Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-06 / 6. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2011. február 6. «► 7 Száztíz éve született Ordass Lajos evangélikus püspök ■ Dr. Boleratzky Lóránd Február 6-án lesz száztíz éve annak, hogy Ordass Lajos (illetve akkori nevén: Wolf Lajos) a család ötödik gyermekeként megszületett a bácskai Torzsán. Az otthon vallásos lelkülete meghatározó tényezővé vált egész életére. 1945- szeptember 27-én iktatták be Raffay Sándor utódaként a bányai egyházkerület püspöki tisztségébe, nagy többséggel történt megválasztása után. Már beiktatásán hangoztatta az egyház autonómiájához és jogrendjéhez való ragaszkodását, „amely Krisztus evangéliuma után a nép legdrágább kincsének tekinthető” de főleg az egyházi iskolák védelmét tartotta fontosnak: „Arasszal méri a mérföldeket és futó pillanatok gyűszűjével az idők végtelen folyamát az, aki csak a ma feltételeiből kiindulva gondolja azt, hogy a felekezeti iskolák elmellőzhetők és megszüntethetek.” Az egyházi iskolák államosítását következetesen elutasító álláspontja miatt a poklok mélységét kellett megjárnia, és előrevetítette nehéz sorsát, hogy harminchárom évi de iure püspöki szolgálati idejéből mindössze öt évet tölthetett aktív püspökként. Az ellene 1948-ban indított koncepciós perben a vád valutával való visszaélés volt: az előző évben, mikor Ordass az Egyesült Államokban járt, evangélikus egyházi vezetők támogatást ajánlottak föl - több évre - a magyar egyháznak. Ordass pedig - a vád szerint - ezt a kilátásba helyezett összeget nem jelentette be írásban a Magyar Nemzeti Banknak. A püspököt 1948 augusztusában letartóztatták, majd a büntetőper végén kétévi börtönre és pénzbünteA gyűjtőfogház zsúfolásig tele volt. Lelkésszé avatásának 24. évfordulóján vitték oda, az ítélet kihirdetése után négy nappal. A folyosón függő falitábla azt mutatta, hogy azon az osztályon 98 fogoly számára volt hely. De az eredeti szám át volt húzva, s mellé krétával új szám került: 346. A zárkák padlóján éppen csak hogy volt hely négy szalmazsák számára, s ezen öthat vagy több rabnak kellett osztoznia. Néhány nap múltával elvették tőle a Bibliáját, „biztonsági okokból”, s nem is kapta többé vissza. Másfél hónap után a szegedi Csillag börtönbe szállították. A politikai foglyokat itt külön osztályban helyezték el, s ezen szigorúbb volt a szabályzat, mint a börtön többi részében. Három hétig „megfigyelés alatt” magánzárkában volt, s úgy került egy nagyobb zárkába, amelyet aztán 15 római katolikus paptársával osztott meg a Szegeden töltött 15 hónap alatt. Első dolga volt, hogy mindjárt megérkezésekor arra kérte fogolytársait, ne engedjék, hogy az egyházaik közötti ellentétek tönkretegyék köztük a fogolytársi viszonyt. Jézus Krisztus és az ő evangéliuma összeköti őket mint keresztény testvéreket, az ő szolgálatában állnak, s éppen a hozzá való hűség juttatta őket erre a közös sorsra. Ez a „bemutatkozó beszéd” igen jó talajba hullott, s a zárkában az idő múltán nemcsak barátság, de keresztény testvéri közösség is kialakult. Munkájuk kenderfonásból állt, s ezt egyikük sem találta megalázónak, sőt ellenkezőleg, örültek neki, hogy idejüket munkával tölthetik. A kellemetlen inkább az volt, hogy a munkát ott helyben, a zárkában kellett vétésre ítélték, annak ellenére, hogy a tanácsvezető bíró nem volt meggyőződve - de az államügyész sem - a bűnösségéről, és csak a két ülnök szavazott elítélése mellett, miután őket erre utasították. A püspök az utolsó szó jogán elmondott beszédében így tett bizonyságot mélységes hitéről: „Elítéltetésem ténye olyan lesz számomra, mint a fátyol, amely eltakarja előlem Isten akaratát, és érthetetlenné teszi azt. De Istentől zúgolódás nélkül elfogadom, mert azt az egyet jól tudom, hogy még elítéltetésem esetén is csak az ő áldott akarata történhet meg” A tizenöt katolikus pappal egy cellában töltött, majd magánzárkás büntetés után Ortutay Gyula miniszter sürgetésére az egyházi bíróság megfosztotta Ordasst püspöki tisztségétől azzal az indoklással, hogy a tisztséget nem látja el. Ezt a helyzetet nyilván az államhatalom törvénytelen eljárása idézte elő. A fegyelmi eljárás hemzsegett a törvénytelenségektől, amint erre 1956-ban a bíróság rá is mutatott. Az államhatalom a püspöki tisztségtől történő megfosztás biztosítása érdekében Kékén András és Kendeh György lelkészeket túszként letartóztatta, de amikor erre már nem volt szükség, fél évre internálta. A püspök és családja igen nehéz körülmények között, teljes visszavonultságban élt 1956-ig, amikor az Egyházak Világtanácsa galyatetői központi bizottsági ülésén - Fry amerikai és Lilje nyugatnémet püspök gezniük - míg a többi rab külön munkahelyre vonult dolgozni. Minden reggel először a szalmazsákokat kellett egymásra rakni, hogy helye legyen a fonószékeknek és egyéb munkaeszközöknek. Ezt még el lehetett tűrni. A kellemetlen az volt, hogy amikor a munkával járó port és piszkot este össze kellett seperniük, alig látták egymást a porfelhőben, s utána ugyanott kellett aludniuk. Ordass gyerekkorától fogva hozzá volt szokva a kétkezi munkához, s nagyobb megerőltetés nélkül tornászta fel magát „kiváló munkássá”. Ez azzal járt, hogy havi 28 forint „fizetést” kapott, míg a többiek csak 7- 20 forintig vitték. A december 25-i „fenyőfaünnepségen” még külön utalványt is kapott egy kalácsra - ezt azonban nem használta fel. Kezdetben a raboknak hetenként egy ötkilós csomagot volt szabad elfogadniuk. Akinek volt pénze, újságra is előfizethetett. Szépirodalmat vagy teológiai könyveket is lehetett küldeni nekik, a cenzúrán keresztül. Kéthetenként istentiszteleten vehettek részt, a papok minden vasárnap is. Naponként kétszer sétálhattak a börtön udvarán, s havonként egyszer fogadhattak látogatót, tízperces beszélgetésre, egy őr jelenlétében. Havonként „bevásárlást” is végezhettek a börtön üzletében, ahol kenyeret, gyümölcsöt, lekvárt lehetett venni. Egy idő után a csomagok súlyát két kilóra szállították le. Olvasnivalót csak határozott kérésére - felmerült a püspök rehabilitációjának a szükségessége. Az állami és egyházi rehabilitációra még a forradalom kitörése előtt sor került, és Ordass a két kollaboráns püspök, Dezséry László és Vető Lajos lemondása után át is vehette - az Állami Egyházügyi Hivatal tudtával és hozzájárulásával - régi püspöki tisztét. Az alatt a másfél évi kegyelmi idő alatt, amíg ismét püspök lehetett, az egyházi élet láthatóan fellendült, ami annak is köszönhető, hogy Túróczy Zoltán újraválasztás útján harmadszorra is visszanyerte püspöki tisztét. Ordasst 1957-ben az államhatalom kiengedte a Lutheránus Világszövetség minneapolisi nagygyűlésére. Itt kétszer is prédikálhatott, és újra megválasztották alelnöknek; ezt a ideológiai irodalom formájában kaphattak, a börtön könyvtárából. Ezt a lehetőséget aztán jól kihasználták a papi zárka lakói, s este, villanyoltás után élénken megvitatták az olvasottakat. Később