Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-06 / 6. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2011. február 6. !► 3 EvÉlet-est ősbemutatókkal Szemek - ötvenedszer Torokgyíkról és gégebajról is énekelt Kákay István az Evangélikus Élet kulturális estjeinek legutóbbi alkalmán, jóllehet, ha nem mondja, katartikus műsorának hallgatói ki nem találták volna, hogy történetesen ő maga is influenzával küszködik... Babits Mihály Balázsolás című, megrendítő költeményének megzenésített változata egyike volt a január 27-én elhangzott ősbemutatóknak. Ady Endre Őrizem a szemed és Dsida Jenő Dal az elmaradt vallomásról című versére írt dalait ugyanis szintén első alkalommal adta elő közönség előtt a - „civilben” — a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodáját igazgató művész. Több évtizedes zenei pályafutása során a Poézis együttes vezetőjeként is ismert Kákay István több mint kétszáz verset zenésített már meg - döntően 20. századi magyar költők (például az evangélikus Reményik Sándor és Weöres Sándor) műveit. Ezek közül mintegy húsz hangzott el a Fehér Páva zarándokszálló éttermének pincehelyiségében megtartott kamarakoncerten. Bár zeneszerzőként valamennyi dalt Kákay István jegyezte, néhányat feleségével, Kákay Katalin énekművésszel adott elő gitár- és/vagy szájharmonikakísérettel. Az alkalom több szempontból is premier volt. Mint köszöntőjében hetilapunk főszerkesztője, T Pintér Károly is utalt rá, az EvÉlet-estek történetében először fordult elő, hogy nem beszélgetés vagy vetített képes előadás volt a rendezvény „műfaja”, a Kákay házaspár pedig első ízben vette igénybe önálló esten Tolnai Judit csellóművész közreműködését. Alighanem hosszú távra kötelezték el magukat egymás mellett ebben a felállásban, hiszen a családias légkörben zajlott premier sikeréhez a varázslatos összhang és hangszerelés is nagyban hozzájárult. ■ V.J. Lélekemelő közösségi élményben lehetett részük mindazoknak, akik múlt vasárnap délután elmentek a budavári gyülekezet kápolnájába Szemerei Gábor kiállításának megnyitójára és a Szemek együttes koncertjére. Gábor szobrain, versein keresztül egészen szokatlan módon válhatunk megszólítottakká. Az őszinte formák, szavak egy megküzdött élet mélységein és felismerésein keresztül vezetnek bennünket. Mindent elmondanak az ember görcseiről, szenvedéseiről, félelmeiről és kínjairól, tükröt tartva a szemlélő, hallgató elé is. Intim, bensőséges, különleges utazáson az idő középpontja felé kalauzolta a kiállítás és a műsor az egybegyűlteket, akik az élet fontos állomásait érintve végül a jelen lévő Jézushoz jutottak. Az ő keAz egész család szóhoz, hangszerhez, dallamhoz jutott. Megzenésített versek segítettek elmélyíteni a bizonyságtételt, amely még a megszokottnál is személyesebbre sikerült. Hiszen harmincezer kilométer, háromnegyed egyenlítőnyi út, háromezer-nyolcszáz res-lelkész nyitotta meg, aki az emberarcú, mindenben önmagát közlő Istent, az emberi talentumokon, alkotáson keresztül is megszólító evangéliumot hirdette. Szemerei Gábor kiállítása Az idő középpontjában címmel március 15-ig tekinthető resztjéhez megérkezve lerakhatjuk bűnünk terhét, a „nincsből” kincs lesz, és a belső szoba „szülőszobává” alkotóbázissá alakul. Őrá kulcsolódva, az imádság műhelymunkája nyomán másokat is gazdagító értékek bukkannak elő. órányi autózás, sok-sok öröm és küzdelmes időszakok után most éppen hetvenedik alkalommal láthatják az érdeklődők a nagy hatású faplasztikákat és ötvenedszer hallhatták a Szemek együttes műsorát. A kiállítást Bence Imre espemeg délelőttönként 9 és 13 óra között, valamint a gyülekezeti alkalmakhoz kapcsolódóan a Budavári Evangélikus Egyházközség kápolnájában (1014 Budapest, Táncsics Mihály u. 28.). ■ Smidéliusz Gábor Egy európai polgár aggodalmai Már a kezdet kezdetén sem volt felhőtlen az örömöm. Egészen világosan emlékszem 2004 tavaszára, fel tudom idézni akkori gondolataimat, érzéseimet. Bár sohasem tartoztam és ma sem tartozom az úgynevezett euroszkeptikusok közé, fenntartásaim azért akkor is voltak, mostanában meg ismét vannak. Talán ezért jobban is kifejezné érzéseimet, ha írásom címéből nem hagytam volna ki a másodrendű szót: Egy másodrendű európai polgár aggodalmai - hiszen ami mostanában történik velünk és körülöttünk, bizony a szép nyilatkozatok ellenére is ezt a gyanút erősíti. Amikor uniós tagságunk első napján, 2004. május í-jén reggel felébredtem, alapjában véve nem éreztem magamat máshogy, mint egyéb reggeleken. Amikor először a tükörbe néztem, nem vettem észre arcomon különös vonásokat. Nem éreztem minden tagomat átjáró bizsergést, kicsattanó, eddig nem ismert lelkendező vidámságot sem. Pedig