Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-01-23 / 4. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. január 23. » 7 Búcsú a színháztól * Madách Az ember tragédiája cí­mű drámájának huszonötödik előadásán, január 9-én rendhagyó dolog történt. A darab rendező­je főszereplője volt - ha csak röpke tíz percre is - az Evangéli­um Színház pódiumának. Az tör­tént, hogy Udvaros Béla, a nagy sikerű Tragédia rendezője még függönynyitás előtt a pódiumra lépett, szokásához híven elegán­san meghajolt, és prológust mon­dott. Az indokot nem hagyjuk ho­mályban, de alább következzék először a rendező főhajtása.- Az európai kultúra alapját a görögök teremtették meg. Erre épült fel az európai tudomány, az irodalom, a művészet, így a színház is. Az athéni polgár nem templomba járt, hanem színházba - de nem szóra­kozni. Ott vett részt a drámák átélé­se kapcsán a misztériumban, és ka­­tartikus élménnyel távozott. Ezért ne­vezték az előadások színhelyét Thá­­lia templomának, a játszókat pedig Thália papjainak. E gondolat vezérel­te 1990 májusában a Magyar Protes­táns Közművelődési Egyesületet, hogy javaslatomra életre keltsük az Evangélium Színházat. A modern kor színháza szórakoz­tatni akarja a közönséget; az élet mindennapos küzdelmében megfá­radt embereket látványos és hangza­tos módon kikapcsolni. Szent hitem, hogy a színház erkölcsi intézmény; a közönséget mi bekapcsolni kívánjuk a nemesebb tartalmakba. Nekünk dolgunk van itt a földön, szerepünk, küldetésünk. A művészet eszközeivel védeni azt a magyar nemzeti közös­séget és kultúráját, amelybe szület­tünk. Célunk a hazaszeretet és az is­tenhit újra felvirágzását segíteni. Igehirdetők lettünk. A 20. század legjelentősebb magyar íróinak igéit szólaltattuk meg, akikét az elmúlt év­tizedekben száműzték a magyar szín­padokról. A húsz esztendő során har­minc dráma került színpadra Tamá­si Áron, Németh László, Illyés Gyula, Herczeg Ferenc, Sík Sándor, Márai Az általa alapított színháztól búcsúzott a rendező> Sándor tollából, majd az utóbbi három évben Nyíró József, Hubay Miklós és legutóbb Szabó Magda gondolatai után jutottunk el Madách Imre Tra­gédiájához, amelynek mai búcsúelő­adásán a nézőtéren ülők részt vesznek velünk. Önök szimbolizálják az elmúlt húsz év sok ezer nézőjét, a nagyérde­műt, a közönséget. Most fejet hajtva megköszönöm mindnyájuk színház - szeretetét, odaadó lelkesedését és azt, hogy velünk játszottak! Végül hadd mutassam be a húsz­éves menetelés alatt az együttes ve­zetésében hű társamat, József Attila­­díjas író barátomat, Albert Gábort. Itt szeretném megköszönni nélkülözhe­tetlen segítségét és hűségét. # # # Egy színháznak van épülete, neve, társulata, és van éltető szellemisége, amely működteti az egészet. Az Evangélium Színház a budapesti Du­na Palotában lelt otthonra, amely ki­tűnő akusztikájával, patinás belső terével, viszonylag tágas színpadával minden igényt kielégített. E játszóhely megfelelt az igényes társulatnak is, amelyet Udvaros Bé­la kellő gondossággal szervezett meg. Az alapító tagok között volt Bitskey Tibor, Mécs Károly, Fehér An­na, Antal Anetta, Csonka Ibolya, Si­mon György. Később csatlakozott az együtteshez O. Szabó István, Szo­­boszlai Éva. A fiatal és nagyon tehet­séges Forgács Szilvia Udvaros Béla tanítványaként küzdötte fel magát a legjobbak közé. A fél évtizeddel ké­sőbb érkezők között pedig ott volt a súlyos szavú, nagy