztos: a pezsgő, egészséges gyülekezeti élet természetesen nemcsak a lelkészen múlik, hanem a jó csapatmunkán és az egyre tisztuló lelki atmoszférán. De az is a bonyhádi találkozó tanulsága, hogy érdemes ilyen természetesen és felszabadultan közel kerülni a lényeghez és egymáshoz, mert az egyik legérzékenyebb közösségépítő „eszköz” a lelkész lelke gyógyul és erősödik ilyenkor. Ha az előadónknak sikerült jó élményeket gyűjtenie rólunk és a környezetünkről, akkor talán a mi lelkünk is képes lesz erre a jövőben. A szerző evangélikus lelkész, az Evangélikus Elittudományi Egyetem rektora Jegyzetlapok (Napló, 2011) Öregség. Kései fölismerés: egyet-kettőt alszik az ember, és elfogynak az évek. Egy pillanat az élet. Hihetetlen, de ez az igazság. Pedig hányán figyelmeztették, de nem vette komolyan. Az utolsó homokszempercek is kifolynak észrevétlenül az ujjai között. Az ember hirtelen megérti, hogy életében alig tett valami hasznosat, alig volt önálló gondolata. Mindent, amiről azt hitte, az ő tehetsége, az ő győzelme, mástól kapott - Istentől. Ennek a fölismerése is tőle származik, ahogy naponta szépen, lassan tudatosítja bennünk a vonuló idő múlandó óráit. * * * Balatoni pincér. Magas férfi a divatos falatozóban. Áll az ajtóban összefont karral, és nézi a vendégeket: a német turistákat, a hangos olaszokat, a szőke svédeket, a magyarokat. Az életet és a politikát a borravaló szempontjából ítéli meg. Most fiatal szerelmeseket figyel, akik a pultnál vannak, s alig fogyasztanak. Mikor elmennek, a kassza felé fordul, lemondóan legyint. Goromba megjegyzését hangosan mondja: „Parasztok!” Nincs kegyelem, mindenki kap a kritikából. # # * Balatonfüred. Jókai Emlékház. A19. század írófejedelme és Laborfalvi Róza, a korszak ünnepelt pesti színésznője 1870-ben költöztek a nyaralótelep közepén épült otthonukba. A gyönyörű villa tágas előcsarnokú, hatszobás, konyhás, s reggeli tiszta fényben szép kilátás nyílt belőle a Balatonra. A szomszédok sokszor elmondták, hogy a rózsákat az író maga gondozta, felesége pedig kiváló gazdasszonyként vezette a háztartást. Jókai Mór termékeny esztendeiből két évtizedet töltött a nyugodt, ihletet adó környezetben. Itt született ma is népszerű regénye: Az arany ember. A mai látogató 2010 óta az eredeti formájában helyreállítva tekintheti meg a művész házaspár kedves nyaralóját. Otthonias minden: az egyszerű dolgozószoba, a háló. Az ebédlő: az asztalon frissen sült kifli illatozik, a fehér bögrékben forró kakaó, ezüsttálcán augusztus gyümölcsei. Minden a helyén, csak az író hiányzik, talán leugrott pár szál rózsáért az előkertbe. * * * Dörgicse. Romtemplom. A11. században római maradványokra építtette a honfoglalás után megtelepedett első nemzetség. Töredezettségében is fenséges. Nagyon sok az eredeti kő; itt-ott óarany-sárga virág próbál megkapaszkodni. A kereszt alakú kőablakon át nagyon szép kilátás nyílik a szomszédos templomra. A vajszínű falakat jól ellenpontozza a napóra színes lapja, körben a haragoszöld fenyők. A lemenő nap végsőt lobban, a pádon ülő idős nénit különös fénybe vonja az alkony. # * * Szentantalfa. Kis dombon áll az öreg evangélikus templom. Szépen felújítva, körberakva új kőfallal, de úgy, hogy mindenki hozzáférjen. Nagy tölgyfa mellette, tömör lombjait alkonyi szél fújja. Árnyékában padok pihenésre és töprengésre. A zöld pázsit frissen lenyírva. A barna faajtó kulcsra záródik. Felette kőkeretben az építés évszáma: 1831. A rácsos ablakok alatt kavicsösvény, szemben az óvoda új, modern épülete. Kedves, idős néni érkezik. Köszön és kérdez, közben szatyrából üveg vizet vesz elő, és meglocsolja a kiégett virágokat. A faluról beszél: a katolikusokról, a reformátusokról, a fogyatkozó evangélikusokról. A nazarénusokról, akik között egy nyolcgyerekes család több milliót adott Isten házának felújítására. * * * Balatonakali. Véletlen vettem észre a jobbra mutató táblát. Tizenöt éve jártam ott, a temetésen. És ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy feledjék a 20. század egyik legnagyobb formátumú grafikusát: Kajári Gyulát. A parton vidám strandolok, meg is lepődnek kérdésemen: merre van a temető? Fél óra bolyongás után végre ott vagyunk, de hol a sír? Eszembe jut, hogyan is mondta a mester: „Szemben szép kilátás lesz a Balatonra.” Akkor itt lehet a legszebb helyen. „K. Gy. (1926-1995) Munkácsy-díjas grafikusművész” - hirdeti a réztábla. Mögötte a hatalmas tört gránittömb, belevésve a név. Kajári lapjai roppant súlyú, sötét izzásban égő rajzszobrok. Fekete kiáltások. Szálkás betűkből mondattestamentumok, amelyeket ő maga válogatott. A kelet-közép-európai létezést, a magyar történelmi drámák hősi napjait senki nem örökítette meg nála méltóbban. Szánva és megszenvedve, gyűlölve és szeretve. # # * Tudós társaság. Véletlenül kerültem közéjük, s most hallgatom bölcs és buta vitájukat. „A nagy művészet legtöbbször égetően aktuális” - mondja a professzor. „Szophoklészt megbüntették, mert könnyekre fakasztotta nézőit” - folytatja a házigazda. Kétségbe ejtette tragédiájának sok ezer hallgatóját, ahogy feltárta az ország helyzetét. Bizony hiányoznak ezek az írások és fontos filmek. Milyen keveset tudunk a vidékről. A fáradt arcú, sokszor éhező öregekről. Az elnéptelenedő falvakról, a pusztuló házakról. Milyen keveset tudunk egymásról, a leselkedő veszélyekről. & * # Történelem. Meglepő információ: „Soha nem érthetjük meg a múltbéli csaták történetét a lovasság, azaz a sebesség figyelembevétele nélkül. Az egész történelem a ló kérdése köré épül.” Erre nem is gondoltam. De most már látom, és ez mai életünkre is érvényes. A sebesség. Körülötte forog minden, ami fontos (világ- és erkölcsi válság). Az ember úgy felsrófolta a sebességet, hogy nem tudja követni és megérteni a rázúduló információt. Nehezen tud válogatni és döntéseket hozni. A postakocsik gyors lovait felváltották az elektromágneses hullámok. Most kapkodhatjuk a fejünket: egy kattintás, és ezer év tudása, öröme, fájdalma szakad ránk. Naponta betemet. Lassan nem találjuk saját énünket, észrevétlenül magunk rabszolgái leszünk. ■ Fenyvesi Félix Lajos
