Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-02-13 / 7. szám

2 -m 2011. február 13.

FORRÁS

Evangélikus Élet

Oratio

cecumenica

Urunk, Megváltónk! A te dicsőséged fényében látjuk életünket - annak minden mélységét, de megmérhetetlen értékét is. Köszönjük neked, hogy dicsőséged fénye értünk ragyog.

Kérünk téged, Urunk, mindenkiért, aki csak a saját vagy a körülötte lévők szemének tükrében látja saját magát, életét. Azokkal, akik összeroskadnak saját maguk képmásától, láttasd meg világosságodat, hogy egész valójuk benned nyerjen értelmet. Azokkal, akik elbizakodnak maguktól, láttasd meg, hogy nélküled semmit sem ér saját világosságuk.

Könyörgünk hozzád, Urunk, mindenért, ami sötétségben tart bennünket ebben a világban, szűkebb és tágabb környezetünkben, családunkban, munkahelyünkön, egyházunkban, gyülekezetünkben. Segíts mindnyájunkat abban, hogy ne kövessünk el olyan dolgokat, amelyeket nem mernénk a világosságban is megcselekedni, és ha megtettük, keressük a békesség, a veled és az egymással való kiengesztelődés útját.

Könyörgünk hozzád azokért, akik életére a reménytelenség sötétsége borult. Azokért, akik eladósodtak, azokért, akik megélhetésüket veszítették el, azokért, akik kilátástalannak látják életüket. Mutasd meg nekik dicsőséged fényét, hogy erőt merítsenek belőled.

Könyörgünk hozzád azokért, akik benned reménykedve viselik keresztjüket. Tartsd meg bennük a reménységet, és add, hogy életük példája a te megtartó erődről tegyen bizonyságot.

Könyörgünk hozzád, Urunk, egyházadért szerte a világon. Taníts minket alázatra, hogy minden tettünkkel, szavunkkal csak a benned megtalált Életről, a te megtartó erődről akarjunk szólni. Segíts kigyomlálni belőlünk mindazt, ami miattunk elválaszt másokat tőled.

Urunk, Megváltónk! Segíts mindannyiunkat, hogy egész életünkben tudhassuk: a te dicsőséged teljességre jut a teremtett világban, és dicsőséged teljességében örök otthont készítettél nekünk halálod és feltámadásod által. Ámen.

SEMPER REFORMANDA

„A Krisztus atyja nem akárki. Hanem olyan Atya, aki - Isten. Az Atya tekintete pedig a Fiún nyugszik. Mindent alája vetett. Vagy elveszünk menthetetlenül valamennyien, vagy ha meg akarunk maradni, a Krisztus testét kell ennünk s vérét innunk. Kizárólag a Fiút pecsételte el, s akaratát, kegyelmét mind csak reá ruházta. S mert Istentől csak Krisztus nyert hitelesítő pecsétet, a Szentiélek is egyedül az övé, hogy mindenek szemei csakis őrá nézzenek. Reá mutat az egész Szentírás, mint akinek egyedül van pecsétes bizonyságlevele. Ő az Isten remeke, akit azért ajándékozott, hogy egyedül ő segítsen rajtunk. Ahogy maga Isten is leszólt az égből: »Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm: őt hallgassátok.« Az Atya Isten Krisztust pecsételte el Megváltóvá. Egyedül őt kell tehát hallgatnunk és befogadnunk!”

M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének!

(Szabó József fordítása)

VÍZKERESZT UTÁN UTOLSÓ VASÁRNAP - APCSEL 26,1.9-20

Megtérés után - gyónási kényszer

A vízkereszti ünnepkört lezáró vasárnap evangéliuma (Mt 17,1-9) a megdicsőült Krisztust állítja elénk. Az igehirdetésre kijelölt igében Pál apostol arra a napra emlékezik vissza, amikor a keresztények elleni bosszúvágytól hajtva Damaszkusz felé vágtatott, de váratlanul megjelent előtte a feltámadt Krisztus, hogy esküdt ellenségéből apostolává tegye. Azt a napot idézi fel újra, amikor megértette, hogy mindaz, amit korábban Istenért rajongva, Isten ügyének szolgálatában tett, nem naggyá teszi őt Isten előtt, hanem a legkisebbé. Ezért is nevezte magát ettől fogva Paulusnak, ami magyarul keveset, kicsit jelent.

Pál nem úgy emlékszik vissza arra a napra, mint aki boldog, mert megadatott neki, hogy néhány percig Jézus mennyei dicsőségének fényében sütkérezzék. Nem azt érezte, mint amit a három kiválasztott tanítvány a megdicsőülés hegyén, akik így kiáltottak fel: „Jó nekünk itt lennünk!” Amikor Pál visszaemlékszik arra a napra, hosszú évek múltán is mélységes szégyen tölti el, és egyfajta gyónási kényszer lesz rajta úrrá: „Én egykor elhatároztam magamban, hogy mindent megkell tennem a názáreti Jézus neve ellen. Meg is tettem ezt Jeruzsálemben, és a főpapoktól kapottfelhatalmazás alapján a szentek közül sokat börtönbe vetettem. Amikor pedig megölték őket, én is ellenük szavaztam. A zsinagógákban mindenfelé gyakran büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket.”

