Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-08-14 / 33-34. szám

Evangélikus Élet FÓKUSZ 2011. augusztus 14-21. » 7 Lelki és morális tartással élni ^ Már gimnazistaként is ideg- és elmegyógyász vagy agykutató szeretett volna lenni dr. Nagy Zoltán neurológusprofesszor. Kacérkodott ugyan a művésze­ti pályával is, de végül - mond­ván, hogy orvosként még festhet, de festőként vélhetően örökre el­távolodna a biológiától - az or­vosi egyetemre jelentkezett, ahol summa cum laude eredménnyel végzett, majd patológiából, ne­urológiából, pszichiátriából és neuropatológiából is szakképe­sítést szerzett. A korábban egy­házi tisztséget is betöltő pro­fesszorral nemcsak az őt manap­ság leginkább foglalkoztató bio­elektromos képalkotó módszer­ről beszélgettünk, hanem az Or­szágos Pszichiátriai és Neuroló­giai Intézet (OPNI) főigazgató­jaként eltöltött évekről és evan­gélikus gyökereiről is.- A gyógyítás mindig a károsodott szerv működésének vizsgálatával kezdődik; csak az okok feltárása után lehet meghatározni, milyen te­rápiára van szükség. Amikor az 1970- es évek elején szakorvos lettem, alig­­alig volt eszközünk arra, hogy élőben meghatározhassuk: az agy melyik területén és milyen jellegű elváltozás­sal állunk szemben. Csak nagyon precíz fizikális vizsgálattal lehetett ezt kikövetkeztetni. Mára alapvetően megváltozott a helyzet, mert - töb­bek között az informatika fejlődésé­nek köszönhetően - a képalkotó, ezen belül az agyi képalkotó módsze­rek hihetetlen távlatokat nyitottak a neurológia számára.- A képalkotással kapcsolatos ku­tatásokban Ön is igen aktívan részt vesz, sőt a Magyar Köztársasági Ér­demrend lovagkeresztjére is - melyet ez év március 15-én vehetett át - a bioelektromos képalkotással kapcso­latos munkásságáért terjesztette fel a veszprémi Pannon Egyetem.- Az orvosi képalkotó módszerek története a röntgensugárzás felfede­zésével kezdődött. A röntgenkép tu­lajdonképpen egy árnyékkép a vizs­gált csontokról és ízületekről. A szö­vetek, a lágy részek állapotáról a röntgen alapú komputertomográfia (CT) vagy a mágneses rezonancia (MR) vizsgálattal nyerhetünk infor­mációkat. Az MR azon alapul, hogy erős mágneses térben a molekulák elektronburka deformálódik, majd a mágneses hatás megszűnése után újra eredeti formájukat veszik fel, mi­közben elektromágneses jeleket pro­dukálnak az adott szövet - az agy esetében az idegszövet - kémiai összetevőire jellemzően. Az MR ezekből a jelekből alkotja meg a ké­peket. Ezzel az eljárással láthatóvá vá­lik az agy szerkezete, illetve ez a módszer lehetőséget teremt az agy működésének és kémiai összetételé­nek feltérképezésére is. Az agyi tevékenységek a funkcio­nális MRI segítségével tanulmányoz­hatók. Ez a módszer azon alapszik, hogy amikor az agy valamely terüle­tét fokozottabban „használjuk” - például én most a beszélgetés közben a saját beszédközpontjaimat -, akkor ezeken a területeken fokozódik a véráramlás, megemelkedik a vörös­­vérsejtek mennyisége, és a képalko­tó, az fMRI ezt ábrázolni tudja. Világ­szerte számtalan kutatás folyik a te­kintetben, hogy milyen területek ak­Beszélgetés dr. Nagy Zoltán neurológusprofesszorral tivizálódnak az érzékelés, mozgás, beszéd, gondolkodás során, zenehall­gatás közben vagy egy festmény megpillantásakor. Amivel Veszprémben foglalko­zunk, az az EEG - elektroenkefalog­­ráfia - alapú bioelektromos képalko­tás, vagyis az agyi hálózatok elektro­mos aktivitásának megjelenítése ujj­­mozgatás közben. Ezzel a