tehetségű Bánffy György. Tamási szép szavai szerint a lélek e színházban - később külorszá­gokban és vendégjátszóhelyeken - öl­tött új ruhát. A meghitt, bensőséges ünnepség - talán a véletlen műve volt? - a színházalapító 86. születésnapjának hullámzásában zajlott. Méltó bú­csú volt ez, elköszönés a színpad deszkáitól, a gondolatot erősítő fény­nyaláboktól, a szuffitáktól, a próba­kellékektől, de mindenekelőtt attól a bibliai gondolattól, amely húsz esztendőn át minden rendezéskor ott csengett a műre koncentráló rende­ző fülében: „Bétölteni reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.” Isten veled, Evangélium Színház, virágozzék gondolatkertedben immár az új nemzedék szeretetpalántája! ■ Párkány László PIM Múzeum - nem csak evangélikusoknak > Van egy épület a főváros V. kerü­letének Károlyi Mihály utcájá­ban. A gyanútlanul és helyis­meret nélkül arra sétáló turista nem is sejti, milyen kincseket rejt a „PIM”-nek becézett ház belse­je. A bejáratnál kis táblán ennyi áll: Petőfi Irodalmi Múzeum. Ahogyan a név is mondja, legna­gyobb költőink egyikének, történel­münk dicső alakjának, az evangélikus Petőfi Sándornak állított méltó em­léket a hálás utókor egy állandó ki­állítással. A kétszintes, ápolt, gondo­zott épület kellemes környezetben várja a költőre emlékező, kíváncsi, irodalomra, nemzetünk történelmé­re fogékony látogatókat. Boltívek, ár­kádok, korlátos lépcsők vezetnek a forradalom és szabadságharc lánglel­kű poétájának életét felidéző többte­­remnyi, ízléses, látványos kiállításhoz. Emellett évente több időszakos tárlat is látható az intézményben. Ta­valy októberben a fasori evangélikus gimnázium egykori diákja, Faludy György születésének századik év­fordulójára összegyűjtött relikviá­kat tártak a nagyérdemű elé, majd az év végétől Mikszáth Kálmánra és ko­rának utánozhatatlan hangulatára „érezhetett rá” a látogató. A magyar prózairodalom kiemel­kedő evangélikus alakja, az egykori honatya, a nógrádi birtokos, a kiváló újságíró, író nem csak korára hatott látványosan. Regényei, elbeszélései, cikkei a mai kor emberének is üzen­nek. Mikszáth beszél a korról, a világ­ról, amelyben élt, kis és nagy embe­rekről, erkölcsökről, tévelygésekről, ér­tékekről és hibákról, jóról és rosszról. Rólunk: az akkor és a most élőkről. Mindenről, ami emberi, ami megva­lósul, ami ábránd, ami mese, mert a mesékre szükségünk van. Főleg akkor, ha a mesék igazak, és olyan géniuszok álmodják meg, mint a nagy palóc. A furcsán-érdekesen kigondolt és megvalósított kiállítás több termen ke­resztül vezeti vissza a látogatót a to­vatűnt mikszáthi világba. Képek, tár­gyak, szobrok néznek le ránk a falak­ról, a vitrinekből, szekrényekből. Mik­­száth-regényhősök bújnak elő egy varázscilinderből. Megelevenedik előttünk A fekete város, a Különös há­zasság a Jó palócok és sok más mű is­mert, kedvelt, csodált, netán kevésbé szeretett alakjainak sora. Az író és te­remtett világának megismerése köz­ben betekintést nyerhetünk a 19. szá­zad végén világvárossá fejlődő Buda­pest miliőjébe, a mindennapokba, a közélet és a politikai élet berkeibe, a kortárs képzőművészet értékeibe. Különös világ ez. Nem mindenna­pos, nem megszokott. A vitrinek, a termek a régi, hagyományos múze­umi világra hasonlítanak. A módszer, az elgondolás, az üzenetek közlésé­nek módja azonban teljesen újszerű. Kissé meglepő és nagyon-nagyon elgondolkodtató... De hát milyen legyen