Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-09-04 / 36. szám
6 ■* 2011. szeptember 4. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Az evangélikusok barátja Bolyki János (1931-2011) emlékezete Már három hónapja nincs közöttünk Bolyki János református professzor, aki néhány nappal a nyolcvanadik születésnapja előtt hagyott itt bennünket. Hiányát most, az új tanév közeledtével egyre erősebben érezzük. Az elmúlt két évtizedben több nyár végén is együtt terveztünk előadásokat, konferenciákat, külföldi utakat, könyvbemutatókat. A saját egyházában és a magyar tudományos életben is nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő református újszövetséges professzor az evangélikusok barátja volt. Egykoron és a közelmúltban is. Az ötvenes évek ébredési hulláma egyszerre hatott a református és az evangélikus egyházban, s Bolyki János első, sírig tartó barátságai is a felekezeti határokon túl szövődtek. Bolyki Jánost az ébredési mozgalom lelkülete és Joó Sándor pasaréti református lelkész igehirdetései vezették a református teológiára. Hosszabb ideig Szentendrén és Etyeken volt parókus lelkész. Doktorátusát a természettudományok és a keresztény hit kapcsolatáról írta. Gyerekfejjel még édesapám íróasztalán láttam egy neki dedikált példányt, s kíváncsian belelapozva e munkába, lenyűgözött a református lelkész természettudományos műveltsége. Teltek az évek. Bolyki János katedrát kapott a Budapesti Református Teológiai Akadémián, ő lett az újszövetségi tanszék vezetője. Egyre több kiadvány szerzője, újabb és újabb ötletek lelkes támogatója és megvalósítója lett. Személyesen is hálával tartozom neki, hogy két évtizeddel ezelőtt atyai barátjává fogadott. Kapcsolatunkat ő kezdeményezte. A nyolcvanas évek közepén a szegedi egyetemen kiadott bibliai hermeneutikai tárgyú kiadványaimra ő, a református professzor figyelt fel. Az ő szorgalmazására alakulhatott meg a Károli Gáspár Református Egyetemen az egyetemeket, felekezeteket és tudományokat összekötő Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány, amelynek kuratóriumi tagja volt. Amikor az Evangélikus Hittudományi Egyetemen elindulhatott a hermeneutika oktatása, távollétemben ő tanította az első „hermeneutikai” évfolyamot, akik azóta is büszkék arra, hogy ők még „Bolyki-tanítványok”. Hűséges és lojális barátja volt az evangélikus újszövetséges professzor kollégájának. A fiatal, tehetséges pályakezdő újszövetségeseket mindig mindenütt jóindulattal bátorította és támogatta. Szerepet vállalt doktori disszertációk védésében, habilitációs dolgozatok értékelésében. Többen is Bolyki Jánosnak köszönhetik, hogy elérték azt, amit elérhettek. Sohasem utasított vissza meghívást vagy felkérést. Előadásait a hallgatói mindig élvezetesnek tartották: mondanivalójában találkozott a kiérlelt komolyság és a vidámság, a reá oly jellemző kedves humor. A hitvalló teológiai mélység és intellektuális nyitottság nála nem zárta ki egymást. Lelkesedett az új, irodalmi módszerekért. Mindig szeretett új dolgokat tanulni. A princetoni teológiai intézetben János evangéliumának drámaiságát kutatta, később könyvet is írt erről. Hányszor kopogtattam lakásuk ajtaján! Mindig vidáman kiszólt: „Jövök!” Hányszor folytattunk jó beszélgetést az egyház, az egyetem aktuális ügyeiről! Gabi néni, a felesége mindig „őrködött felette” betegségeikben is példamutató hűséggel támogatták egymást. Egy különleges pillanatot örökre emlékezetembe véstem. Az elmúlt év őszén a Magyar Református Presbiteri Szövetség engem is meghívott a vasárnapi Kálvin téri istentiszteleti alkalmára. Autómat a hittudományi kar közelében tettem le. Amikor már gyalogosan kifordultam a Ráday utcára, néhány méterre előttem nagy fekete kalapjában János bácsit és mellette Gabi nénit pillantottam meg. Megragadott, ahogyan lassan mennek a templom felé. Ahogy egyszerre lépnek, teljes harmóniában. Néhány percig csak követtem őket, és szemléltem szép mozgásukat. Aztán csatlakoztam hozzájuk, és egy padban, egymás mellett hallgattuk a püspök prédikációját. Bolyki János Jézus tanítását János apostol munkásságán keresztül közvetítette leginkább. Temetési búcsúztatásán a dékán Corpus Johanneumról beszélt, amely egyszerre vonatkozott János apostolra, az evangéliumra, a jánosi levelekre és a másik János, Bolyki János professzor könyveire, hiszen ő János evangéliumáról, a jánosi levelekről írt magyar nyelven immár klasszikusnak tekinthető kommentárokat. Az Igaz tanúvallomás (Osiris Kiadó, 2001) és A tanúságtétel folytatódik (Osiris Kiadó, 2008) című kötet remélhetőleg minden evangélikus lelkész polcán is megtalálható. Ha ez így van, akkor Jézusnak és kedves tanítványának e mai tanítványa nemcsak az evangélikus teológusok, a szakemberek, hanem minden evangélikus lelkész barátja is lett az evangéliumot hirdető szolgálatban. A Jelenések könyvéről a betegség miatt csak hat fejezet készülhetett el, s a tanúvallomás erről a - mennyei istentiszteletről szóló - könyvről már odafenn, a mennyei istentiszteleten folytatódik: Jézus, a kedves tanítvány és az evangélikusok hűséges barátja már ott énekel... ■ Fabiny Tibor Lezárult egy korszak... ► Lezárult egy jelentős korszak a magyar zenetörténetben és a magyar egyházzene világában. Rideg, kopogós tényként a délutáni hírekben mondták be augusztus 26-án: 77 éves korában elhunyt dr. Dobszay László Széchenyi-díjas zenetörténész, karnagy, népzenekutató, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzora. Magas titulusait, tudományos elismeréseit, állami kitüntetéseit, munkásságának kiemelkedő állomásait nehéz lenne felsorolni. A lista oldalakon át tartana. A tudós, a szervező, az író, a karvezető, a „tanár úr” befejezte földi pályafutását. Az Evangélikus Élet olvasói lapunk hasábjain többször is találkozhattak Dobszay László nevével. Riportalanyként is, cikkíróként is. Hatalmas teljesítménye, szerteágazó munkássága egységes egész, nem szabdalható szét részterületekre, hiszen ő azon nagy formátumú tudósok közé tartozott, akik összefüggéseiben látták a világot. Távozásával a magyar zenetudományban egy nagy korszak zárult le. Mégis ki kell emelnünk két, számunkra különösen is fontos „szolgálati területét" Ő volt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékének újraalapítója, irányának meghatározója, fáradhatatlan tanára, nagyszerű szervezője. Ő hozta létre a Magyar Egyházzene Társaságot, amelynek hosszú éveken át vezetője, majd a stafétabot átadása után örökös elnöke lett. E két tevékenysége döntően meghatározta a magyar egyházzenei élet jelenét, jövőjét, az egyházzenészek és a liturgiával foglalkozó szakemberek gondolkodásmódját. Olyan mércét adott, amelyhez mindig feladat és nagyszerű lehetőség lesz felnőni. Méltatni, értékelni nem lehet ilyen szűk keretek között, s a gyász ejtette seb is túl friss ahhoz, hogy megfelelően leírjuk mindazt, amivel gazdagított minket, tanítványait, munkatársait s a magyar egyházak zenei és liturgikus életét. Ennek ellenére álljon itt néhány mondat, amely alapja lehet Isten iránti hálaadásunknak, amiért egy soktalentumú emberrel ajándékozott meg minket. Hívő ember volt. A katolikus egyház hitvalló tagja akkor is, amikor egyháza figyelt szavára, akkor is, amikor meg nem értés kísérte. Féltőn szerette az egyházat - s ha haragudott is olykor, érte tette, s nem ellene... A hit nem ráadás volt a tudományos kiválóság mellett, hanem mindennek az alapja. Innen látott, értelmezett mindent. Ez adta gondolkodásában a biztos koordináta-rendszert. Tudom, kiben hiszek -mondhatta Pál apostollal együtt, hiszen Isten iránti bizalma mellett ott volt a hit ismeretanyaga. Értette, ami a nagy titokból megérthető, megtanulta, ami a hit dolgaiból megismerhető. A kutató igényességével gondolkodott Isten nagy tetteiről. Katolikus hite egyre jobban nyílt meg a többi egyház felé, s a szent zene különös harmóniát hozott az Isten-dicséretben, imádságban. Tőle tanultam és vele gyakorolhattam, hogy az ökumené tanítványi közösség, ahol egymástól tanulhatunk. Nagyszerű pedagógus volt. Generációk sora nőtt fel a keze alatt. Az írni-olvasni még nem tudó kisgyermek is népszerű sorozatából, A hangok világából tanulta a népdalokat, a szolmizációt. A szolfézsanyag köteteit végigtanuló fiatalok pedig általa válhattak zeneismerő, zeneszerető emberekké. Kórusaival olyan pedagógiai munkát végzett, amelynek folytatása ma elképzelhetetlenül nagy feladatot jelentene bárki számára. Amikor kutatónak hívták, csak úgy vállalta, ha taníthatott is mellette. S róla igazán el lehetett mondani: „nem középiskolás fokon” tanított... Fantasztikus lexikális tudásának kincsestárából bőven volt mit osztogatnia. De ő ennél is többet tett: a zene, a tudás, a gondolkodás kultúrájába kalauzolta el a rábízottakat. Kiváló egyházzenész volt. Nem csak kottákat látott maga előtt, nem csak hangokat formált meg, nem csak liturgikus feladatokat látott el: az egyházzene titkát, lényegét értette. A legmagasabb színvonalon ismerte és gyakorolta a szakmai oldalát, de mély hittel és alázattal élte meg a liturgikus zene ajándékát. S bár az információáradat is lenyűgöző volt egyházzenei oktatásában, nevelésében, valójában a liturgikus lelkűiét, egyházzenész-mentalitás, egyházias gondolkodásmód áradt belőle, és ragadt hallgatóira. Különleges munkabírású tudósi,,volt. Számos publikációja jelent meg világszerte. Nevét nem csak Európában jegyezték. Tanulmányai, tanulmánykötetei, tankönyvei, cikkei hatalmas kutatómunka eredményeként láttak napvilágot. A népzenekutatás éppen olyan fontoss’volt, mint Mozart vagy Bartók titkainak felderítése; a gregorián világ mély összefüggéseinek tanulmányozása éppen úgy, mint a liturgia történeti és tartalmi gazdagságának feltárása. Minden érdekelte. Szakterületein kívül foglalkozott a kultúra más területeivel is, de értő módon ásta bele magát a társadalomtudományok némelyikébe is. Soha nem tartotta meg magának az ismeretet, a tudást. Vizsgálódásainak minden eredményét megosztotta azokkal, akik nyitottan, érdeklődve fogadták. Kutatásainak forgácsai, ismeretgyűjtésének és elemzéseinek „melléktermékei” is aranyat értek. Gondja volt rá, hogy ezeket is átadja: a saját kiadásában és költségein megjelent Gondolkodófüzetek is a másokért felelős alkotó munkájának jelei voltak. Miközben a szellem magasságának csúcsait járta, odafigyelt emberekre, ügyekre, hogy hatékony eszköztárával ott segítsen, ahol csak tud. Az ösztöndíjak sokasága, a tudatos kutatási megbízások, a személyre szóló ösztönzések erről tanúskodnak. Mielőtt azonban bárki embermagasztalással vádolná a megemlékezés elfogult szerzőjét, hadd írjam le: Isten eszközeként nézhettünk fel rá. A tehetségét, a szorgalmát, a különleges képességeit, az ügyességét Istentől kapta. A soktalentumú ember kincseit nem ásta el... Ezért emlékezésünk most is hálaadássá kell, hogy váljék. Soli Deo gloria - Dobszay Lászlóért is. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Az örök világosságfényeskedjék neki! A közelmúltban elment Dobszay László. Személyes emlékeimet vettem elő abból a nyolc évből merítve, amely során a mester „szárnyai alatt” érhettem meg az életre. Magam elé idéztem a vele kapcsolatos legemlékezetesebb eseményeket, például antifónaóráit. Péntek esti fáradtságunk pillanatok alatt elszállt tökéletesen felépített előadásainak hallgatása közben. Lázba hozott mindenkit, szinte sírtunk, ha nagy ritkán elmaradt az óta. Sodró lendületű magyarázatai után mindig máshogyan mentünk haza. Fantasztikus pedagógiai érzékkel meglátta, mi van a diákokban, és türelmesen hagyta, hadd érjen meg bennük az ember. A Zeneakadémia egyházzene tanszakán otthont adott nekünk, hagyományokat teremtett, mércét állított fel, igényességre mutatott rá. Aztán ott voltak a Bartók női kari próbák, a lemezfelvétel. A Kánon alá olyan harmóniákat játszott, hogy beleborzongtunk, belecsavarodott a fülünk, csodálatos volt hallgatni, vele énekelni. A koncerteken mindig olyan pluszt tett bele a produkcióba, amelytől az ténylegfelejthetetlenné vált. Soha olyan jól nem tudtam énekelni, mint azon a bartókos koncerten... Aztán a tanszaki teázások... Hányszor vittem neki a teáját, cserfesen beszélgettem vele, még „meg is énekeltük” az államvizsga után: „Tudom, mi az, ötórai teja, /Hej, Laci bácsi hat cukorral issza!” Most már soha többet nem kínálhatom meg és nem adhatom tudtára apró, szemtelen meg egy zéseimmel, hogy mennyire szeretem... Halála napján, este emlékező vesperát tartottak a ferenceseknél. Egyszerű zsolozsma, ahol a gyászolók a visszafoghatatlanul ömlő könnyek között, a zsoltárok vigasztaló szavaival gyógyulhatnak. Mert miért is sírunk, ha elvesztünk valakit? Hiszen reménységünk szerint az, aki itt hagyott bennünket, végre örök boldogságra jutott. Miért hát a könnyek, a végtelen, ólmos fájdalom ? Akkor miért nem sírtunk, mikor itt, a földön betegségében szenvedett?Mi ez? Önsajnálat? Az elhunyt mennyei boldogsága után való vágyakozás, irigykedés? Mindkettő? Nehezen aludtam el. Emlékek, zsoltárfoszlányok, lenyelhetetlen gombóc a torkomban, súlya annak, hogy tudjuk-e gondozni elültetett fáit, továbbvisszük-e az általa megteremtett hagyományokat... Másnap derűs napra ébredtem. Mint egy teljes átalakulás után, azt éreztem, az, akit szeretek, egy csodálatos, boldog világba utazott, ahol végre beteljesedett nagy vágya, amelyet nekünk is elmondott: „Gyerekek, úgy menjetek a halálba, hogy kezetekben legyen egy cetli, a másvilágon ki mindenkivel szeretnétek beszélgetni! Ne feledjétek! Nálam az elsők közt van Bach, s mindenképpen szeretnék egy kora keresztény istentiszteleten részt venni, s végre bizonyosan tudni, milyen volt!” Mosolyogtam ezen és minden vele kapcsolatos emlékemen, amely előző nap még a torkomat szorongatta. Az esti Magnificat antifónája gyógyította önsajnálatomat: „Oldozdfel, Uram, a megholt híveidnek lelkét minden bűnüknek kötelékéből, hogy a feltámadás dicsőségében a te szentjeid között föltámasztván megújuljanak Tehát igaz, hogy célba ért. Mi is jegyzeteljünk szorgosan a kis cetlinkre, hogy ha átlépünk innen az igazi életbe, ne jöjjünk zavarba! Én például szeretném megkínálni a mestert egy teával, hat cukorral... Meg még annyi mindent. És ott, az igazi életben találkoznék a mennyei Mesterrel, mindenki Mesterével is. „Örök nyugodalmat adj, Uram, nekik, és az örök világosságfény eskedjék nekik’.’Hiszem, hogy így lesz. ■ MAMASZEK