nagyon is azt akarták elhitetni velem, velünk, hogy illett volna ilyen felfedezéseket tenni, hiszen „európai polgár” lettem magam is. Csupa nagybetűvel írva: EURÓPAI POLGÁR! Nekem bizony túlságosan is harsánynak, helyenként erőltetettnek tűnt az ünneplés. Túl nagy volt a hangerő, túl sok volt a zenebona, túl sok a tűzijáték, a petárdadurrogás, de a szólampufogtatás is. Egyáltalán, az egész mesterségesen gerjesztett hangoskodás bennem nem az örömöt mélyítette el, hanem inkább zavart; idegennek éreztem. Meglehet, hogy némelyek szerint ez pusztán ízléskérdés, amelyről - mint tudjuk - nem érdemes, de nem is lehet vitatkozni. Az egyik így, a másik úgy szeret ünnepelni, mondják. Én mégsem hiszem, hogy itt csak erről lett volna szó. Akkori diagnózisomat - amelyet le is írtam, el is mondtam annak idején többfelé - pontosnak gondolom és vállalom ma is: A koldust és királyt egyaránt táncra perdítő mefisztói szédület örvényében fuldoklunk. A pénzhajsza, az anyagiasság pusztító és önvesztő, maradandónak gondolt értékeket, erkölcsöt, hazaszeretetei, barátságokat, családi életet, egyházi közösségeinket romboló kavargása fölött egyre győzedelmesebb az aranyborjú bamba-diadalmas vigyora. Semmiképpen sem szeretnék ünneprontó lenni, de nem hallgathatom el azt az aggodalmamat, hogy nem lesz ennek így jó vége! Ezekben a napokban különösképpen is tetten érhető volt, hogy életünkből oly sokszor hiányzik a „lelki dimenzió”. Pedig az élet sokkal több, mint a megtermelt és elfogyasztott anyagi javaink összessége! (Vö.: Mt 6,25) A közelmúltban megütötte a füle-ÉGTÁJOLÓ met, amikor valaki az omniprezens (azaz mindenben és mindenhol jelen lévő és mindent meghatározó) gazdasági kérdésekről beszélt. Tulajdonképpen csak a minden a pénzen múlik tétel rafináltabb megfogalmazásának tűnik ez számomra. Nem vagyok idealista! De ezt az abszolúttá tett tételt nem tudom és nem is akarom egyetértéssel hallgatni, legfeljebb csak mint egy, a jelen világot leíró diagnózist tartom korrektnek. S tegyük hozzá: diagnózisokat többnyire csak beteg emberekről és helyzetekről szoktak felállítani. így azonban sajnálatosan helyénvalónak látszik. Mert valóban ez a mai valóság: minden a pénz körül forog a nagypolitikában és a hétköznapi döntések esetében. A nemzetközi kapcsolatokat, de az egy lépcsőházban élő családok életét is meghatározza. Engem ez kétségbe ejt. A nagyvonalú vagy pitiáner haszonlesés minden morális szempontot felülír - a pénz- és a hatalomvágy megemészt becsületet, hazaszeretetet, emberséget, felelősséget. Hát nem ezt látjuk, tapasztaljuk ma Európában? A kettős mérce, amellyel Európa boldogabbnak mondott felén (valóban az lenne?) mérnek minket, és nyilatkoznak rólunk, nem ezt mutatja? Pedig lenne alkalom és lehetőség a helyes értékrendet megtanulni! Amikor Jézus a tanítványait imádkozni tanította, a legszentebb imádságba belefoglalta a mindennapi kenyérért, vagyis a békés, boldog földi élethez szükséges dolgokért való könyörgést is. Nem is állítjuk, hogy mindez semmit nem számít. Nagyon is fontos lenne, hogy itt, az Európaházban, de szerte a világon is minden embertársunk végre emberhez méltó életet élhessen. Olyan életet, amelyben nem csak szólam, nem csak - szavazatszerző - politikai jelszó a társadalmi igazságosság. Hogy ne legyen senki egyenlőbb az egyenlők között! És mégsem felejthetjük: A Miatyánk élére az Isten országa eljöveteléért és az Isten akaratának teljesüléséért mondott kérések kerültek! Igen, ez az a lelki dimenzió, amely nélkül - unió ide, unió oda - valami mindig hiányozni fog. Nem érkeztünk még meg az ígéret földjére, mert pontosan úgy van ez, ahogy Augustinus egyházatya mondta egykor: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg Istennél nem lel nyugalmat.” Enélkül lehetnek részeredményeink, de az élet nagy feladványát mégsem oldjuk meg soha; rövid szakaszokon mintha jó irányba mennénk, de az egész út valahogy mégis elkanyarodik a céltól; s bár úgy tűnik, közeledik az alagút vége, és sokan kiáltják: fény, fény! - de a napsütötte síkságra mégsem robog majd ki a vonatunk. És a „ré- székben lobbanó láng” (Ady) sem áll össze biztos célt mutató jelzőfénnyé. Mi lesz veled, Európa? Mégis van reménység a szívemben. S tudom, hogy ez reménység nem szégyenül meg, mert nem emberek ígéretére épül, nem politikai változásokon tájékozódik. Európai polgárként aggódhatom, számos okom is van rá; de minden keresztény testvéremmel együtt vallom, hogy nekünk kettős állampolgárságunk van, és ez reménységünk végső alapja: „Nekünk a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül..!’ (Fii 3,20) Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület FOTÓK: LUKÁCS GABI
