Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-08-14 / 33-34. szám

Evangélikus Élet FOTÓ- ÉS NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZAT 2011. augusztus 14-21. !► 21 p á ly á z a tu n k a n y a g a ib ó l 3. HELYEZETT Útkereszteződésben „Menj haza békességgel! Lásd, hall­gattam a szavadra, és megbocsátot­tam!” (íSám 25,35) A nap perzselt. A kopár hegyek hall­gattak. A szíve égett. A gondolatai csüggedten húzódtak a lelkének leg­mélyebb bugyraiba. Kezdett meg­éhezni. A nap perzselt. A kopár hegyek hallgattak. A szíve égett. A gondolati csüggedten húzódtak vissza... a lei­kébe... a leikéhez... a lélek... éhes volt. A nap perzselt. Evett. Gondolko­dott... Hét éve volt már Nábál fele­sége. Soha nem szerette. Soha nem tisztelte. Soha nem vágyott a közel­ségére. Az Úr áldásának érezte, hogy gyermektelen maradhatott. Perzselt a nap. Hallgattak a hegyek. Lelke bugyraiban csüggedt gondola­tok húzódtak. Valamire éhezett. A nap égetett. A hegyek fáztak. A szíve és a lelke sajgott. Egy útkeresz­teződésnél kuporgott a köpenyén, és a porba rajzolgatott. A szolgálói már előrehaladtak a hazafelé vezető úton. A szamarak és az emberek körvona­lai elmosódtak a forró homok fölött izzó levegőben. Nézte a távolodókat, nézte a múltjába és jelenébe vezető egyenest. Ha feláll és elindul utánuk, a fér­jéhez ér. Részeges, nyers és durva urá­hoz, akihez a törvény köti és a hagyo­mány asszonyi szívet tépő szigora. Ha nem menne utánuk, akkor megkö­veznék. Ha hazamegy, talán akkor is kövezés vár rá. Egy kő azért, mert en­gesztelő ajándékokat gyűjtött annak az embernek, akit a férje megbántott fösvénységével; egy kő azért, mert út­ra kelt; egy kő azért, mert mindezt ti­tokban tette; egy kő, mert békét szerzett; egy kő, mert ő asszony, mert ő Abigail. Félt. Nem a férje haragjától, hanem a saját érzéseitől. Mögötte az úton, messze egy férfi, Dávid, az Úr fel­kentje: nála hagyta a szívét. Ez nevet­séges... szánalmas... kínzó és édes. Két napja elindult felé, leborult elé, lábait ölelte, szavaival kérlelte, hogy könyörüljön Nábál háza népén. Kö­nyörüljön azon a férfin, a férjén, akit megvetett és gyűlölt. Ez nevet­séges... szánalmas... kínzó és felfog­hatatlan. Dávidhoz visszamenni le­hetetlen. Legyen bűnös szeretője, megvetett a világ és Isten színe előtt? De megvetettségében is boldog lehetne... A harmadik út a hegyekhez veze­tett fel. Ismeretlen, kanyargós ösvé­nyeken hívták a szabadság démonai. Elfutni a boldogságtól és a boldogta­lanságtól, utat keresni a véletlen és a vakszerencse abszurditásában. Lehet­ne szolgálóleány egy gazdag család­nál... lehetne rabszolga... lehetne egy vadállat martaléka a kiaszott, ko­pár vidéken. Az alacsony tölgycser­jések, vadolajfák és pineák a Karmel termékenységének tanúi, sivársága nagy szükség és pusztulás jele. Mint­ha a természet is visszhangja lenne háborgó lelkének. Az egyik szolgáló visszafordult érte. Látta, ahogy formátlan alakja közeledik, kontúrjai lassan élesedtek. Néhány perce maradt az egyedüllét­ben, saját gondolatainak ösvényein barangolni. Három út állt előtte. Szabad volt a döntésében, de nem a döntések lehetőségében. Bármerre megy is, könyörtelenül rászakad a lét elviselhetetlen súlya. Egyik út sem ad­hatott megoldást, reménytelen lett volna bármelyik lépés. Imákat mormolt: át kell adnia ezt a választást az