módszer­rel az idegrendszer működésének alapjelenségeiről - például a gondol­kodás és az emlékezés folyamatáról- is talán többet tudhatunk meg a jö­vőben. A mi kutatólaborunkban or­vosok, neuropszichológus, villamos­­mérnök, matematikus, informati­kus dolgozik együtt. A mozgás szer­veződésének vizsgálata mellett a gu­taütés következtében kialakuló agy­­károsodás rehabilitációjának lépéseit próbáljuk nyomon követni. Azt vizs­gáljuk, miként veszik át a károsodott területek feladatait a szomszédos agyterületek, és hogyan alakulnak új­ra az agyi hálózatok.- Professzor úr a tudományos és oktatómunkája mellett a klasszikus orvosi hivatást is mind a mai napig gyakorolja. Korábban, például ami­kor a klinikán, pszichiátriai osztályo­kon, majd az OPNI főigazgatójaként dolgozott, elmebetegségekkel isfoglal­kozott. Segítene eligazodni nekünk a pszichés zavarok világában?- A pszichés zavaroknak két nagy csoportját lehet elkülöníteni. Az úgynevezett nagypszichiátriai kórké­pek - ilyen például a skizofrénia, a bipoláris elmebetegség, a mániás depresszió - eseteiben genetikai el­változásról, bizonyos ingerületátvi­vő anyagokkal kapcsolatos mole­kuláris elváltozásokról van szó. Er­re vonatkozóan rendkívül intenzív kutatások folynak. Ezek a betegségek a lakosság egy-két százalékát érintik. Az agyműködés elégtelen funkciói­nak áthidalásához a legtöbbször el­engedhetetlen a gyógyszeres kezelés; így tünetmentes vagy minimális tü­netekkel jellemezhető állapotot lehet fenntartani. Az úgynevezett kispszichiátriai betegségek - ide tartoznak a külön­böző szorongásos betegségek, a sze­mélyiségzavarok és a káros szenve­délyekből fakadó pszichés zavarok is- sokkal gyakoribbak; a személyiség­­fejlődés során, környezeti hatások következtében alakulnak ki. Nem feltétlenül igényelnek kórházi keze­lést; a pszichoterápia módszereivel is hatékonyan lehet gyógyítani ezeket a kórképeket. A terápia során a szak­emberek „megtanítják” az érintettnek- akit nem is neveznék betegnek -, hogy milyen stratégiákkal oldhatja meg a konfliktusait, problémáit, mely tényezők és milyen mechanizmussal okozzák a tüneteket. A tünetek gyakran szorongás, hangulatzavar, alvászavar, alkalmaz­kodási zavar, esetleg jelentős testsúly­változás. A szakember feladata, hogy a szimptómákból kiderítse az okot, és meghatározza a kezelést akár gyógyszerrel, akár a pszichoterápia különböző módszereivel vagy a két stratégia kombinációjával.- A nagypszichiátriai ellátást vég­ző intézményekben, mint amilyen az OPNI is volt, elsősorban súlyos de­presszióval, tudathasadásos elme­­betegségekkel - és így tovább - küz­dő páciensekkel foglalkoztak, akik gyakran ön- és közveszélyesek. Mennyire félelmetesek ezek a beteg­ségek, illetve betegek?- A betegektől sosem szabad fél­ni! A valóban közveszélyes agresszív állapot nem gyakori. Ha az ápolósze­mélyzet — a kellő elővigyázatosság mellett - megfelelő empátiával kezeli ezeket a helyzeteket, akkor több­nyire nem történik atrocitás. Sokévi praxisom alapján azt mondhatom: a beteg részéről az agresszív magatar­tás akkor alakul ki, amikor bizonyta­lankodó, szakmailag felkészületlen, a beteggel szemben kellő empátia nél­küli ápolószemélyzettel találkozik. Ahol egyértelmű, megértő légkör sába, a beteg pedig elmagányosodik, belső világába menekül. Ilyen eset­ben egy jó intézmény mindig sokat segít.- Még akkor is, ha a beteg egy be­tegekből álló közösségben éli az életét?- Korántsem csak betegek kö­zött! A Lipóton például a hétszáz­­nyolcszáz ápoltra körülbelül ezer dolgozó jutott, akik közül jó néhá­­nyan az intézmény területén laktak. Ráadásul a nővérek és a segítő sze­mélyzet tagjai közül nagyon sokak­veszi körül a beteget, ott nagyon rit­kán fordul elő ilyesmi.- Egyre többet és egyre gyakrabban beszélnek arról, hogy ha a beteg nem a betegségére, hanem a gyógyulásra összpontosít, akkor ez javítja az esé­lyeit, nagyobb valószínűséggel gyógyul meg. Akinek elmebetegsége van, az mennyire van tisztában a saját beteg­ségével, vagy - idézőjelbe téve - „ál­dott” állapot számára, hogy nem tudja, mi is a baja?- Ez semmiképpen nem áldott ál­lapot! A depresszióval, kényszer­képzetekkel, a személyiség integratív zavaraival járó állapotok a beteg szá­mára elviselhetetlenek, amelyek ta­lán még szörnyűbbek is lehetnek, mint a testi fájdalom. Ráadásul a be­tegségek egy jelentős részét ugyan egyensúlyban lehet tartani, de a vég­leges gyógyításukra ritkán van mód. A gyógyításnak valóban egy na­gyon fontos mozzanata az, hogy a be­tegnek egyáltalán legyen betegségbe­látása. Rádöbbenjen arra, hogy a gondolkodásmódjának, a magatartá­sának, az életvitelének melyik az a ré­sze, amelyik patológiás, azaz a beteg­ségből adódik, és melyik az, amelyik az egészséges személyiség jellem­zője. Ez utóbbira építve lehet, kell ke­zelni. Amikor a beteg egyensúlyba kerül, akkor az ideális az, ha visszatér a sa­ját megszokott környezetébe, oda, ahol ismerik és elfogadják a betegsé­gét, ahol nem úgy tekintenek rá, mint egy csodabogárra, hanem mint egy betegséggel küszködő emberre, akinek megvan a maga keresztje. Ez az esetek nagy részében a visszaesést is kizárja. Tény ugyanakkor, hogy óriási a te­her az elmebetegek családtagjain, akik gyakran nem is tudják megfe­lelően fogadni, kezelni a beteg tüne­teit, kényszerképzeteit, hangulat­­változásait, érzékcsalódásait, sokszor bizarr magatartását. Feszültségek, konfliktusok terhelik a mindennapo­kat, és ők belefáradnak a gondozá­nál családi hagyomány volt a Lipóton dolgozni; számukra több generáció óta tradicionális szakma volt a bete­gekkel való foglalkozás. A Lipót egy sok tekintetben önál­ló kis világ volt a nagyvárosban; a be­tegek nagyon szerették az intézetet. Volt uszodánk, teniszpályánk, futball­­pályánk, gyönyörű kápolnánk, ker­tészetünk, műhelyeink, műterme­ink, kép- és szoborgalériánk, sőt még múzeumunk is. Saját erdőnk, díszparkunk, ahol a betegek leülhet­tek az egykor Erzsébet királyné, Sisi által ültetett két fa árnyékában...- Az 1868. december 6-án megnyílt - akkor még Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda nevet viselő, bezá­rása előtt pedig Országos Pszichiát­riai és Neurológiai Intézetnek neve­zett - kórház az ország legnagyobb ideg- és elmegyógyászati intézmé­nye volt; valamilyen formában min­den szakmabeli kapcsolatba került vele. Az Ön érintettsége mikor vált szorosabbá?-1987-88 táján az egyik kutatóla­bor vezetőjét kellett helyettesíte­nem, akkor kezdtem átjárni a klini­káról minden pénteken. Amikor 1994-ben megalakult az Agyérbeteg­ségek Országos Központja - amely­nek igazgatója lettem -, Lipótmezőn kapott helyet. Nagyon jól felszerelt és szervezett központ volt, minden adott volt ahhoz, hogy a stroke-ellá­­tás mintaintézménye legyen.- Innen egyenes út vezetett 2002- ben az OPNI főigazgatói posztjáig?