Az Agrippa király előtt most már Krisztus ügyéért bilincset viselő Pál nem gondolja, hogy ez „oly rég volt,

hogy tán igaz sem volt” Nem gondolja, hogy a teljes odaadással végzett apostoli szolgálatának „érdeme” mindezt valaha is feledtetheti. Tudja, hogy megtérése óta bármennyit fáradozott és fog még fáradozni az evangéliumért, az ő neve élete végéig Paulus marad, mert amit tett és amit még tehet, kevés. Még ha ő fáradozik is a legtöbbet az apostolok között, köztük ő örökre a legkisebb lesz. Mert a múlt nem törölhető el. A történelemben sem, de az ember életében sem. Pál tudja, hogy a megtérés nem törölte el a múltját. Ezért amíg él, van mit gyónnia.

Akkor is, ha tudja, hogy a megtérése ajándék, amelyhez az ő elhatározásának semmi köze nem volt, és éppen így megtérése annak a bizonysága, hogy Isten a múltját megbocsátotta. Megbocsátotta Paulusnak mindazt, amit korábban Saulként tett. Ha nem bocsátotta volna meg, akkor engedte volna, hogy továbbvágtasson Damaszkuszig, és ott megtegye, amit tervezett: felkutassa, összefogdossa a keresztényeket, és rabszíjon hajtsa őket Jeruzsálembe, a nagytanács elé, halálos ítéletre. Pál évek, évtizedek múltán is tudja: neki semmi része sincs abban, hogy nem így történt. Ha rajta múlik, így történik minden, és ő sosem lesz a megfeszített és feltámadt Krisztus tanúja, sem népe, sem a pogányok között.

Pál pontosan tudja: az érdem Krisztusé, övé pedig a sírig tartó szégyen. De ez a szégyen nem akadályozza abban, hogy a Krisztustól kapott küldetést teljesítse: „...keljfel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról,

A VASÁRNAP IGÉJE

amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. Megoltalmazlak e néptől és a pogány októl, akikhez küldetek. Azért küldetek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra és a sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek’.’

Sokan megpróbálták már pusztán lélektani jelenségként magyarázni, hogy Pál egyszer csak ugyanazzal a fanatikus hitbuzgalommal kezdte Jézusról hirdetni, hogy ő a Krisztus, mint amilyen buzgalommal korábban üldözte azokat, akik ezt hirdették és hitték. Pál azonban tudja, hogy a damaszkuszi úti látomás nem az ő belső világában fogant, és nem valamiféle kivetítődés volt, hanem objektív valóság. Ezért is mondja el, hogy a napfénynél is ragyogóbb világosságot útitársai is látták, és vele együtt ők is mind a földre zuhantak. Bár az őt héber nyelven megszólító hangot egyedül ő hallotta. Mégis biztos volt benne, hogy nem egy belső vízió alapján korrigálja addigi meggyőződését, hanem a feltámadt Krisztus az, aki merőben új irányt szab gondolkodásának, és vele egész életének. Ezért folytatja így védekezését: „Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak

és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan.”

De mit ért Pál megtéréshez méltó élet alatt? Mivel leveleiben is gyakran saját példáját állította olvasói elé, egészen biztos, hogy nem a megtérés előtti múltjuk elfeledésére, eltitkolására vagy letagadására biztatta őket. Még kevésbé megszépítő kimagyarázására. Mint ahogy Pál sem hozta fel soha mentségéül, hogy ő nem vett részt tevőlegesen az első keresztény vértanú, István megkövezésében, hanem csak a ruháját őrizte azoknak, akik ezt a gyalázatos tettet végrehajtották. És azzal sem mentegetőzött soha, hogy ő csak a megszálló római hatalommal való békességet és ezáltal hazája javát, népe jólétét kereste, amikor a királyság vádjával kivégzett názáreti Jézus követőitől meg akarta tisztítani az országot. És azt sem mondta, hogy mennyivel rosszabb lett volna, ha nem ő teszi ezt, hanem átengedi tisztségét a nála sokkal vérszomjasabbaknak. Pál megtérése után minden esetben olyan őszintén beszélt a múltjáról, mint aki nyilvános gyónást tesz.

És ugyanezt várta azoktól is, akiket a megtéréshez méltó életre hívott. Mert tudta, hogy ez a gyónásra való készség annak a Krisztusnak az elvárása, akitől a megtérés kegyelmét ajándékba kapta. És tudta, hogy Krisztus ezt várja a mindenkori megtérő bűnöstől. Mert régi életünk szégyenének emlékezetben tartása és megvallása bennünket alázatra tanít, neki pedig dicsőségére van, mert kegyelmének nagyságát magasztalja.

■ Vég helyi Antal

Isten nékem erőm, bizodalmám

^ A vízkereszti idő lezárásaként ismét Jézus isteni dicsőségéről szóló igeszakaszokat jelöl ki a perikóparend. Az evangéliumban (Jézus a megdicsőülés hegyén, Mt 17,1-9) és az epistolában (Az apostoli prófécia bizonyossága, zPt 1,16-21) egybehangzóan megszólal az Atyaisten bizonyságtétele egyetlen Fiáról: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” A kollekta imádság Krisztus világosságáért könyörög, hogy az segítsen minket is az örök dicsőségre.

A hét éneke, az Isten nékem erőm, bizodalmám (EÉ 338) leginkább a kollekta gondolataihoz kapcsolható, s az egyes ember szemszögéből láttatja Krisztusnak a megváltás munkájában megszerzett dicsőségét. így megerősíti a heti igét: „Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad.” (Ézs 60,2)

Ezt az erőteljes mondanivalójú éneket a Dunántúli énekeskönyv 1955-ös bővítésekor ismerhette meg az egész magyarországi evangélikusság (Dt 778). Ott ez áll a szövegről: „Tranoscius énekeskönyvéből”. Vietórisz József nyíregyházi gimnáziumi tanár és igazgató teljes Cythara Sanctorum-fordítását 1935-ben adta ki a Magyar Luther-Társaság ebben a gyűjteményben Az Úristen az én reménységem (CS 584) címmel található meg az ének. Mostani énekeskönyvünkben e fordítás többszörösen átdolgozott változata szerepel. A szokatlan formájú (10,4,7,5,6,5 szótagszámú) strófa szaffikus eredetűnek látszik.

Adataink szerint az ének cseh mintára, az 1567-es Prágai graduálra vezethető vissza. Itt található a szerencsés kézzel formált - pentaton fordulatokkal gazdagított - eol dallam is. Erejét és kiegyensúlyozottságát az adja, hogy előbb a kezdőhangról, az alaphang oktávjáról még feljebb tör, majd a sorok közt arányosan elosztva, fokozatosan ereszkedik a záróhangra.

A heti énekké választás nagy eredménye, hogy - mivel a vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap soha nem marad el - a Prágai graduálban fellelt értékes és különleges dallam olyan években is elhangzik gyülekezeteinkben, amikor a vízkereszti idő rövidebb.

Hatstrófás énekünk 1., 2. és 4. versszakát Gárdonyi Zoltán dolgozta fel Magasztaló ének című Vegyes kari művében; megtalálható Gárdonyi Egyházi kórusműveinek - azonos című - II. kötetében, a 28. oldalon (ReZeM, 2001).

Az ének szövege az utolsó időkre is utal (2. versszaka így kezdődik: „Benne élek, haláltól sem félek, / Jót remélek”), megerősítve a vízkereszti idő végének eszkatologikus jellegét. Tematikája miatt alkalmas arra, hogy sír mellett megálló, gyászoló gyülekezeteknek erőt és reménységet adjon.

■ Ecsedi Zsuzsa

CANTATE

Eged lilén diczeriinc,

Nyugalom a nyugtalanságban

Nyugtalanság vesz körül. Elintézetlen ügyeim, támadó betegségeim, a gazdasági helyzet, a holnap bizonytalansága - ennek a nyugtalanságnak szolgálói. A zaklatottság kiöli a szépet, a gondolatot, a csendet. Talán csak a kereszténység ismeri azt az ellentmondásos bátorságot, amikor valaki zaklatott gondolatok között is énekelni kezd. Állunk egy sír mellett, szembefújja a fagyos szél a havat, mi pedig éneklünk életről, feltámadásról, jövőről. Mi ez? Ostobaság vagy bátorság?

Ez az ének is ilyen ellentmondásos. Lemond az aggodalomról, hogy átadja félelmeit Istennek. Pál szavai szép második szólamként zengnek alá:

„Mit mondjunk tehát erre?Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottad?' Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség vagy veszedelem, vagy fegyver? Mert meg vagyok győződve, hogy

sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság sem mélység sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban!’ (Róm 8,31-39)

Ezt a hitvallást nem lehet tanítani, a bensőséges hit ajándéka szól csak így: „Benne élek, haláltól sem félek. / Jót remélek.” „El nem enyészem / A sírban végképpen: / Mennyben lesz részem.”

Szép az, ahogy a versszakok felemelik az éneklő tekintetét. Saját szenvedései között megszülető hitbéli bátorsága egyszer csak összekapcsolja a gyülekezettel. Már nem elég az, hogy „Semmi engem tőle el nem választ”, hanem érzi, hogy csak ez a hit tarthatja meg a közösséget: „ Te légy, Uram, őrzője a nyájnak, / Egyházadnak, / Mely Krisztust vallja Úrnak.”

Míg az énekek közül sok az utolsó versszakban tekint az örökkévalóság felé, addig itt az utolsó versszak távolba tekintése erőtlenségében sokatmondó. Hiszen az, aki gondjai, félelmei között tud így énekelni, máris átéli az Istennel való közösséget.

írom ezeket a sorokat, és önkéntelenül is dúdolni kezdem a dallamot. Kezem erőtlenül halad a billentyűkön. A négy és fél évszázad távolából megszólaló személyes hitvallás az enyém lesz, felemel, hitté érlelődik bennem. Mert semmi nem választhat el Krisztus szeretetétől.

■ Koczor Tamás