Úrnak, különben beleroppan. Úgy imádkozott, mint ahogyan soha még. Nem az atyjától tanult könyörgés és hálaadás volt ez, hanem a legtitokzatosabb önát­adás. A vállához ért egy szelíd kéz. Ta­lán a szolgálója keze volt. Felállt. Indult. Indulnia kellett. Könnyű lett a szíve. Kendőjét fejére tette, és kö­vette szolgáját. A nap perzselt. A kopár hegyek fö­lé hajoltak. A szíve megtelt örömmel, de a könnyeit nem tudta visszafojta­ni. Dávidra gondolt és elbocsátó szavaira: „Menj haza békességgel! Lásd, hallgattam szavadra, és meg­bocsátottam!” Most már hitte ezeket a szavakat. Béke volt benne. „Mintegy tíz nap múlva aztán megverte az Úr Nábált, és meghalt. (...) Dávid szolgái elmentek Abigail­­hoz Karmelba, és így szóltak hozzá: Dávid küldött bennünket hozzád, mert el akar venni feleségül. Az asszonyfölkelt, arccal a földre borult, és ezt mondta: A te szolgálód szolgá­lóleány lesz, és uram szolgáinak a lá­bátfogja mosni. Azután Abigail siet­ve készülődött, és szamárra ült, öt cse­lédlány kísérte. Elment Dávid köve­teivel, és a felesége lett” (íSám 25.38.40-42) ■ Horváthné Papp Andrea .. Rébbenés - Hatvani Ágnes 3. helyezett képe Üveggömb hópelyhekkel Nagy nap ez a mai. Az álom is jósol­ta: hosszasan repült, ahogy eddig so­se. Hát igen, kirepül ebből a nyo­masztó, kilátástalan világból. A vö­dör is könnyebb, ahogy a tyúkokhoz cipeli, a kút kereke is azt nyikorog­ja: jobb lesz, más lesz, jobb lesz... Mert ennél csak jobb lehet. Mert mi az ő élete? Reggel korán kelni, mintha munkába indulna vagy isko­lába. Pedig a technikumot abba kel­lett hagynia, elment dolgozni. Még két kisebb van otthon. A nagyfiú, aki Pesten dolgozik, megnősült, többet nem küld pénzt. Aztán épp csak beletanult a varro­dai munkába, bezárták a kócerájt. Tí­zen veszítették el a munkahelyüket. Azóta csak az otthoni dolog meg a napszám. Az apja ragaszkodik a ko­rán keléshez, nem lehet tudni, mikor szól valaki, hogy kapálni kell vagy a jószágot ellátni: akkor ugrani kell, vagy mások ugranak. Egyre kevesebb a napszám is. Volt, hogy anyácskával együtt két héten át is volt helyük, abból tudták megven­ni a malackát és a tíz kiscsirkét. Ed­dig nem hullott el egy sem, csak el ne kiabálja. De már százszor is meggon­dolja egy gazda, hogy napszámost fo­gadjon. Az öregek vagy szinte térdel­ve gyomlálnak, botra támaszkodva kapálnak, vagy parlagon hagyják a földet, és csöndesen éheznek. Eddig a szomszéd Teri néninek se­gített ingyen, de hát abból nem lehet a boltban vásárolni. Újabban az ap­ja nem engedte át, pedig Teri néni­nek meghalt az ura, gyereke sose volt. Nem kellett volna elkapartatni mind a hármat, most lenne, aki segítsen. Ezt keserűségében mondta az apja, merthogy ők mennyit küszködtek négyükkel. És most végre beleegyeztek, hogy felmenjen Pestre. A bátyjánál lakhat, az vigyáz, Erzsi barátnője pedig be­viszi irodát takarítani. Ha nagyon igyekszik, tanulhat, feljebb is juthat. Márpedig igyekezni fog. Világéleté­ben kitűnő volt, szeretett tanulni. A hármas vonattal megy. Egykor indul el a szomszéd faluba, csak ott van állomás. Lenne egy busz kettő­kor, de ha kimarad, mint annyiszor, akkor nem éri el a vonatot. Már két napja összecsomagolt. Csak egy táskába... nincs sok hol­mija. A bátyja kijön elé, mert még sose volt Pesten. A sógornőjét kedvelte, a két hozott kislányt is, igaz, csak egyszer találkoz­tak, itthon, az