egy jó kiállítás, ha nem meg­lepő és gondolatokat keltő? Elhagyva az időszaki kiállítást, egy rendkívüli alkotást csodálhatunk meg. Melocco Miklós monumentális szo­borkompozíciója, az Ady-oltár villant­­ja fel két zseni nagyságát. A szobrász és a költő, a két szellemiség rendkívüli egymásra találása gipszbe álmodva. A nagy hatású remekmű azonban csak átvezetés a Ködlovagok címet vi­selő, különleges hangulatú és megje­lenésű újabb időszaki kiállításra. A helyszín ismét csak Budapest, a kor is­mét a századforduló, és mégis mennyire más vüágba csöppenünk. Egy letűnt világ, egy magyar Atlan­tisz jelenik meg előttünk... Festők, gra­fikusok, szobrászok, megannyi művé­szeti ág jelentős képviselői vallanak ko­rukról, a művészetről, az alkotásról, a kreativitás kiéléséről - leveleikkel, hangfelvételeikkel, műveikkel. Fény és homály, hangok, neszek, suttogva elmondott mondatok és zenerészle­tek... Vallomások, melyek feltárnak egy - még mindig nem eléggé ismert - kort; üzenetek, amelyek áthatolnak téren és időn, nemzedékeken, izmu­sokon. Egykori merész kezdeménye­zések, melyek időtállónak bizonyultak, és a magyar képzőművészet nagy-' szerűségét, európaiságát mutatják be. Ködlovagok? Meglepő cím. A kiál­lítás azonban választ ad a címválasz­tásra. A megújhodás vágya által vezé­relt művészek lovagként küzdöttek a korral, mely ködként fogta őket körbe. A két, május 31-ig megtekinthető ki­állítást jó szívvel ajánlom mindenkinek. Talán már félórás, egyórás bolyongás, nézelődés után másként látja a látoga­tó a múltat. Másként talán a mai vilá­got is, és benne magát az embert, az igazi főhőst. ■ -IK­ÚTI TŰNŐDÉSEK * Szatmárban, Szilágyban Folyásiránnyal szemben, a Kraszna mentén kattog a vonat az inneni Szatmárból a túloldaliba. A Mátészal­­ka-Nagykároly vasútvonalat kölyök­­korom óta ismerem. Gyermekéveim Nagyecseden teltek, a nyári szünete­ket meg rendszerint a gránic másik oldalán, nagyszülőknél nyaralva, Börvelyben töltöttem. Ha kiálltunk a töltésre, innen is, meg onnan is lát­ni lehetett egymás templomtornyát, lévén csak nyolc kilométer a távolság. Volt idő, mikor Biharkeresztes, majd Nyírábrány felé kerülve juthattunk át, de a hatvanas évek végén itt is meg­nyílt a „kishatár” jöttünk-mentünk hát, mikor kedvünk tartotta. Pár napig Ecseden, a szülői örök­ségben „parasztizáltam” s most Zi­­lahra megyek, a református kollégi­um meghívására, mégpedig vasúton, mint úrfikoromban. Az Interpicin ke­vesen vagyunk, Tiborszállást elhagy­va már csak hárman zötykölődünk az egyetlen átmenő kocsiban: a vezető, a kalauz és én. „Nincs forgalom - mondják -, van, hogy üresen me­gyünk oda-vissza.” A börvelyi állomásnak már csak a falai állnak, meg némi tetőszerkezet, s a pálya is elhanyagolt. Balra a teme­tőben nyugosznak felmenőim (két sírkertben látni még ember alakú fej­fákat magyarlakta helyeken, itt és a szentesi régi temetőben). A vashíd után Lucaceni (egy húszas években idetelepített román kolónia), majd Kálmánd, a magyarul beszélő sváb fa­lu következik, de a távolból idelátszik a kaplonyi templom is, a Károlyiak ősi temetkezőhelye. Gyermekkorom kedves városkája volt Nagykároly, Szatmár vármegye valamikori székhelye. Itt született Károli Gáspár, a megyeházán itt szónokolt Kölcsey, egy bálon itt sze­relmesedért egymásba Júlia és Sán­dor, s még láthatta itt Kaffka Margi­­tot, a „nagyon-nagyon író-asszonyt” leánykaként a kisdiák Ady Bandi is. Emlékszem a gyönyörű várkastélyra, melynek kertjében utánozhatatlan fagylaltot mértek, s hol a vesszőből A táj hepehupás, az út kátyús, s vi­gasztalanul kopár - a derékig fehér­re meszelt árokparti fákat 90 után szinte mindenütt eltüntette a ha­szonszerző igyekezet. Közben van időnk ismerkedni egymással. A barát­ságos, beszédes tiszteletes Kolozsvá­rott végezte a teológiát. Szeret fiata­lokkal foglalkozni, naponta egy kis szilágysági parókiáról jár be a kollé­giumba, s világi dolgokban is megle­pően tájékozott. Ez utóbbit, no meg helyismeretét kihasználva kérem segítségét. Hiába keresem térképeimen Szilágylom­­pértot, s bár többször jártam már er­refelé, még sosem került utamba. Két okból szeretném felkeresni. Ady, ha már bántotta „a nagy város durva za­ja”, s hazamenekült Érmindszentre, gyakran átszekerezett atyai nagy­szüleinek falujába. Művészettörténe­­ti-magyarságismereti könyveim szin­tén gyakran emlegetik e falucska hí­res, kazettás mennyezetű templomát. Mondják, néha Ady is betért oda megnyugodni (vagy perlekedni az Úrral), olykor zsoltárt énekelve, be­zárkózva, egyedül. „Éppen a lampérti letérő követke­zik - mondja vezetőm -, már csak két kilométer ide, a lelkész jó bará­tom, együtt jártunk Kolozsvárra, mindjárt megkérdezem, otthon van­nak-e. Már közel van Zilah, egy órácskát ott tölthetünk, ismerke­désképpen.” Elő a telefont, néhány mondat, s pár perc múlva a parókia ajtaján kopogtatunk: „Áldás, békes­ség!” „Békesség Istentől” - hangzik az évszázados köszöntés. A templomról, a faluról, a lelki­­pásztor áldásos tevékenységéről ne­héz röviden, megindultság nélkül szólni - talán más alkalommal. Bú­csúzáskor megígérjük, hogy legköze­lebb, ha majd szükségét érezzük tes­ti-lelki épülésnek, hosszabb vizitáci­­óra jövünk. Zilahon egy átalakított munkás­­szállóban működik a református kollégium. Az „ősi Scholát” noha tör­vény van rá, még nem adták vissza A szilágylompérti református templom font kerti székek mindig rácsos lenyo­­matot hagytak a lányok combján... Sokáig nem időzhetek emlékeim­nél, mert egy fiatal lelkész vár rám, autóval megyünk tovább. Mehet­nénk vonattal is, de Sarmaságon át kell szállni, a csatlakozás bizonytalan (a CFR - a román vasút - menet­rendje sem különb a MÁV-énál), országúton gyorsabb. A főtéren terpeszkedő fényes, új bazilikát magunk mögött hagyva máris Tasnád felé robogunk. Ká­vásnál gondolatban betérünk Ér­mindszentre (nagyon fogy ott a né­pesség, ma már alig százötven főt számlál), s tisztelettel emlegetjük Aurel Popot, kinek az Ady-emlékház létrehozásban nagy érdemei van­nak. Tasnádon a túlméretezett orto­dox templom láttán mindketten ugyanarra gondolunk... az egyháznak. Csűrik-csavarják, mondván, hogy felsőoktatás is folyik az épületben (a hírhedten terebélyes Vasile Goldís Egyetem valamelyik ta­gozata szállásolta be magát „ideigle­nesen”). Előadásomat közel kétszáz diák és felnőtt hallgatja nagy ér­deklődéssel, fényesülő szemmel. Nostra res agitur (a mi ügyünkről van szó)! „Most nem látok birkanyájat - jegyzem meg visszajövet máskor mindig legelnek itt az út mentén.” „Azok Szeben környéki pásztorok - mondja derűsen vezetőm -, ősszel jönnek le nyájaikkal a havasból, itt te­lelnek az Alföld szélén, s tavasszal mennek vissza.” Hazafelé ismét egy szál magam va­gyok az Interpicin. A nyájakon tűnő­döm meg a pásztorokon. ■ OZSVÁTH SÁNDOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents