Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-02-13 / 7. szám

Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2011. február 13. » 3 „Olyan, mint egy hosszú imádság” Aki válaszol: Muntag Lőrinc, a ferencvárosi vesperások vezetője Ünnep az északi kerület legfiatalabb templomában- Vízkereszt ünnepe óta a Gát ut­cai templomban, a ferencvárosi gyü­lekezetben polifon vesperást tartanak vasárnap esténként hat órakor. Mit kell tudni erről a liturgiáról? - kér­deztük Muntag Lőrinc zeneszerzés szakos akadémistát.- A protestáns egyházak a kö­zépkori zsolozsmahagyományból a reggeli - prima - és az esti - vespe­­rás, illetve kompletórium - imaórá­kat vették át. A reformáció hazai terjedésével párhuzamosan sorra je­lentek meg az ország különböző he­lyein ezeknek a liturgiáknak a magyar nyelvű kötetei. Ezek az énekesköny­vek az anyanyelvű istentisztelet első és legértékesebb forrásai. Később ez a forma háttérbe szorult az - úrvacso­­rás - istentisztelettel szemben. Az utóbbi tíz-húsz évben több kezdemé­nyezés indult felélesztésére. Megjelent például a Protestáns graduál és a Gyülekezeti liturgikus könyv, ami hozzáférhetővé teszi a gyülekezetek számára ezt a repertoárt. Budapesten jelenleg Kelenföldön és a budafoki re­formátus gyülekezetben zajlik rend­szeres protestáns vesperásozás.- Mi a különbség a vesperás és a „hagyományos” istentisztelet között?- A vesperás „gerincét” a zsoltá­rozás adja. Az énekeskönyv elején ta­lálható zsoltárokhoz hasonló for­mában, de sokkal nagyobb terjede­lemben éneklünk zsoltárokat. Ezek­nek a szövegeknek kiemelt jelentősé­get tulajdonítottak már az ókeresz­tény időkben is. Úgy tartották, hogy kiválnak az Ószövetségből azzal, hogy egyetemes keresztény mondanivalót fogalmaznak meg. A vesperás máso­dik felének középpontjában a Mag­nificat áll. Az Újszövetség három ki­emelt - és napszakhoz kötött - can­­ticumából (a Benedictas, Nunc dimit­­tis mellett) az egyik, Mária hála­éneke. Ezt mindig állva énekeljük, és hasonlóan a gyülekezeti énekhez, a kórussal felváltva.- Az ökumenikus imahét záróal­kalma is erre a liturgiára épült, amelyben a római katolikus gyüleke­zet is aktívan vett részt. Összességé­ben mennyire „evangélikus liturgia” ez, ha lehet ilyet kérdezni?- Annyiban teljesen, hogy év­századokig használatban volt, az egyház specifikumaival - például az igehirdetés beiktatásával -, saját repertoárjával, anyanyelvűséggel. Viszont azt is látni kell, hogy a zso­lozsma nem tartalmaz semmi olyat, ami a történelmi egyházakat elvá­lasztja, tehát összességében öku­menikus alkalomnak tekinthető. Ami a protestáns repertoár külön­leges értékét jelenti, az a tételek reformáció korabeli anyanyelvűsíté­­se, még a középkor „melegében”. Ugyanez a munka katolikus részről a „modern” 20. században zajlott le, fele olyan érzékenységgel.- Kik a résztvevők?- Alapvetően evangélikus egyete­mistákból áll a kör, amelyben először körvonalazódott az igény egy hason­ló alkalom létrehozására. Az egy­házzene tanszakról, ahonnan sok se­gítséget kaptunk a kutató­munkában, szintén van ál­landó résztvevőnk, de a többség laikus. Mostanra szerencsére kialakult egy olyan bővebb csapat, amely­nek tagjaiból rugalmasan meg tudjuk oldani az állan­dó jelenlétet. Lelkészünk, Koczor Tamás a Bence Gá­bor vezette nyári kántor­képző tanfolyam lelkésze­ként már szerzett tapaszta­latot a zsolozsmázásban, és kellő vál­lalkozó kedv volt benne ennek a for­mának a hétről hétre való végzésére. Olykor a Pesti Nyolc gyülekezeteinek lelkészei is vállalnak szolgálatot.- Kiket várnak a vesperásra?- Először is mindenkit, aki még nem vett részt hasonló alkalmon, hogy megcsodálja ennek a formának a különleges hangulatát és szépségét. A vespera bizonyos értelemben ak­tívabb részvételt kíván a gyülekezet­től, másrészről meditatívabb jellegű - olyan, mint egy hosszú imádság. Aki megismeri, és megtanulja ezt sa­játjaként mondani, annak igazán fel­emelő élmény, hétről hétre ünnepi­vé tudja tenni az ember életének ezt a mintegy harmincöt-negyven perces szakaszát. ■ -R-S ► „Amikor eljött a templomszente­lés ünnepe, Jeruzsálemben tél volt!’ (Jn 10,22) Erdőkertesen pedig örömében nulla fok fölé szökkent a hőmérő higanyszála február első hétvégéjén, ami­kor az evangélikus templom ötödik születésnapjára gyűltek össze a hívek hálaadó istentisz­teletre. Zsúfolásig megtelt az Északi Egyházkerület legfiata­labb, klasszikus és modern stí­lusjegyeket egyaránt magán vi­selő temploma, melyet a Tiha­nyi-Halmos és Társai Építésze­ti és Mérnöki Iroda tervezett, és D. Szebik Imre püspök szentelt fel 2006-ban. Meg kell becsülni ezt az öt évet - mely „éppen csak évfordulós” ünnep­lésre ad okot -, a templomot nem az évek száma, hanem a gyülekezet te­szi széppé - mondotta igehirdetésé­ben dr. Fabiny Tamás. A püspök Jn 10,22-30 alapján hangsúlyozta, hogy az egykori és az eljövendő Jeruzsálem között élő mai közösségek saját Jeru­­zsálemeikben élnek, ahol Isten felki­áltójelként van jelen, hogy tudassa: követésre hív minket. „Engedjétek, hogy átöleljen benneteket! Hiszem, hogy Istennek terve van veletek itt Er­dőkertesen” - hangzott a biztatás. A domonyi énekkar istentisztele­tet záró szolgálata után Sághyné Kiss Katalin lelkész köszöntötte a megje­lent egyházi és városi vezetőket, akik a templom alagsorában rendezett szeretetvendégségen találkozhattak, és folytathattak tartalmas beszélge­téseket. A templomi együttlét utolsó ak­kordjaként Benczúr László egyházke­rületi felügyelő mondott igei kö­szöntőt, kiemelve az Istentől jövő bé­kesség fontosságát. „Minden építke­zés sok gonddal és felelősséggel jár” - állapította meg, majd hozzátette: „Legyünk ezeken túl, és örüljünk annak, hogy Isten élő kövekből akar­ja építeni a közösséget.” Az erdőkertesi szórványban ja­nuár í-jével új korszak indult, hiszen az eddigi gödöllői gondozásból átke­rült Domonyhoz. így több mint ezer evangélikus tartozik az új összetéte­lű gyülekezet területéhez, amelyen a lelkipásztori feladatokat Sághyné Kiss Katalin látja el. Jelentős változás továbbá az is, hogy február második vasárnapjától az istentiszteletek dél­előtt tizenegy órakor kezdődnek a Nemes utca 2. szám alatti hajlékban. ■ Horváth-Hegyi Áron A szerkesztőség türelmével szinte már visszaélve van úgy, hogy csak kedden tudom leadni a rovat esedé­kes cikkét. Számomra azonban a keddi napnak sajátos varázsa van, kü­lönösen is Áprily Lajos szép metafo­rájának tükrében. A költő Kalács, keddi kalács című versének csak az első három versszakát idézem ezen a helyen: „Már szombat este megsü­tötte / anyám. És reggel már adott. / Az aranya besugarazta / a harangos vasárnapot. // Vasárnap estig nem fo­gyott el, / fénye áthullt az ünnepen. / Még hétfőn is jutott belőle. / És ked­den is. De csak nekem. // Ma sem tu­dom, hol rejtegette, / melyik fiókból jött elő, / de olyan áldott volt az íze, / olyan hétköznap-szentelő.” Elmondhatom, hogy a verset édesanyám ismertette meg velem, természetesen a kaláccsal együtt. Hadd alkalmazzam most ezt a lelki táplálékra, az élet kenyerére, amelyet vasárnaponként, prédikáció kereté­ben kívánok alkalomról alkalomra megosztani a gyülekezetekkel. Ma­gam is azon vagyok, hogy szombat estére már „megsüljön a kalács” vagyis elkészüljön az igehirdetés. Abban bízom, hogy a hívek nem tá­voznak éhesen a templomból, sőt adott esetben egész hétre magukkal vihetnek ilyen „hétköznap-szentelő” falatokat. A lapzártához közeledve e „keddi kalácsot” kívánom az olvasóval meg­osztani. Nem fogom most - még csak vázlatosan sem - leírni az ige­hirdetésemet, amelyet a kijelölt igé­ről (iThessz 2,9-13) a budagyön­­gyei kápolnában és a Bécsi kapu té­ri templomban tartottam; csupán egy gondolatát fejtem ki. Azt sem bá­nom, ha közben önkéntelenül is be­pillantást engedek készülési módsze­rembe: semmi okom nincs arra, hogy bármilyen sütési-főzési fogást Keddi kalács titkoljak. Hiszen itt nem valamiféle boszorkánykonyháról van szó... Ezen a héten a család jelenti a ked­di kalácsot. Egyházunk ugyan nem hirdette meg - a katolikusokhoz kapcsolódva - 2011-et a család éve­ként, ám nyilván mindenkor szív­ügyünknek kell tekintenünk ezt a kérdést. Az adott igeszakaszban Pál előbb testvéreinek nevezi a thesszaloni­­kai gyülekezet tagjait (2,9), majd egy patriarchális jellegű képet használ: „... mint gyermekeit az apa, minden­kit egyenként intettünk és buzdítot­tunk..’.’ (2,11-12) A készülés - mond­juk úgy, hogy „a tészta dagasztása” - során feltűnt, hogy nem sokkal ko­rábban Pál az édesanya tevékenysé­gét alkalmazza önmagára: „...olyan szelíden léptünk fel közöttetek, mint ahogy az anya dajkálja gyermekeit’.’ (2,7) Férfiember részéről ez igazán meglepő kijelentés. Ám egy másik le­velében még tovább megy az apos­tol, hiszen mintha egyenesen a szü­lő nő helyzetébe próbálná magát beleélni: „.. .gyermekeim, akiket újra és újra fájdalommal szülök meg míg ki nem formálódik rajtatok a Krisz­tus” (Gál 4,19) Ezekre a szokatlan képekre is utal az amerikai teológus, Beverly Roberts Gaventa könyve, amely a merész Our Mother Saint Paul (Anyánk, Szent Pál) címet viseli. (Szolgálati közlemény a kalács re­ménybeli fogyasztóinak: ne féljenek attól, hogy egy-egy ilyen szokatlan íz tönkreteszi a tésztát. Némileg hasonló metaforát Ézsaiás is hasz­nált, ő ráadásul egyenesen Istenre ÉGTÁJOLÓ vonatkoztatva: „Ahogyan az anya vi­gasztalja fiát, úgy vigasztallak én ti­teket..” - Ézs 66,13) Pál apostol képi világában tehát egyaránt hangsúlyos az anya és az apa szerepe: az egyik gyengédsége mel­lett szükség van a másik határozott­ságára. (Milyen tragikus, hogy bizo­nyos országokban a gyerekek irata­iban nem az apa és az anya, hanem az „1. számú szülő” és a „2. számú szülő” adatai szerepelnek!) Az apos­tol szóhasználatában közvetett mó­don pedig az a remény is megfogal­mazódik, hogy a hívek lelkiekben­­szellemiekben növekednek, hiszen a dajkált állapotból önálló döntésre ké­pes emberekké válnak. Pál egy más helyen a szülő-gyermek viszony ki­egyensúlyozottságát ábrázolja, ami­kor az egyik féltől ezt kéri:„...ne in­gereljétek gyermekeiteket, hanem ne­veljétek az Úr tanítása szerint”, a másiktól pedig ezt: „...engedelmes­kedjetek szüléiteknek az Úrban..” (Ef 6,1-4) A gyermek felnőve is kötődik a szüleihez. Petőfi ezt írja édesanyjáról: „S én csüggtem ajkán... szótlanúl... / Mint a gyümölcs a fán” (Füstbe ment terv), édesapjához való ragasz­kodását pedig így fejezi ki: „Alig vá­rom, hogy lássalak újra / S megcsó­koljam örömtől reszketve / Keze­det. .’.’(A vén zászlótartó) Az apa és az anya szerepe mellett a testvérkapcsolat is megjelenik az igeszakaszban: „...emlékeztek, test­véreink, a mi fáradozásunkra és ve­­sződségünkre...” (2,9) Az itt szerep­lő görög adelphos kifejezés „ugyan­abból a méhből való"-t jelent, ám a szó hamar jelképes értelművé is vált, és a vér szerinti kapcsolaton túl a lelki közösséget is jelentette. En­nek radikális értelmezése már Jézus­nál megjelenik, hiszen amikor arról értesül, hogy édesanyja és testvérei keresik, akkor a körülötte ülőkre te­kintve mondja ezt: „íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Is­ten akaratát cselekszi, az az én fivé­rem, nővérem és az én anyám”(Mk 3>34b—35) A magyar nyelvben külö­nösen is mély értelmű a testvér ki­fejezés, ám jó, hogy nemenként kü­lön is használunk erre szavakat. Végtelen kedvesség és az egymásra­utaltság szépsége árad például Weö­res Sándor verséből: „Ha vihar jő a magasból, / Ne bocsáss el, kicsi bá­tyám. t Ha falomb közt telihold lép, / Kicsi néném, te vigyázz rám.” (Ha vihar jő a magasból) E keddi kalácsnak talán különleges ízt adhat Esterházy Péter néhány sora, amelyben ő Kosztolányi Dezsőt bátyjának tekinti: „Kosztolányi [...] nem mester. Hanem mi? Megmon­dom. Kosztolányi a bátyánk. Előbb elmondom, mit értek bátyon, első­szülött vagyok, megszolgáltam ezt a fecsegést. A báty talán olyan, mint anyánk, de mégiscsak férfi, viszont nem béklyózza annyi minden, mint apánkat szegényt. Vagy... vagy átme­net egy zseniális apa és egy zseniális nagybácsi közt, közel van hozzánk, miként az előbbi, ám nem oly édes link, miként az utóbbi. De ne kertel­jünk: a báty az, aki mindent tud.” (A kitömött hattyú) Ugyanígy meg lehet tölteni tar­talommal a nővér kifejezést is: mennyivel más, ha egy ápolóban valóban segítő nővért látunk, nem pedig csak „nővérkét”. És akkor még nem szóltunk azokról a sajná­latosan kiveszőiéiben levő formák­ról, amikor valakit „kedves bá­­tyámnak/öcsémnek” vagy „édes nénémnek” szólítunk. Az Újszövetségben a keresztény közösség számos esetben mint helyet­tes család jelenik meg. Ennek jegyé­ben találhat otthonra a gyülekezetben az özvegy és az árva, az egyedülálló és az elvált is. A bibliai példák nyomán az vol­na ideális, ha családjaink kis gyüle­kezetként élnének. Nem véletlenül szerepel egyik énekünkben ez a sor: „Imádkozunk, mint egy család” (EÉ 72,1) Ha ez bármi okból nem va­lósulhat meg, arra akkor is töreked­nünk kell, hogy gyülekezeteink mint kisebb-nagyobb családok mű­ködjenek. A kalácsot is szeretjük közösség­ben, családi körben fogyasztani: va­sárnap vagy akár kedden is. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

Next

/
Thumbnails
Contents