Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)

2011-07-03 / 27. szám

2 41 20X1. július 3. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP - ÉZS 5,20-24 „...és a szent Isten szentnek bizonyul, mikor igazságot tesz” - Isten nem tűri a korrupciót Oratio oecumenica [Lelkész:] Jóságos Istenünk, minden­­ség Ura! Ünnepet szenteltünk neked ma is, hogy irántunk való végtelen kegyelmedért hálatelt szívvel mond­junk köszönetét. Köszönjük, hogy igédben megszólítottál bennünket, szentségeidben nyilvánvaló lett szá­munkra, hogy minden gondolatod­dal a mi javunkat akarod, és üdvös­ségünket munkálod. Kérünk, hall­gass meg most minket, amikor ké­réseinkkel fordulunk hozzád. [Lektor:] Áldott légy, örök szere­tet, szent Istenünk, hogy Jézus Krisz­tus által gyermekeiddé fogadtál min­ket. Kérünk, foglald el szívünket, hogy Szentlelked temploma lehessen, erősíts meg, hogy igédet befogadjuk, megtartsuk, és életünkkel a te dicső­ségedet szolgáljuk itt a földön. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Míg itt a látható világban élünk, örök kísértőnk, a sátán min­dent megtesz azért, hogy elveszítsen bennünket. Ötletgazdag módszerei, fortélyai, kísértései ott vannak min­dennapjainkban. Kérünk, Istenünk, őrizz meg attól, hogy engedjünk mesterkedéseinek. Földi világunkban gyakran érnek minket csalódások, hajlamosak vagyunk a megkeseredés­­re. Kérünk, Krisztus legyen az az élet­erő, amely újra és újra feléleszti re­ményeinket, türelemmel, békesség­gel ajándékoz meg. Az ő példája ta­nítson minket szeretetre embertár­saink iránt, hogy hű gyermekeidnek bizonyuljunk sorsunk minden válto­zásakor. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Teljesen összekuszálódott világunkban nehéz választanunk, mi a jó, és mi a rossz. Gyakran látjuk jónak a rosszat és rossznak a jót. Ké­rünk, irányítsd tekintetünket az egyetlen jóra, a mi Urunkra! Az ő szavain, cselekedetein tájékozódva, imádságainkban tőle segítséget kér­ve kiegyenesednek a szálak körülöt­tünk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelctor:] Kérünk, Urunk, a gyerme­kekért, akik a nyári szünet önfeledt napjait töltik. Őrző, megtartó tekin­teted vigyázza minden lépésüket. Gondviselő szereteted erősítse a szü­lőket, akik mindennapi munkájukat végzik úgy, hogy közben gondolatban otthon hagyott gyermekeikkel vannak. Fogd meg a kezüket az időseknek, hogy ne érje őket baj a meleg nyári na­pok során. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Őrizz meg, Istenünk, mindnyájunkat ezen a földön úgy, hogy a te örökkévaló országodban egykor melletted legyen a helyünk. Tarts meg minket atyai irgalmadban a mi Urunk, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER REFORMANDA „Ne vessük meg az Ótestamentu­mot, hanem nagy igyekezettel forgas­suk...” M Luther Márton: Előszó az Ótestamentumhoz (Szita Szilvia fordítása) A kijelölt szakaszt megelőző 16. és 17. vers így hangzik: „De magasztos lesz a Seregek Ura, mikor ítéletet tart, és a szent Isten szentnek bizonyul, mi­kor igazságot tesz. Bárányok legelnek ott a legelőkön, és a gazdagok romja­in jövevények élősködnek!’ Ezt követi a „Jaj azoknak...” kiáltással bevezetett mondatok sorozata, ami a mára ki­jelölt szakaszba is belenyúlik. A próféta által meghirdetett iste­ni ítélet és igazságtétel - mint tudjuk - a babiloni támadással és a hetven­­évi fogsággal, majd a szabadulást követő újrakezdéssel teljesedett be. A fogság ítéletére okot adó bűnök között első helyen a bálványimádást, a környező népek isteneinek tiszte­letét, vallási szokásaik átvételét em­lítik a próféták. Hóseás azt is felró­ja, hogy magát Istent is Baalként tisztelték. Ezért jövendöl így a fog­ságból való hazatérésről: „Azon a napon férjednekfogsz hívni - így szól az Úr -, és nem hívsz többé Baalnak’.’ (Hós 2,18) A bálványimádás mellett - de at­tól nem függetlenül - a fogság előtti idők másik fő bűnének a szegények rovására elharapódzott korrupciót tartották a próféták. Ézsaiás is ezt os­torozza: „Jaj azoknak, akik azt mond­ják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség vilá­gosság és a világosság sötétség azt ál­lítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű! Jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat, és magukat tart­ják okosnak. Jaj azoknak, akik hősök a borivásbán és vitézek az italok ke­verésében, akik megvesztegetésért igaznak mondják a bűnöst, de az iga­zak igazát elvitatják” Folytatjuk a Liturgikus könyv máso­dik kötetének ismertetését. A kazu­­ális szolgálatok legnehezebbike van soron, a temetés. A temetés, amely- ahogy Prőhle professzor úr fogal­mazott Agendája apró betűs részében- a szeretet cselekedete. Emberi és is­teni vonatkozásban egyaránt. Kétféle módon próbáljuk kifejezés­re juttatni a - Biblia szavával élve - „a halálnál is erősebb” szeretetet: egyrészt megadjuk a végtisztességet annak, aki már nincs közöttünk, akinek már csak a földi maradványait látjuk; másrészt a kilátástalan hely­zetben, a végsőnek tűnő búcsúzás­ban, létünk „zsákutcaélményében” szeretnénk meghirdetni a távlatok evangéliumát, az örök élet remény­ségét, az egyedüli vigaszt. A temetés rendje alapjaiban véve nem változott a korábbi gyakorlathoz képest. Inkább néhány apró kiegészí­tést végzett el a bizottság. Ennek cél­ja, hogy az igehirdetés mellett a szertartás (liturgia) rendje is tükröz­ze a gyász szomorú ténye mellett az örök élet ajándékát és jó hírét. A régebben használt - többnyire rövidített - rend helyett most az Evangélikus énekeskönyvben már 1982 óta megtalálható és egyre több helyen gyakorolt formát tettük alap­renddé. Ennek responzórikus (vála­­szolgatós) bevezetése jelzi, hogy a te-Mindezt egyetlen mondattal így foglalhatjuk össze: Isten nem tűri a korrupciót! Az Ézsaiás által most nem említett bálványimádás, a bálványáldozat is valójában korrupció: Isten megvesz­tegetésére tett kísérlet a gazdag aján­dékok felajánlásával. Amikor Isten azt vetette népe szemére, hogy Baal­ként tiszteli őt, akkor erre utalt: a gaz­dag áldozat fejében elvárták, hogy Is­ten „nézzen félre” tekintsen el bűne­iktől. Hagyjon fel a megtérés követe­lésével, és engedje, hogy büntetlenül élhessék korábbi bűnös életüket. El­várták, hogy Isten nézze el, hogy a gazdagok - a törvényesség látszatát megőrizve - a törvény eszközeivel ki­­semmizik a szegényeket. Elvárták, hogy Isten hunyjon szemet afölött, hogy a gazdagok a szegények elleni peres ügyeikben megvesztegetik a bí­rákat, hogy mindig az ő javukra ítél­jenek. De nem is csak a bírákat vesz­tegették meg, hanem a törvényhozó­kat is, hogy Mózes törvényeiből — a jót rossznak, a rosszat jónak, a vilá­gosságot sötétségnek, a sötétséget vi­lágosságnak mondva - olyan alkal­mi jogszabályokat vezessenek le, amelyek szentesítik a korrupciót, amelyek következményeként a gaz­dagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek és még elnyomot­­tabbak lesznek. Isten azonban soha semmilyen szinten nem korrumpálható. Nem te­kint el népe bűneitől az oltárra tett áldozatokért cserében. (A Mózes törvényében előírt áldozatok ere­deti célja nem Isten türelmének megvásárlása, hanem figyelmeztetés: ha a bűnös kegyelemből kapott hát­metés bekapcsolódik az egyház min­dennapi istentiszteleti életébe: „Uram, nyisd meg ajkamat, - hogy hirdesse szám a te dicséretedet! - Áldjuk az Atyát és a Fiút a Szentlé­lekkel együtt! - Dicsérjük és magasz­taljuk őt örökké. Ámen.” A gyüleke­zetek részben már ismerik ezt a for­mulát, hiszen lassan harminc éve ott találjuk többféle istentiszteleti alka­lom elején (nem a vasárnapi istentisz­teletnél!). Tanítsuk meg, szépen, hit­valló módon, bizonyságtételként zeng a temetőben! Ha a gyülekezet nem ismeri, a váltakozó formát mondhatja a lelkész és a kántor is. Már ez a kezdés megmutatja, hogy még a gyász fájdalmában is Istent di­csérjük, s ezáltal az egész temetés más karaktert kap. Nem a halál bor­zalmára akarunk rámeredni, hanem szemünket a halál fölött is az Úrra, az élet Istenére emeljük. S ha nehe­zen szólal is meg ilyenkor az ember - a fájdalom szájzárat okoz -, s még nehezebben nyílik szánk dicséretre és hálaadásra, a liturgia bátorít: „Uram, nyisd meg ajkamat...” A régi szokást megtartottuk, így a kezdő zsoltár az ember és a gyászo­ló gyülekezet helyes pozícióját meg­mutató „de profundis”: „A mélység­ből kiáltok hozzád, Uram!” A zsoltár keretverse a még ősibb gyakorlat szerint a 1x6. zsoltár 3-4. versei: A VASÁRNAP IGÉJE ralevő idejét nem megtérésre fordít­ja, akkor ő jár úgy, mint az oltárra tett áldozati állat: az ő vérét fogják kion­tani.) És Isten azt sem nézi tétlenül, hogy a korrupt törvénykezés nyomán népe szegényei egyre elviselhetetle­nebb helyzetbe kényszerülnek, és már-már emberhez nem méltó éle­tet élnek. Isten hamar fölkel, „...és a szent Is­ten szentnek bizonyul, mikor igazsá­got tesz” - mondja a próféta. Majd rögtön hozzáteszi: „Bárányok legel­nek ott a legelőkön, és a gazdagok romjain jövevények élősködnek’.’ Más szóval a fogságból való hazatérés után népe egykori szegényei „gazdag legelőre” találnak őseik földjén, míg a gazdagok egykori birtokának rom­jain idegenek ütnek tanyát. Bár Isten ószövetségi népének életében mindez valóban beteljese­dett, sokan arra a következtetésre jut­nak, hogy a próféta figyelmeztetése csak a választott népre és rá is csak a Krisztus előtti időben vonatkoztat­ható. A próféta szavai nem terjeszt­hetők ki a világtörténelemre, mely­nek szálait Isten szövi ugyan, de szándékai rejtettek, kikutathatatla­­nok. Többen Luther Isten kettős kormányzásáról vallott nézeteit is föl­emlegetik e felfogás igazolására. Úgy vélik, hogy a teológia legfeljebb az Is­ten újszövetségi választott népét összegyűjtő egyház történelmének „Körülvettek a halál kötelei, pusztí­tó áradat rettent engem. Nyomorú­ságomban az Úrhoz kiáltottam, meg­hallgatta hangomat.” A zsoltárhoz közvetlenül kapcsolódik a Kyrie leg­egyszerűbb formája, amely a nyomo­rult ember imádsága; a Bibliában is így kiált fel többek között a vak Bar­­timeus: „Uram, irgalmazz!” A temetési liturgia egyik központ­ja az evangéliumolvasás. Természe­tes, hogy sokféle evangéliumi szakasz jöhet szóba temetési lekcióként, mégis - a saját tapasztalatom alap­ján is írom - a szinte kihagyhatatlan olvasmány János evangéliumának 14. fejezetéből való: „Ne nyugtalan­kodjék a ti szívetek (...). Az én Atyám házában sok hajlék van; (...) elme­gyek helyet készíteni a számotokra.” Az igehirdetés az élőkhöz szól - Krisztusról. Akkor is így van, ha Krisztus nagy tetteit és megváltói művének üzenetét az elhunyt szemé­lyéhez kapcsoljuk, hiszen a konkrét gyászesetben kell megszólaltatnunk az örök élet jó hírét. Az a formula, hogy a szertartás szövege konzekvensen a földi marad­ványokról beszél, a liturgia „kemény” megfogalmazásai közé tartozik. Ez­zel a kifejezéssel azonban fontos dolgot tudatosítunk magunkban. Akit magunk előtt látunk a koporsó­ban vagy elhamvasztva az urnában, egy-egy eseményéről alkothat utólag- és akkor is csak nagyon óvatosan- véleményt. Istennek a világtörté­nelemben és a jelenkori társada­lomban való rejtett munkálkodása azonban tabutéma kell hogy ma­radjon a teológia számára. Ezt az érvelést akár el is fogadhat­juk, de azzal a szigorú megkötéssel, hogy Isten valóban rejtett munkál­kodásától meg kell különböztet­nünk Isten kinyilvánított akaratát. Nem vizsgálhatjuk, hogy Isten ho­gyan, mikor, milyen események ál­tal váltja valóra kinyilvánított akara­tát a történelemben és a mai társa­dalomban, de hirdethetjük, sőt hir­detnünk kell, hogy valóra váltja, és mindenkor valóra fogja váltani! Isten pedig minden kétséget kizáróan ki­nyilvánította, hogy ő az igazság Is­tene, és semmilyen szinten sem tű­ri a korrupciót. Ezért nem lehet kétségünk, hogy a korrupció alapjain álló társadalom minden időben Isten ítélete alatt ál­ló társadalom. Ez fokozottan igaz, amikor a korrupció nyomán égbeki­áltóvá válik a különbség az egyre szegényedő szegények és az egyre gazdagodó gazdagok életszínvonala között. És erről nem fogja Isten figyel­mét elterelni a közélet külsőségeinek keresztény mázzal történő bevonása. A próféta jajt kiáltó figyelmezteté­se ezért kétségtelenül ma is érvény­ben van. Jaj ennek az országnak és népnek, ha a társadalom életének fő mozgatója a korrupció! Mert „ma­gasztos lesz a Seregek Ura, mikor íté­letet tart, és a szent Isten szentnek bi­zonyul, mikor igazságot tesz”. ■ Véghelyi Antal RÉGI-ÚJ LITURGIKUS 1 SAROK nem az, akit szerettünk, csupán föl­di maradványai: mert porból vétet­tünk, és porrá leszünk. Akit szeret­tünk, már nincs közöttünk. Elrejtve tudjuk Isten szeretétében. A port visszaadjuk a porba. Ez a végtisztes­ség. Aki elment, azt a teremtő, meg­váltó, megszentelő Isten szeretetébe ajánljuk - ez a szeretet igazi megnyil­vánulása. Az azonban, hogy földi maradvá­nyokról beszélünk, véletlenül sem erősítheti meg azt a kereszténység­ben elterjedt tévtanítást, hogy a lé­lek kiröppen a testből, a test itt ma­rad, a lélek meg máshová távozik. Nem! A halál a teljes ember halála. Amikor mi a hitvallásban vallunk a test feltámadásába vetett hitünkről, akkor azt mondjuk: Isten teremtő, sőt újjáteremtő Isten. Aki a semmiből tud létrehozni valamit. A halál meg­semmisítő hatalma mindenkit elér. Mi azonban hisszük, hogy minket az újjáteremtő Isten halálnál is erő­sebb szeretete is elér. Hogy mindez hogyan nyilvánul meg a temetési liturgia második fe­lében (a sírnál), arról jövő héten írunk az Evangélikus Élet érdeklődő és hűséges olvasóinak. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) 'Evangélikus Lei?» Az Evangélikus Élet 2005-2010. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. ■ c ■* — Végtisztesség és evangéliumhirdetés A temetés rendje

Next

/
Thumbnails
Contents