a kétkilós csomagok már csak kéthetenként jöhettek, s minden olvasnivalótól eltiltották őket, a katolikus papoktól elvették breviáriumaikat is, s le kellett adni minden ceruzát, tollat, írópapírt is. Ordassnak nem volt mit leadnia, mert Bibliáját már a gyűjtőfogházban elvették tőle. Még később már sem csomagot nem kaphattak, sem látogatójuk nem lehetett, rabruhát kellett viselniük, s végül még a munkát is leállították. Kezdetben havonként egy levelet küldhették és kaphattak, de Ordass abban egyezett meg feleségével, hogy cenzúrán át nem leveleznek. Felesége később kórházba is került, s így a látogatások is elmaradtak. A külvilággal való kapcsolat minimálisra zsugorodott. Ordass persze nem tudhatta, milyen feltűnést keltett letartóztatása külföldön, s mi mindent tettek a testvéregyházak vezetői, hogy ártatlan voltát bebizonyítsák, és híveik figyelmét felhívják a bebörtönzött magyar püspökre. 1948 karácsonyán a svéd rádióban közvetített istentiszteleten Gustaf Aulén püspök név szerint említette az imádságban volt tanítványát, Ordass Lajost, s messzi országokban imádkoztak érte egyházi vezetők és egyszerű hívek egyaránt. tisztségét azonban ezúttal sem gyakorolhatta. A püspök hazatérte után - szovjet szigorításként - megindult az evangélikus egyházban a „visszarendeződés” melynek kapcsán tizenöt kompromittált személy visszahelyezését követelte az államhatalom. Jellemző a tárgyalások „tárgyilagosságára” hogy négy ellenzéki, baloldali személyt is bevontak ebbe, akik a püspököt valósággal a vádlottak padjára ültették, és játszották a döntőbírák szerepét, minthogy a püspök az egyház autonómiájára hivatkozással az egyház belügyeibe történt beavatkozást elutasította. A tárgyalások megszakadása után Grnák Károly miniszteri biztos az egyház önkormányzatát felfüggesztette, sőt a déli kerület lelkészeinek kongruáját is megvonta. A püspök teljes passzivitásba vonult. Belülről sem tudták megbuktatni. Ezért az 1957. évi 22. törvényerejű rendeletre való hamis hivatkozással Dezséry lemondását hatálytalanították, s mi-‘ vei két püspök egy kerületben nem lehet, Ordasst az egyetemes felügyelő felszólította hivatala átadására, holott sem fegyelmi eljárás, sem nyugdíjazási kérelem nem volt. Az állami önkény Dezséry cirkuszi mutatványán keresztül érvényesült. Ordass püspök húsz éven keresztül némaságra volt ítélve, még kitüntetésének átvételére sem mehetett el Izlandra. Szívbántalmak következtében halt meg 1978. augusztus 14-én. TemetéHírek a külvilágból rendszerint az őrökön keresztül szivárogtak be a börtönbe. De ezekről nem mindig lehetett tudni, mi bennünk a hiteles értesülés, mi a propaganda, és mi a rémliír. Gyakran egészen más módon szereztek tudomást arról, mi is történik a börtönön kívüli világban. A Csillag börtönbe érkező új foglyok kiléte mutatta meg, milyen új eredményeket is ért el a népi demokrácia. Egy időben csak kulákok érkeztek. Egy más időpontban csak malomtulajdonosok. Majd ékszerészek. Azt is könnyű volt felfedezni, amikor békekölcsönöket kellett jegyezni. Akik nem tették, ugyanolyan sorsra jutottak, mint akik nem akartak önként hozzájárulni, hogy üzletüket vagy gazdaságukat átvegye az állam. Egyszer megtudták, hogy öt kulák érkezett a Csillag börtönbe, a vád ellenük az volt, hogy meggyilkolták a falu párttitkárát. Egy különbíróság halálra ítélte őket, s ott a börtönben mindjárt végrehajtották az ítéletet. Ilyen alkalmakkor a rabokat később költötték, mint máskor, s reggeli sétára nem volt alkalmuk. Két hétre rá egy újság jutott az egyik rabtárs kezébe, s abban olvashatták, hogy most elfogták a párttitkár gyilkosát, s bíróság elé állítják. A fennálló gyakorlat szerint az olyan rab, aki büntetésének háromnegyedét kitöltötte, s nem volt kifogás viselkedése ellen, kérvényezhette a hátralevő büntetés eltörlését. Ennek érsi szolgálatát a budahegyvidéki gyülekezet lelkészei végezték; a temetésen való részvételt Káldy Zoltán püspök megtiltotta az egyház lelkészeinek. Ordass Lajos - Otto Dibelius német evangélikus püspökhöz hasonlóan - nem akart prédikációt Csengődy László lelkész az imádságában hálát adott a világosságért, amellyel Isten a háborús évek sötétségében ragyogóvá tette őt. Joggal állapíthatta meg Vájta Vilmos, hogy Ordass Lajosnak mindnyájan adósai maradtunk, s úgy kellett elmennie, hogy csak a feltámadás Ura simította ki arcán a megbékélés örömét. A püspök teljes körű állami rehabilitációjára csak 1990-ben, egyházi részről pedig 1995-ben került sor. Ordass püspök igen sokoldalú örökséget hagyott ránk: mint igehirdető, egyházkormányzó, egyházi író és fordító egyaránt kiemelkedő volt. Az egyesült államokbeli wilmari evangélikus gyülekezet templomában a Krisztus-tanúk között tüntette fel Ordass nevét - ő volt az egyetlen élő személy, akinek a neve szerepel a névsorban. E gyülekezet jelentős segélyt nyújtott a budahegyvidéki templom felépítéséhez, amely Ordass Lajos hajléka is lett volna. Paul Empie, az Amerikai Lutheránus Tanács főtitkára így írt: „Ordass Lajos messze kimagasló óriás volt. Életének és munkájának gyümölcsei eljövendő nemzedékek számára lesznek áldássá.” A püspök szellemi örökségét az 1985-ben Oslóban megalakult Nemzetközi Ordass Alapítvány és az 1989- ben Budapesten alakult Ordass Lajos Baráti Kör kívánta szolgálni. A szerző nyugalmazott egyházjogász, Ordass Lajos rehabilitációs eljárásában a családot képviselte telmében Ordass kérvényezhette volna szabadon bocsáttatását 1950 márciusában. Amikor közeledett az utolsó „negyed”, kérdést kapott, hogy fog-e kérvényezni, de nemmel válaszolt. Tudta ugyanis, hogy aki ilyen kérvényt nyújt be, azt beidézik a börtön igazgatójához, s ideológiai vizsga alá vetik. Azt várják el, hogy mutasson az illető bűnbánatot elkövetett vétkei miatt, s fogadja meg, hogy híven fogja szolgálni a népi demokráciát. Egyik római katolikus paptársa kérvényezte ugyanis az utolsó „negyed” elengedését, és nagyon kellemetlen tapasztalatokat szerzett. Egyházi hírek nem nagyon jutottak el a papi zárka lakóihoz. Amíg jutottak be hozzájuk újságok, addig azokban több állt termelési eredményekről és a népi demokrácia gazdasági fejlődéséről, mint egyházról és kereszténységről. Az egyházi anyag legfeljebb Mindszenty József elleni támadásokra korlátozódott, s utóbb azt is megtudták, hogy 1948 karácsony másodnapján letartóztatták. Az evangélikus egyházra vonatkozólag csak egy rövid kis hírt talált a Kis Újság egyik számában, s azon nagyon meglepődött. A lap ugyanis arról adott hírt, hogy az egyház egyezményt írt alá az állammal. Ez szükségképpen két dolgot jelentett: egyrészt, hogy az egyház ezek szerint önként átadta iskoláit az államnak, másrészt, hogy ezt valamilyen új egyházi vezetőségnek kellett elhatároznia. De részleteket nem tudott meg. Terray László: Nem tehetett mást. Ordass Lajos Baráti Kör, Budapest, 1990. A papi zárka a Csillag börtönben Részlet Terray László Ordass Lajosról írt életrajzi kötetéből
