Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-23 / 4. szám
8 -m 2oii. január 23. PANORÁMA Evangélikus Élet Késő barokk szószéko ■ Dr. Harmati Béla László Magyarországon a szószékoltárok formájukban és kialakításukban csak részben követték a németországi előképeket, hatásuk csak áttételesen érvényesült. Ennek okai egyrészt az eltérő anyagi és társadalmi háttérben, másrészt a nagyobb időbeli eltolódásban keresendők. A Kárpát-medencében a türelmi rendelet előtti közel kétszáz évben nem igazán adódott lehetőség az evangélikusok számára, hogy templomaikat szabadon felépíthessék, és berendezésüket megfelelően kialakítsák. Ugyanakkor a magyar evangélikusságnak nem voltak a szabad templomépítkezések idején (a 18. század végén, 19. század elején) jelentős politikai befolyással bíró, dúsgazdag főúri mecénásai, de még - Sopront és a felvidéki bányavárosokat leszámítva - tehetősebb szabad polgársága sem, mint német területen. A törökök kiűzését követő újratelepítések során éppen hogy csak lábra állhatták a gyülekezetek. A magyarhoni protestáns nemesség anyagi helyzete és politikai befolyása ekkor messze alulmaradt nemcsak a német tartományok főurainak vagyoni viszonyaihoz képest, de még a reformáció hazai térnyerését követő időszak állapotához képest is. Magyarországon a 18. század végétől azonban a német gyakorlattól több ponton is eltérő folyamatok zajlottak le. A patrónusok befolyása az építkezésekre és a templombelső díszítésére sokkal kevésbé volt hatással Magyarországon, mint a protestánsok által sűrűn lakott európai országokban. A „nagyobb” mecénások részvételére leginkább a templomokban elhelyezett festett vagy faragott címerek utaltak az oltárokon és/vagy a karzatokon (Nemescsó, Szirák, Uraiújfalu stb.). Ezenkívül az úgynevezett kegyúri padnak a többinél díszesebb kialakítása jelenthetett még eltérést, amelyek azonban sem méretükben, sem elhelyezésükben nem közelítették meg a kegyúri karzatok német területen elterjedt típusát. Legtöbbször a kis- és középnemesek vezetésével felálló gyülekezetek közös anyagi erőfeszítésének eredményeként épülhettek fel a templomok. Protestáns barokk?! Művészettörténeti szempontból az általunk tárgyalt korszak egyik érdekessége - ami kezdetben ellentmondásosnak is tűnhet -, hogy a művészeti kibontakozás lehetősége egy stílustörténeti fordulóponton következett be hazánkban, a hanyatló barokk és a születő felvilágosodás eszmei légkörében, a formai újításokat végrehajtó klasszicizmus idején. Önmagában az a tény, hogy az ekkor épült evangélikus templomok és az azokban elhelyezett berendezések túlnyomó többsége az előző korstílusnak, az ellenreformációs barokknak a jegyeit hordozta magán, messze nem azonosítható egyfajta konzervativizmus melletti kiállással. Az okok máshol keresendők. Most csak kettőt emelek ki közülük, melyek talán a legfontosabbak az evangélikus templombelsők elemzésénél. Elsőként a tiltás hangsúlyos szerepét említem, melyre Bibó István hívta fel legelőször a figyelmet. Eszerint a protestáns gyülekezeteknek hosszú időn keresztül annyira tiltották, hogy imaházaik (még a templom elnevezés helyett is csak az oratórium kifejezést használhatták) templomra hasonlítsanak, hogy amikor végre szabaddá vált az építkezés, olyan templomot akartak építeni maguknak, mint a templom, a barokk katolikus templom. Ezért sem tapasztalható Magyarországon a németországihoz hasonló kísérletező kedv; német földön több eltérő alaprajzi formával is próbálkoztak az evangélikus építészek az optimális protestáns istentiszteleti hely meghatározása, illetve kialakítása végett. Ehhez járult hozzá a barokknak a társadalomban betöltött helye is. A barokk stílus volt ugyanis az az utolsó stílusirányzat hazánkban, amely egyetemesnek mondható abban az értelemben, hogy jelenléte és hatása a társadalom minden rétegében észlelhető és nyomon követhető volt. Az építészettől kezdve a képző- és iparművészetekig mindenütt, még a falusi közösségekben is sajátos, nagy hatású alkotásokat tudott felmutatni, amire az őt követő klasszicizmus már nem teljes mértékben volt képes. A török hazánkból való kiszorítását követő egyházi és világi újjáépítések par exellence stílusa mélyen behatolt a társadalom minden rétegébe. Közintézmények és hivatalok, lakóházak és típusterveket követő vidéki templomok egész sora közvetítette ezt a stílust. A folyamat hatása különösen jól megfigyelhető és nyomon követhető a 18. század végén a magyarországi evangélikusság építészetében és főleg képzőművészetében, ahol jelenléte éppúgy fellelhető a színvonalas bécsi akadémikus festőket alkalmazó, nagyobb és gazdagabb gyülekezeteknél, mint a népművészet és a „grand art” határán mozgó, sokszor naiv helyi festőket alkalmazó, vidéki, kisebb közösségeknél. Az evangélikusok számára kezdetben tehát teljesen magától értetődő volt a lehiggadóban lévő késő barokk formavilágának és motívumkincsének felhasználása, mely kevés kivételtől eltekintve egyeduralkodóvá vált a 18. század végén, a 19. század elején. Szószékoltártípusok A Magyarország területén fellelhető barokk szószékoltárok többsége a keletkezésük idejét tekintve igen közel áll egymáshoz. Jobbára a 18. század végétől a 19. század közepéig terjedő időszakban készültek. Ennek ellenére mind formailag, mind ikonográfiái programjaikban jelentős különbségek figyelhetők meg nemcsak a német területeken kialakult típusokhoz képest, hanem még a hazai emlékek összehasonlító elemzése során is. A szószékoltárok kialakításában több változat és típus párhuzamos jelenléte is kimutatható, még a Dunántúl vonatkozásában is. A legnagyobb és legszembetűnőbb eltérést a németországi gyakorlathoz képest az orgona elhagyása jelenti a szószékoltár felett (az egyetlen kivételt a burgenlandi Markt Allhau - magyarul Alhó - evangélikus templomának szószékoltára képezi). Ennek többnyire építészeti okai voltak, hiszen a rendelkezésre álló belső terek kezdetben - de később is - csak ritkán tették lehetővé a felfelé való szabad terjeszkedést. Anyagi megfontolásokból (és sokszor a törvényi megkötések miatt is) ugyanis sok templom épült síkmennyezettel, ahová néha még a szószékoltár is csak nehezen volt behelyezhető. Az orgona a magyarországi evangélikus templomokban a kialakult gyakorlat szerint legtöbbször a főbejárat fölötti karzaton (orgonakarzat), a szószékoltárral szemben kapott helyet. A Dunántúlon máig fennmaradó szószékoltárok tipológiai szempontból négy nagyobb és azon belül több kisebb csoportra oszthatók: 1. a hangsúlyos retablóval - azaz oltárfallal - épült szószékoltárokra, melyek mögött rejtve marad a szószékkosár, csupán a hangvető és/vagy Majos a szószékre vezető ajtó emelkedik ki felettük; 2. a hangsúlyos retablóval épült szószékoltárokra, melyek felett ugyanilyen hangsúllyal szerepel a szószékkosár; 3. a retablóba komponált szószékkosárral készült szószékoltárokra, ahol a szószék hangsúlyosan beleépül a retablóba; valamint 4. az egyfajta egységes építészeti keretbe illesztett szószékoltárokra. Tipológiai sajátosságok A szószékoltárok mint önálló építmények rendszerint a hosszanti templomtér súlypontjaként, annak méltó lezárásaként jelennek meg. Legtöbbször a bejárattal szemben, a karzatok végénél markánsan testesítik meg a kultuszcentrum iránt támasztott liturgiái követelményt. (Református hatásra több, főleg alföldi evangélikus templomban a szószékoltár a hosszház oldalfalára került, például Soltvadkert, Mezőberény szlovák temploma, Tótkomlós stb.) Az első csoportot képező, hangsúlyos retablóval épült szószékoltárok esetében mindig domináns szerepet kapott a rendszerint nagyméretű oltárkép. Felette a hangsúlyos főpárkányt rendszerint faragott vázákkal és/vagy szobrokkal díszítették. A szószékkosár ennél a változatnál rejtve maradt az oltárfal mögött. A legtöbbször díszes oromzatú hangvető ajtóval ellátott kerettel vagy csak stílusban hozzáillő hátfallal kapcsolódott az építményhez, de a szószékoltáron belüli aránya sosem haladta meg az építmény egyharmadát. Ide tartoznak például Bábonymegyer, Boba, Farád, Győr, Kőszeg és Várpalota szószékoltárai. Ezek a szarkofág alakú vagy tömbszerű, fából faragott, illetve téglából falazott oltárasztalt kétoldalt előreugró, legtöbbször korinthoszi fejezetű oszlopokkal vagy oszloppárokkal keretezik, melyek hangsúlyos, gyakran golyvázódó főpárkányt tartanak. A főpárkányon rendszerint faragott szobrok és/vagy díszesen festett, aranyozott, faragott vázák álltak, melyek mérete sosem haladta meg az emberi átlagmagasság felét. A hangvető minden esetben szerves részét képezte az együttesnek, és kialakításában mindig alkalmazkodott a prédikátort is az együttesbe foglaló kompozícióhoz. A retabló felett hangsúlyosan meg-Boba Várpalota
