Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-14 / 33-34. szám
20 41 2011. augusztus 14-21. FOTÓ- ÉS NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZAT Evangélikus Élet Fotó- és novellaíró► Az Evangélikus Élet szerkesztősége a nyár folyamán - a 2011 - Reformáció és szabadság tematikus évhez kötődően - fotó- és novellaírópályázatot hirdetett Szabadság címmel. Egy pályázó legfeljebb három fotót és/vagy írást küldhetett be. Szerkesztőségünkhöz összesen huszonhét fotó és huszonkét írás érkezett. A fotópályázat első három díjazott munkáját lapunk mostani számában közöljük. Sajnálatos módon a novellaíró-pályázatra beérkezett művek nagyobb része nem felelt meg a pályázati feltételeknek. A bírálóbizottság ezért első és második díjat nem adott ki. A harmadik helyre két pályaművet sorolt. Olvasóink e számunkban többel is találkozhatnak a pályázatra beküldött fotók és írások közül. Delfinlét Metamorfózis egy nyári szabadság alatt Sára a sötétben kuksolt a hotelben. A mellette lévő szobából lassú, ütemes lélegzetvételek hallatszottak. Anyja mélyen aludt. Amióta a vacsoránál megemlítette, hogy a környéken nemrégiben delfineket láttak, Sára csak ezekre a tengeri állatokra tudott gondolni. Már kisgyerekként is vonzalmat érzett irántuk, egyszerűen imádta őket. Másnap volt a tizenharmadik születésnapja, s elképzelte, mekkora ajándék lenne, ha ezen a napon delfinekkel találkozhatna. Elhatározta, hogy lemegy a strandra, titokban, egyedül. Halkan levette hálóingét, felvette a bikinijét. Kinyitotta az ajtót, és a strand felé vette útját. Az út szélén álló lámpák gyenge fénybe öltöztették a homokos partot. Az éjszaka csillagos volt. A hullámok a partot nyaldosták. Sára levette papucsát, és lábujjával a homokba fürt. Imádta, ahogy a parányi szemcsék csiklandozták lábfejét. A víz kellemesen meleg volt. A hullámok elhúzták lábai alól a homokszemcséket. Valahol tizenkettőt ütött egy óra. Valamiféle megmagyarázhatatlan boldogság érzése járta át egész lelkét: születésnapja volt! És hirtelen észrevette, hogy odakint valami mozog a vízben. Kigúvasztotta szemeit. Úszó vagy delfin? A hullámokra meredt. Az árnyék kiugrott a vízből. Bizonyossá vált, hogy delfin! Most már semmi sem tarthatta a parton. Gyorsan belegázolt a vízbe, és erős karhúzásokkal úszni kezdett. A hullámok hátukon vitték őt. Sokat úszott kifelé, amikor egyszer csak feltűnt mellette a delfin. A fekete árnyék lassan körözni kezdett körülötte. Sára szíve izgatottan kalapált, és határtalanul boldog volt születésnapi ajándéka miatt. A delfin megérezte, hogy Sára egyáltalán nem fél tőle, halk hangot hallatott, aztán uszonyával megérintette Sára kezét. A lánynak elállt a lélegzete. A delfin bízik benne! Legszívesebben örömdalt zengett volna. Legyek az álomban delfin, Ki pontok között, könnyedén úszik tova, Szabadon lebeg és sodródik, Mély vizeken hánykolódik, és érzi a messzi másikat. Delfin, delfin testvérem, Bárcsak én is hozzád hasonló, Fürge uszonyú tengeri kisgyermek lehetnék! Ezt a versikét Sára egy képeslapon olvasta, amin egy delfin képe volt látható. A képeslapot Sára apja küldte anyjának. Józsefet sosem ismerhette, mert még Sára születése előtt elhagyta anyját, Máriát. A verset már óvodás korában kívülről fújta, mintha abban valamiféle magyarázatot találhatott volna arra, milyen is volt az apja, és miért hagyta el őket.- Szeretnék olyan lenni, mint te - mormolta boldogan Sára. Aztán a teste hirtelen bizseregni kezdett. Fájdalom hasított bele. A háta kiegyenesedett, nyaka megmerevedett, szédülni kezdett. Hirtelen már nem is érezte a lábait. Füleiben a hangok süketítően élessé váltak, és elveszítette az öntudatát. Csend és semmi. Semmi és csend. Súlytalanság, lebegés, szabadság. Életében először a leírhatatlan sehová nem tartozás volt vele. Öntudatlansága azonban csak pár másodpercig tarthatott, de amikor Sára magához tért, a delfin eltűnt mellőle. Mi volt ez, ami vele történt? Mintha hallotta volna a halakat hozzá szólni... mintha a tenger alját is érzékelte volna. Minden túlságosan is kézzelfogható lett. Tudta, hogyan kell a farkával csapkodni, még a vízből is ki tudott ugrani és ívben fickándozni. A víz kevés ellenállást tanúsított. Mintha lebegett volna, olyan érzés volt úszkálni. Sára felszabadult a tenger habjaiban. És a lélegzete. A tüdeje mintha sokkal nagyobb lett volna. Hosszabb időre le tudott bukni a víz alá, mint az uszodában, és élesen látott mindent.- Delfin lettem - mondta. - Ez minden bizonnyal csak egy álom! Fel akarok ébredni! Most! Rögtön! Vér tolult az agyába. Apja verse! Az az oka mindennek! Talán ezek a sorok egy varázsige sorai voltak, és most beteljesültek? Sára megpróbált emlékezni a képeslap versikéjének következő soraira. Egyetlen sor nem jutott eszébe. Talán meg kellene fordítania a korábban elmondott versike utolsó sorait: Bárcsak én tőled különböző, Fürge lábú, parti kisgyermek lehetnék! Elszürkült minden a szeme előtt. Amikor magához tért, a parton feküdt. Mindene sajgott. Kimerültnek érezte magát. Alig volt ereje, hogy feltápászkodjon a földről. Egész testében remegett, és nem talált magyarázatot a vele történtekre. Végignézett magán, látta újra emberi testrészeit. Sára volt, tizenhárom éves, és óriási butaságnak tartotta, hogy éjjel kiment úszni a tengerre. Visszaindult a hotelbe, de egyszer még megfordult és visszanézett. Csak egy fekete pont látszott, valahol egészen messze, a vízben. ■ Horváth-Bolla Zsuzsanna 3. HELYEZETT Eltévedt, ezért megszólította az első szembejövőt.- Kérem szépen, a Szabadság útját keresem.- Igenis, kérem szépen... lássuk csak... a következő utcán elmegy jobbra, két utcával följebb balra, hamarosan kiér egy térre, azon egyenesen átmegy, ott egy nagyon hosszú utca lesz, végigmegy rajt! aztán kicsit balra és rögtön kétszer jobbra, amikor baloldalt egy lépcsőt lát, azon menjen föl, majd ismét jobbra - tud követni? -, ez az utca kissé balra ível, a második keresztutcánál jobbra, aztán a parkon vágjon át a bal fölső sarka felé, és menjen egyenesen, ameddig csak tud. Valahol a végénél lesz. A vándornak zúgott a feje, de csak nyelt egyet:- Köszönöm... nem gondoltam, hogy ilyen messze van.- Kérem, kérem, szívesen. No, Isten áldja. - Isten... minden jót. Már vagy egy órája ment, mikor elérte a parkot. Egészen kitikkadt, jó, hogy talált egy kutat. Ahogy kiért a jelzett saroknál, végeláthatatlan út nyújtózott előtte. Fáradtan nekiindult, csak annak reményében, hogy hamarosan célhoz ér. Ám a végénél előbb döbbenten nézett körül, majd kétségbeesetten telepedett egy fatönkre. A város szélén volt, s nem volt több utca. Visszaindult. A park alkalmasnak tűnt egy kis pihenőre - vizet és árnyékot is adott. Aztán újra próbálkozott, megszólított egy újságolvasót.- Elnézést, meg tudná mondani, merre találom a Szabadság útját? Az föl sem nézve odamordult:- Nem tudom, nem vagyok idevalósi. Meghökkent a férfi barátságtalanságán, de ekkor meglátott egy ráérősen sétáló párt.- Jó napot kívánok, útba tudnának igazítani a Szabadság útja felé? Útkeresés- Ó, hogyne! De elég messze van. Arra induljon - mutattak arra, amerről jöttek, de egyáltalán nem arra, amerre már járt. - Végigmegy azon a hosszú utcán, a végénél jobbra... nem, balra kanyarodik, majd a harmadik? második?...- Második...-.. .utcán ismét balra. Ott jön egy tér, azon derékszögben menjen ki jobbra. Az az utca egy másik parkba torkollik, aminek tó van a közepén. Balra, délnek...- Dehogyis! Délkeletnek!- ...jó, annak... jöjjön ki, majd az első utca balra és a következő jobbra. Ez egy széles út lesz, ha azon halad, előbb-utóbb megtalálja a célját.- Igazán köszönöm - sóhajtotta, de mosolyogni már nem volt ereje. Útnak indult ismét. Csak bandukolt fáradtan, nem is látta, mi veszi körül. A parkban kicsit leült, kutat is talált, s mivel gondolkozni már amúgy sem volt képes, csak nézelődött gondolattalanul. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, s folytatta útját. Amikor már a széles úton járt, egyszer csak földbe gyökerezett a lába: ott volt, ahol az első útbaigazítást kérte. Ekkor föladta, visszament a tóhoz, leült, és csak révedt maga elé a semmibe. Arra eszmélt, hogy valaki beszél hozzá.- Rosszul van?- Nem, köszönöm. Csak rettenetesen fáradt és reménytelen. Kerestem egy utat, és nem találtam.- Segíthetek? Milyen utat keres?- A Szabadság útját. Tudja, merre van?- Igen. De szabad érdeklődnöm, milyen házszámot keres ott?- Nyolcas.- Ez baj. Az egy furcsa utca, csak egy házból áll. Az nyilván nem lehet a nyolcas.- Az nem. Azért köszönöm.- Viszontlátásra.- Viszont... - kezdte, de a másik már eltávozott, így megspórolta a beszédet. Alkonyodott. Hirtelen föltűnt egy gyerek, olyan tizenegy-két éves forma. Nem is tudta, mit vár tőle, mégis megszólította.- Szervusz, jól ismered a várost?- Hát... lehet, hogy nem mindent. Mit tetszik keresni?- A Szabadság útját.- Azt hiszem... olyan nincs. De a park másik szélén van egy várostérkép, nézzük meg! Várostérkép! Ő meg bolyong összevissza!- Jó, nézzük. A térképen tüzetesen átvizsgáltak minden utcát, de egyik sem az volt. Szomorúan nézett a gyerekre.- Úgy látszik, hiába jöttem. A gyermek számára ismeretlen volt még a felnőttek szomorúságának sokfélesége; inkább csak érezte, hogy ez most olyan lehet, mint amikor egy nyáron valaki dühből a folyóba hajította az ő legszebb üveggolyóját. Azóta sincs olyan szép a gyűjteményében.- Rá tetszik érni? Mutatok valamit. Elindulása óta talán először tudott szívből mosolyogni; meghatotta a gyermek segíteni akarása.- Mutasd. Visszamentek a tópartra. Közben feljött a hold, a csillagok, s gyönyörűen szikráztak a víztükrön. A gyerek mesélt.- Épp ilyen szikrázó, csillagos volt. Amikor elvesztettem, azután fedeztem csak föl, hogy itt a tóban is láthatom. Nem csak az enyém, és nem minden este van itt, de sokszor megcsodálhatom. Azt játszom, hogy mindig másik csillagon lakom - néha a Holdon. Szeretnék csillagász lenni. Kicsit gondolkodott, majd megkérdezte:- Játszik velem? A felnőtt már meg se lepődött, mikor saját hangján azt hallotta:- Igen. ■ Várnai-Vígh Adrienn E. Szabadságunkat természetesnek vesszük, így nem vesszük észre, csak a hiányát - Kóczán Krisztián 2. helyezett képe