- A kollégák javasolták az akkori egészségügyi miniszternek: próbál­jon engem meggyőzni, hogy pályáz­zak. Nem kis hezitálás után adtam be a pályázatomat. Minden szerényte­lenség nélkül mondhatom: a majd­nem négyszázmillió forintos adósság­gal küszködő kórházból öt év alatt egy gazdaságilag egyensúlyban lévő, prosperáló intézménnyé vált az OPNI. Talán az volt a végzete az in­tézetnek, hogy Budapest egyik leg­drágább kerületében, egy impozáns és elképesztően sokat érő ingatlan­ban működött... Elgondolkodtató, hogy míg az el­öregedett, felújításra szoruló épület korszerűsítése - egy építésziroda becslése szerint - öt-hét milliárd fo­rint lett volna, addig az OPNI 2007 végi megszüntetése tudomásom sze­rint 7,6 milliárd forintba került... A jelenlegi kormány, úgy tudom, 4,6 milliárd forintot különített el egy új pszichiátriai központ beindítására. Az adatok alapján nyilvánvaló, hogy mi­lyen rossz döntés volt a bezárás. Nem kétséges, hogy szükség van egy ilyen típusú intézetre, de az is nyilván­való, hogy azt a szakmai kultúrát, be­tegellátási tradíciót, morális értékren­det, amely a Lipótot jellemezte, visszahozni már nem lehet...- Az OPNIfőigazgatói széke nem az egyetlen magas tisztség volt az éle­tében. Alapító elnöke volt például a Magyar Stroke Társaságnak is, vala­mint - és számunkra ez a meghatá­rozóbb - 2000 és 2006 között a Déli Egyházkerület másodfelügyelőjeként szolgálta az evangélikus egyházat.- Édesanyám nagyon mélyen hí­vő evangélikus volt, német szárma­zású családja több lelkészt is adott az egyháznak. Én magam a józsefváro­si templomban konfirmáltam, majd az 1956-os forradalom után a Deák térre kezdtem járni, a Kékén András, majd id. Hafenscher Károly vezette al­kalmakra. Tőlük nagyon meghatáro­zó értékrendet kaptam útravalóul az életemhez. Hosszú ideig voltam a gyülekezet presbitere, jelenleg tisz­teletbeli presbiter vagyok. Az utóbbi három évben, mióta hétfőnként Veszprémhez köt a mun­kám, a hétvégéket iparművész fele­ségemmel általában a Balaton mel­lett töltjük; a legtöbbször a tihanyi bencésekhez járunk templomba. Ép­pen ezért ma már sokkal kevésbé va­gyok naprakész az evangélikus egy­házat illetően, de nyitott szemmel já­rok - és meg kell, hogy mondjam, el­szomorít, amit tapasztalok. Templomaink kiürülnek, gyüleke­zeteink gyengülnek. Lelkészeink nagy feladata, talán felelőssége is, hogy a kedvezőtlen tendenciák megváltoz­zanak, és ők megtalálják az utat a hí­vekhez, a fiatalokhoz. Úgy látom - és a véleményemmel nem vagyok egye­dül -, hogy az egyházvezetés, a püs­pöki jogkör szélesítése hasznára le­het a teológiai munkának, a zavarta­lan működésnek. Imádkozom az egyházamért, mert tényleg aggódom e jelenségek miatt. Hiszek benne, hogy a hamu alatt ott izzik a parázs, és ha nem adjuk fel a Krisztushoz való tartozásunkból fa­kadó feladatainkat, akkor meg lehet állítani a negatív folyamatokat. Az egyház fennmaradása szempontjából ezért különösen is fontosnak tartom az evangélikus iskolák létét. Ugyan­így bízom abban is, hogy egyszer az evangélikus kórház ügye is révbe ér.- Önt személy szerint mire kötele­zi, hogy hívő evangélikus?- Igyekszem a saját emberi gyarló­ságaim ellenére olyan lelki és morális tartással élni, amilyenre csak képes va­gyok. Ez így kimondva nagyon egysze­rűen hangzik, pedig rendkívül ne­héz, mert az embernek naponta meg kell küzdenie a hitéért, és felelősen kell sáfárkodnia az Úrtól kapott talentuma­ival. Mindennap megélem, hogy mi­lyen távol vagyok az isteni mércétől - de arra törekszem, hogy legalább az irányt ne veszítsem szem elől. ■ Vitális Judit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents