Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-02-06 / 6. szám

8 4» 2011. február 6. PANORÁMA Evangélikus Élet IV. LUTHER-KONFEREr'. Szabadság, de mire, kötöttség, de kihez? Szabadságtörekvések a középkorban Szabadságvágyat általában két dolog szokott generálni. Az egyik az elnyo­más, a másik a fenyegetés. A közép­kori embernek jócskán része volt mindkettőben. Az elnyomás nemcsak politikai és gazdasági természetű volt, hanem a szellemi életre is kiterjedt. A politi­kai és gazdasági elnyomás a feudális hűbéri lánc legalsó láncszemét képe­ző jobbágyságra nehezedett a legna­gyobb súllyal. Nem véletlen, hogy a 16. századi Németországban is az ő szabadságvágyuk artikulálódott a leghangosabban. A szellemi életre nehezedő elnyo­mást mindenekelőtt a természettu­dományok művelői szenvedték meg. Ők szüntelenül nyakukban érezhet­ték a „szent inkvizíció” perzselő le­heletét. De az elvontabb tudomány, a filo­zófia és a teológia művelőinek életét is megkeserítette a gondolkodás sza­badságának hiánya. Nekik az eretnek­ség szintén máglyahalált kilátásba helyező, fenyegető vádjával kellett szembenézniük. Az elég nyilvánvaló, hogy Európá­ban a szellemi életre nehezedő elnyo­más és fenyegetés megtestesítője a ró­mai pápa uralma alatt álló egyház szinte mindenre kiterjedő hatalma volt. És bár a politikai, gazdasági el­nyomás foganatosítói a hűbéri lánc alsóbb láncszemeit képező uralkodók és a földbirtokos nemesek voltak, nem feledhetjük, hogy a legfőbb hű­­bérúr Európában a pápa volt, aki nemcsak a gyakorlatban kezelte hű­béreseiként a királyokat, hanem az egész hűbéri láncot a teremtésből ve­zette le, és a láncból való kitörés min­den kísérletét egyben Isten elleni lázadásként torolta meg. Érthető, ha ez előbb-utóbb a hűbéri láncban magasabb helyen álló királyokban, fe­jedelmekben is egyfajta szabadságvá­gyat generált. Ez a szabadságvágy sodorta idő­vel a reformáció oldalára Anglia ki­rályait, de a reformáció ügyét hitbeli meggyőződéssel támogató német választófejedelmek döntését is meg­könnyítette. És az már a történelem fintora csupán, hogy az az V. Károly császár, aki nem habozott Luthert bi­rodalmi átok alá helyezni, és aki élete végéig esküdt ellensége volt a reformációnak, 1527-ben - tehát tíz évvel a 95 tétel kiszögezése után - hadaival betört Rómába. Ez a tette „Sacco di Roma” néven híresült el. Károly seregei nemcsak a várost dúlták fel, és fosztogatták mintegy három hónapon át, hanem az ellene harcoló I. Ferenc francia királlyal és a törökkel (igen, a pogány oszmán bi­rodalommal!) szövetséges VII. Kele­men pápát Róma elhagyására és menekülésre kényszerítették. Ké­sőbb Észak-Itáliában Károly el is fogta a bujkáló pápát, és egy katonai sátorban házi őrizetben tartotta egészen addig, amíg az el nem fogad­ta a feltételeit. V. Károlyt tehát a pápa hűbérúri hatalmától való szabadulás vágya soha nem állította a reformáció olda­lára. Károly nem széttépni akarta a hűbéri láncot, hanem az első két láncszem sorrendjét cserélte fel. És ha az újkor hajnalának Európájára az lett a jellemző, hogy a királyok töb­bé nem voltak a pápa hűbéresei, ha­nem inkább a klérus lett a királyi ha­talom alávetett kiszolgálója, akkor ezért az Európa nagyobbik felét ura­ló, hithű katolikus V. Károly leg­alább annyira felelős, mint a reformá­ció pártjára állt angol és észak-euró­pai uralkodók. Az pedig külön vizsgálatot érde­melne, hogy Franciaországban a mintegy kétszázötven évvel később kirobbant forradalomhoz vezető tár­sadalmi folyamatok milyen mérték­ben írhatók a reformáció korát köve­tő hithű katolikus francia uralkodók - köztük a Napkirály, XIV. Lajos - politikájának számlájára, és milyen mértékben a reformációt valójában már megelőző és vele párhuzamosan, sőt vele konfrontálva létező humaniz­muséra. Ezzel kapcsolatban elég, ha csak Luther és Erasmus vitájára gon­dolunk. Végül - de nem utolsósorban - említést kell tennünk arról a sajátos lelki fenyegetettségről is, amellyel a valóban hívő keresztényeknek szem­be kellett nézniük. Arra gondolok, ami Luther első egyházzal és hittel kapcsolatos élménye is volt, és ami­re reformátorrá érve is újra meg új­ra visszaemlékezett: és ez nem más, mint az Isten haragjától és ítéletétől való fenyegetettség állandó érzése, amit a középkori templomok freskói és oltárképei is sugalltak. (...) A kérdésre, hogy miként menekül­hetünk meg Isten haragjától és ítéle­tétől, a középkori egyház azt a választ adta, hogy mindenekelőtt Krisztus keresztáldozatának a misében törté­nő naponkénti felajánlása az, ami Is­ten haragjától és ítéletétől megszaba­­díthat. De a hangsúly a -hat-on van. És mivel a feltételnek, a bűntől való előzetes megtisztulásnak csak nehe­zen lehet eleget tenni, sőt mindig két­séges, hogy sikerrel tett-e eleget va­laki, a miseáldozat felajánlását kiegé­szítő lehetőségként kínálta az egyház a szentek saját üdvösségük szem­pontjából fölös érdemeit, szintén mint Istennek fölajánlható és bűne­ink miatti haragját lecsillapító elég­tételt. De amíg a középkori egyház teo­lógusai - Canterburyi Anselmus nyomán - rendre azzal foglalkoztak, hogy az ember miként szabadulhat meg Isten haragjától és ítéletétől, ad­dig Luther az alapoknál kezdi, és azt kérdezi: az ember miként szabadul­hat meg a bűntől? (...) Luther a bűntől való megszabadu­lásnak más útját nem ismeri, csak azt az egyet, hogy Isten hit által belevon minket Krisztus megváltó szenvedé­sébe és halálába. Belevon, azaz része­sévé tesz. Amikor azt mondja, hogy „hit által”, akkor mindig arról a hit­ről beszél, amely az Isten iránti fel­tétlen bizalom alapján el tudja fogad­ni a nemkívánatosat, a Krisztus szen­vedésébe és halálába való belevona­­tást, a Krisztus szenvedésében való részesedést, amitől ösztönösen mind­annyian irtózunk, és amit minden erőnkkel elhárítani szeretnénk, de ami nélkül Isten nem tudja elvégez­ni bennünk a bűntől való megszaba­dítás művét. Mert a hívőnek a Krisz­tus szenvedésébe és halálába való be­­levonatás, ha úgy tetszik, akkor a Krisztus halálában való elmerülés, lé­lekben mintegy benne való megke­­resztelkedés által kell naponta meg­halnia a bűnnek, hogy új életre tá­madva - miként Pál mondja - már ne is ő éljen, hanem Krisztus éljen benne. Maga Krisztus az, aki erre hív, amikor azt mondja: „Ha valaki én­­utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a ke­resztjét, és kövessen engem” (Lk 9,23) Jézus szerint az életnek ez az el­vesztése valójában az élet megtalá­lásának és megmentésének útja. De úgy is mondhatom, hogy a szabad­ság útja. Luther theologia crucisa nem más, mint a hit szemüvege, amelynek op­tikáján át éppen abban látjuk meg az életet, ami e nélkül a szemüveg nél­kül nézve maga a halál. És abban lát­juk meg a teljes szabadságot, ami e nélkül a szemüveg nélkül a legkeser­vesebb rabságnak tűnik. Hiszen éppen a theologia crucis az, aminek segítségével magát a Krisztus­eseményt, az üdveseményt, a szaba­­dítás, a megváltás művét is annak lát­hatjuk, ami. Csak a theologia crucis szemüvegén át láthatjuk, hogy való­jában a bírái előtt megkötözve álló Krisztus a szabad, míg bírái a bűn és a mögötte álló démoni hatalom rab­jai. (...) A passió szereplői közül egye­dül ő volt az, akit a bűn köteleivel nem a sátán mozgatott, mint valami ma­rionettfigurát. És ez a szabadság az, amelyet Krisztus meg akar és meg is tud osztani velünk, ha hittel engedjük. így láthatjuk meg a theologia cru­cis szemüvegén át azt is, hogy mire szól a keresztény ember szabadsága: az Istennek való szabad engedel­mességre és az istengyermekségre. Mint ahogy Krisztus is, miközben el­lenségei látszólag azt tettek vele, amit csak akartak, valójában az Atya akaratát töltötte be, nem kényszer­ből, hanem önként, az Atya iránti és az irántunk való szeretettől hajtva. És eközben így maradt meg mindvégig, még Istentől való elhagyatottságában is Isten Fiának, és ezért, bár testben meghalt, Isten számára élőként száll­hatott alá a halálba, a pokolra, és élő­ként is térhetett onnan vissza. Mert ez is hozzátartozik Isten gyermeke­inek szabadságához: bár Istennek engedelmeskedve elfogadják a halált, a halálnak, pokolnak, ördögnek még sincs hatalma fölöttük. Ez a szabadság az, amitől mi még­is irtózunk egészen addig, amíg Isten kegyelme hit által meg nem szeret­teti velünk, és kívánatossá nem teszi számunkra. A szabadságnak ezt a nehezen el­fogadható lutheri értelmezését Lu­ther munkatársai közül se minden­ki értette, vagy ha értette, nem val­lotta magáénak. Kirívó példaként Andreas Karlstadt nevét említhetjük, aki - miközben Luther Wittenberg­­től távol, Wartburg várában rejtőzve az Újszövetséget fordította - 1522 tavaszán kép- és szoborrombolásba kezdett. A zwickauiak hatása alá ke­rülve így értelmezte a bálványok rabságából való szabadulást. Luther ekkor azonnal Wittenbergben ter­mett, és a három úgynevezett Invo­­cavitprédikációban kikelt Karlstadt ellen, bizonyítva, hogy a Szentlélek nem fát és követ rombol, hanem a szívben rombolja le a bálványokat, hi­szen az a bálványimádás, ha az em­ber szíve Isten helyett valami máson csüng. Akinek viszont egyedül Iste­nen csüng a szíve, az szabad a bálvá­nyoktól, függetlenül attól, hogy hány kép vagy szobor van körülötte. Sőt számára még hasznosak is a templo­mi képek és szobrok, mert Istenre, Is­ten szeretetének műveire emlékezte­tik. Akinek viszont a szíve nem Iste­nen csüng, az a bűn foglya, és bűnös módon viszonyul mindenhez, és még a szent dolgokkal is csak vissza­élni tud. A kezdetben Zwickau „prófétája­ként” elhíresült Müntzer nemcsak a bálványoktól való szabadulást keres­te a külső környezet erőszakos átala­kításában, hanem Krisztus ezeréves földi királyságának hírnökeként lépett föl. Nem csoda, ha a bányászok és a parasztok hatalmas tömegei benne látták szabadságvágyuk egyedül hi­teles megtestesítőjét és megszólalta­­tóját. Müntzer nem ismerte fel az eb­ben rejlő kísértést, és hívei sorában az „igazság országának” felállítására „teokráciát” szervezett, majd 1525- ben a kirobbanó parasztfelkelés élé­re állt. Felfogása szerint az elnyomot­tak igazáért fegyverrel küzdve Krisz­tus földi uralmának megvalósulását szolgálta. „ Luther Müntzer parasztháborúba torkolló tevékenységét - nem ok nélkül - a reformáció vadhajtásaként és valós eredményeinek veszélyezte­­tőjeként értékelte. (...) Luthernek nagyon nem tetszett, hogy Mün­tzer bányászokból, parasztokból és el­szegényedett városi polgárokból to­borzott katonáinak tábora egyházi, gyülekezeti közösségként, a hívők kö­zösségeként, Krisztus szent nyája­ként vonult a harcmezőre, és ráadá­sul nem is csak a harcmezőre, hanem a földesurak birtokára, hogy ingó va­gyonukat elrabolja, családjukat lemé­szárolja, és házukat vagy kastélyukat felégesse. Amikor a keresztény gyülekezet félkatonai szabadcsapattá válik, és az Isten országának felállításáért folyó „szent háború” jegyében ölni, gyilkol­ni, rabolni és fosztogatni kezd, hogy ilyen módon szolgáltasson önma­gának igazságot, az Luther szerint so­ha nem megengedett. A keresztény ember ugyanakkor lehet akár hiva­tásos katona is az állam hadseregé­ben - lásd Luther A katona hivatá­sáról című írását -, és mint katona harcolhat hazája és szerettei életének, vagyonának védelmében. És ha az el­nyomó hatalom részéről sérelem éri, a keresztény ember - mint a vi­lági állam polgára - tiltakozhat is, akár egyénileg, akár csoportosan. De a keresztény gyülekezet, mint Is­ten juhainak nyája, soha nem változ­hat át az Isten országának megvaló­sításáért küzdő, valójában önmaga igazát keresve gyilkoló, fosztogató és gyújtogató farkascsordává. Akkor sem, ha sérelmei valósak, és az elle­nük való tiltakozása jogos. Ez a lénye­ge Luther kettős kormányzásról szó­ló tanításának, és meggyőződésem, hogy ezt csak az nem érti meg, aki szándékosan nem akarja. (...) ■ Véghelyi Antal Úrvacsorái záró istentisztelet

Next

/
Thumbnails
Contents