esküvőn. Azóta meg­született az öcsike. Csak képen látta. Majd segít a háztartásban, tanul a gyerekekkel, nem lesz ott sem in­gyenélő. De egy kicsit furcsán fogadták. Vagy csak az ő várakozása volt túl­zott? Főleg a bátyja anyósa volt hű­vös. Kiderült, ő is ott lakik már. Két szoba van csak; nem baj, elalszik ő a konyhában is. Vacsora után segített a mosogatás­sal, mesélt a lányoknak. A kicsit szoptatta az anyja, amikor a bátyja félrehívta. Nem nézett rá, amikor el­mondta, hogy náluk nincs hely, lát­hatja, ott nem lakhat. Jó, ma éjjel még igen, összefekte­tik a két kislányt egy ágyba, de hol­nap keressen albérletet a barátnőjé­vel... és odacsúsztatott elé négyezer forintot, előbb körülnézett, látja-e a felesége. A lány nem tudott megszólalni, nézte a bátyja elgyötört arcát, látszott, napok óta készült erre a beszélgetés­re. Lehet, hogy a pénzt is titokban kellett kölcsönkérnie. Most kellene visszafordulni, felül­ni egy vonatra, meg sem állni hazá­ig - gondolta. Egész éjjel le sem hunyta a szemét. A kisfiú kétszer felsírt, a sógornője megengedte, hogy álomba dajkálja. Ő is kerülte a tekintetét. Reggel hatkor az iroda előtt talál­kozott a barátnőjével, oda még elkí­sérte a bátyja. Erzsi jókedvű volt, nyolckor várja őket a főnök, csak szé­pen kell viselkedni, mosolyogni, nem ilyen búskomor képet vágni. De Erzsi arca is elsötétült, amikor meghallotta, mi történt.- Kiszúrta a szemed négyezer fo­rinttal? Itt a legvacakabb albérlet is harmincnál kezdődik, de egy ágyért is legalább tízet kell fizetni, de akkor negyedmagaddal alszol! A főnök alkalmazta negyveneze­rért. Négy iroda, két nagy varrodai részleg tartozik majd hozzá, de be­jelenteni nem tudja. Néha Erzsivel nagytakarítást csinálhatnak a házá­ban is, azt külön fizeti. Délután elmentek Erzsi albérletébe. „Külön bejáratú” gúnyolódott Erzsi a kis cselédszobán, ami a konyhából nyí­lott. Két ágy, egy szekrény, parányi asz­tal éjjeliszekrények helyett is.- Ez szerencsés hét - mondta Erzsi. - Mert akivel lakom, most éj­szakás. Ezalatt itt aludhatsz. Rendes lány, jószívű, meg fogja engedni. De ha ebből rendszer lesz, fizetned kell neki, ő is keveset keres. Erzsi hatkor találkozni fog egy fi­úval, hívta, legalább megismerik egy­mást, de a lány nem ment. Éjjel eszébe jutott, hogy ezt oda­haza nem tudhatják meg. Mondani akarta a bátyjának, legalább az anyácska levelét vegyék át, ha ír, de nem volt rá alkalom. Visszamegy, hogy ezt megmondja. Otthonról hozott borítékot, bélye­get, és egy ligeti pádon megírta első levelét Pestről, ahol szívesen fogad­ták, az öcsi aranyos, néha kétszáz grammot is szopik, a kislányoknak ezentúl ő fog mesélni, mert a mamá­jukat nagyon lefoglalja a kisfiú, és ahol finom, szinte ünnepi volt a va­csora, amivel várták. És megoldotta egy újabb kegyes hazugsággal: süte­mény is volt... Aztán elindult a bátyjáék felé... Gyerekkorában a pap bácsi íróasz­talán látott egy üveggömböt, amit ha felemeltek, gyönyörű hópelyhek ka­varogtak a kicsi fenyő körül. Úgy megvágyta, hogy az öreg tiszteletes nekiadta. Sokáig megvolt. Még most is érzi azt a gyerekes boldogságot, ahogy a tenyerébe si­mult a gömb, és szállingóztak a hó­pelyhek a fehér csillogásban. De egyszer leejtette a kőre, és ezer darabra tört... Akkor érezte ezt, amit most. ■ Ungváry Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents