Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-03 / 27. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2011. július 3. 13 Templomból iskolába Ismét indiai szolgálatba indulókat támogat az Evangélikus Külmissziói Egyesület Nyitott kapuk Indiában és Piliscsabán Beszélgetés a misszionárius-tanári szolgálatot vállaló dr. Szigeti Imrével ► A Szentháromság ünnepét követő első vasárnapon, június 26-án istentisztelet keretében került sor dr. Szigeti Imre és felesége, Zita missziói szolgálatba bocsátására a piliscsabai evangélikus templomban. A házaspár július elsején indul három gyermekével együtt Indiába, hogy a Kodaikanali Nemzetközi Iskolában szolgáljon. Az ünnepi alkalmon - elutazásuk előtt néhány nappal - a helyi gyülekezet tagjai, a Fébé-egyesület konferenciájának résztvevői, valamint az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) képviselői és az igehirdetés szolgálatát végző Gáncs Péter elnök-püspök ajánlotta Isten gondviselő szeretetébe a Szigeti családot. Az istentiszteletet színesítette, hogy nemcsak a Szigeti házaspár és kisleányuk, hanem a korábban szintén Kodaikanalban szolgáló Jó Angelika és Mesterházy Balázs evangélikus lelkész is indiai öltözékben jelent meg a templomban. Gáncs Péter püspök pedig a távol-keleti kultúrában jól ismert szimbólumot megtestesítő, három majmot ábrázoló faragott szobrocskáját hozta magával, hogy az aznapi textus, Ézs 42,18a alapján elhangzó prédikációját illusztrálja. Tíz évvel ezelőtt ő maga is járt Indiában, a míves faragást akkor vásárolta. A szószékről felemelt szobrocskán világosan felismerhető, hogy az egyik majomfigura eltakarja a szemét, a másik a fülét tapasztja be, míg a harmadik a szájára tapasztja a kezét. Isten népének szolgála-Gáncs Péter óva int... tára utalva a püspök óvott attól, hogy a hívő ember hallgasson, amikor az evangéliumot szólnia kellene, vak legyen mások nyomorúságának meglátására és süket az ínségben élők kiáltásának meghallására. A Szigeti házaspár nem volt rest meghallani Isten hívását, amelynek nyomán vállalkoztak a misszionárius-tanári szolgálatra. Egyházunk, illetőleg az Evangélikus Külmissziói Egyesület „küldésében" és támogatásával Imre francia és német nyelvet oktat majd az indiai tanév indulásától, július 12-től. Felesége, Zita szolgálati területe még nem ismert, ám ígémazni fogják a kodaikanali iskolában. „Egyik szemünk nevet, de a másik sír” - búcsúzott a sokszor koptatott, de most helytálló formulával a kibocsátó piliscsabai gyülekezet lelkésze, Kézdy Péter. Hosszú listát lehetne írni ugyanis arról, hogy mennyi mindent végzett a gyülekezetben Zita, aki nyelvtanári végzettsége mellett teológiai diplomát is szerzett. Mint hitoktató nem csupán a gyermekmunkát szervezte, de gondja volt a rászorulók megsegítésére is. A helyi lelkipásztor szavaiból az istentiszteletre érkezett vendégek is megsejthették, hogy a most növekedésnek indult piliscsabai gyülekezet könnyen veszteségként élheti meg a Szigeti család elutazását. Ugyanakkor minden közösség számára erőt és áldást hoz, ha munkatársat küldhet misszióba. Ezzel a lelkülettel imádkoztak a Szigeti család indiai szolgálatáért a liturgiát végző lelkészek. Kézdy Péter mellett — mint az EKME lelkészi elnöke - e sorok írója bátorította Imrét és Zitát egy-egy igével, miként a korábban Kodaikanalban tanító Jó Angelika és Mesterházy Balázs, valamint a Piliscsabán élő Pátkai István és Baghy Gizella, akik évtizedeken keresztül orvos-misszionáriusként szolgáltak a harmadik világban. Gáncs Péter püspök jelképes iránytűt ajándékozott a házaspárnak, intve őket, hogy ne feledjék: a hívő ember Isten igéjén és a testté lett Igén, Krisztuson tájékozódik. A gyülekezet gyermekei egy ismert ír áldás szavaival köszöntek el: „Simuljon előzékenyen a lábad alá az út, és támogassa meg szél a hátadat... s amíg újból nem látjuk egymást, Isten tartson meg óvó tenyerén!” ■ B. Pintér Márta- Tanár úr komoly karriert ad most fel azzal, hogy családjával Indiába utazik. Mi indítja a nemzetközileg ismert nyelvészt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem német tanszékének volt vezetőjét arra, hogy fizetés nélküli szabadságra vonuljon, s egy olyan országban kezdjen tanítani, ahol köztudottan nehezebb körülmények között kell majd élnie?- Ezt a kérdést már barátaink közül is sokan feltették nekünk. Válaszom rendkívül egyszerű. Régóta szerettem volna olyan helyre kerülni, ahol nagyobb szükség van a segítségre, mint itthon. Egyetemi helyzetemet tekintve is most nyílt mód rá, hogy néhány évig távol legyek. Van persze egészen személyes indítékom is. Ez volt a huszadik esztendőm, amit a felsőoktatásban töltöttem. Valóban megjártam már néhány szamárlétrafokot. Rádöbbentem ugyanakkor arra is, hogy itt az egyetemen ismeretien dolgokkal már aligha fogok találkozni, és még van húsz másik évem a nyugdíjig... Most - a közepébe - beépíthetek egy kis „szünetet” Januárban elutaztam Indiába, hogy megnézzem a kodaikanali nemzetközi iskolát. Amit ott tapasztaltam, nagyon megtetszett. Érdekes kihívás, hogy most mást kell csinálnom, s egyáltalán nem derogál, hogy egyetemi professzorság helyett úgymond középiskolai tanár leszek.- Szavaiból úgy tűnik, mintha nem is közösen hozta volna meg a család a döntést...- Szó sincs erről. Természetesen a feleségemmel, Zitával együtt jutottunk erre az elhatározásra. S feltétlenül fontos volt a családi szempont. Mivel Nátán fiunk idén szeptembertől már iskolás lenne, jónak láttuk, ha már most a nemzetközi iskolában kezdi meg tanulmányait.- Gondolom, felelősségteljes szülőkként nem indulnának neki a hosszú útnak, ha nem éreznék, hogy elhatározásuk több emberi kíváncsiságnál, kalandvágynál.- Néhány missziói társaság már korábban megkeresett bennünket, számos próbálkozásunk volt arra, hogy idegen földön szolgáljunk. Akkor azonban az ajtók bezárultak előttünk. Most viszont az Úristen nyitott kapukat tárt elénk. Nem tudnék most hirtelen bibliai igét idézni, de éppen azzal, hogy minden sikerült, minden akadály elhárult az utunk elől, értette meg velünk az Úristen, hogy elhatározásunk az ő akarata szerint való. Ezt nem csak mi érzékeljük így. Döntésünk óta környezetünk tagjai is többször adtak hangot csodálkozásuknak: „Hogy lehet, hogy nektek minden sikerül?” Ezzel ők arra az isteni rendezésre utaltak, amit annyiszor átélhettem én magam is. Amikor például Kodaikanalban jártam a télen, hogy meggyőződjek róla, valóban alkalmas-e az a hely a gyermekeink nevelése szempontjából, s hogy a lehetőségeinkről érdeklődjem. Az iskola vezetése már azzal fogadott, hogy előző nap megüresedett egy francia-német tanári állás, és ők rám gondoltak. Az Úristen „kész tények elé állított”.- Még nem tudhatjuk pontosan, hogy a nyelvtanítás mellett milyen szolgálatokat bíz Isten Imrére és Zitára ott kint. Arról azonban hallottunk az istentiszteleten, hogy a Szigeti házaspár nagyon fog hiányozni a piliscsabai gyülekezetnek. Vajon ők is Imrééknek?- Őszintének kell lennünk. Most az utazás lázában égünk, az újdonság varázsa hat ránk, telve vagyunk várakozással. Nem tudjuk felmérni, mit is jelent majd a szeretteinktől, a barátainktól való földrajzi távolság. Egy dolog azonban örömmel tölt el bennünket, de különösen a feleségemet. Zita már régóta bánkódott amiatt, hogy nem sikerült helyet találnunk a tervezett gyülekezeti napközink számára. Most, hogy nekünk évekig nincs rá szükségünk, szeretettel bocsátottuk házunkat a piliscsabai evangélikusok rendelkezésére. Örömmel tölt el a tudat, hogy ha most távol, Indiában leszünk is, mégis missziót folytathatunk itthon is azzal, hogy otthonunkat kitárhatjuk a gyülekezetünk gyermekek közt végzett szolgálatának. ■ B. P. M. Az Indiába készülő családot búcsúztató gyermekek retük van arra, hogy őt is alkal-Jó Angelika, a Szigeti házaspár és Mesterházy Balázs Szlovák és sváb gyökerű gyülekezetek presbiterei ültek (terített) asztalokhoz A szomszédvár Soltvadkert evangélikus presbitereit várta terített asztalok mellé június 22- én, szerdán este a kiskőrösi gyülekezet presbitériuma. Mondhatni, a történelemben először esett meg, hogy az egymástól csak tíz kilométer távolságra élő két gyülekezet presbiterei kivételesen nem hivatalos körülmények között, hanem két bogrács kakaspörkölt mellett találkoztak. Fontos ez azért is, mert míg a körösiek tótok, addig a vadkertiek svábok, bár az egy vallás összeköthette őket korábban is. Homoki Pál lelkész áhítata után következett a korgó gyomrok megtöltése; az üresre kanalazott bográcsok Jarjabka János kiskőrösi presbiter szakácsművészetét dicsérték. Előkerültek a borok is: jókedvűen kóstolgatták egymás nedűit a gyülekezeti elöljárók. S közben folyt a szó, ki hogyan csinálja, kinek milyen öröme, gondja van. Végül a többórás együttlét után elhangzott a meghívás - a „visszavágó” majd valamikor Soltvadkerten lesz. ■ L. Gy. FOTÓ: B. PINTÉR MÁRTA
