Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-23 / 4. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2011. január 23. » 5 Öngyilkos fiatalok ■ Lupták György Zsuzsi nyolcéves, szeretnivaló kislány. Olyan, mint minden gyerek. Érdeklődő, eleven, folyamatosan igyekszik maga körül felfedezni a világot. Ami számára nem is olyan egyszerű. Mert a megismerésben be kell érnie a kezével, a fülével, az orrával és a nyelvével. Ugyanis Zsuzsi teljesen vak. Semmit sem lát. így született, koraszülöttként. De ez még nem minden. Zsuzsi több nyomorúságot élt meg már nyolc gyermekéve alatt, mint sok felnőtt egy életen át. Zsuzsi állami gondozott. Édesanyja nem tudni, hol van. Édesapja meg börtönben ül. Mert megerőszakolta a nyolcéves Zsuzsit. Megerőszakolta a saját, vakon született kislányát. Az ember lelke belesajdul mindebbe. Zsuzsi sorsa szerencsére nem tipikus, de a figyelmünket egy fájó gondra irányítja: a gyerekeinkre, a fiataljainkra. Olvasom, hogy Magyarországon, édes hazánkban negyven százalékkal nőtt a 24 év alattiak körében elkövetett befejezett öngyilkosságok száma 2009-ben az előző évhez képest. 2008- ban 98,2009-ben pedig már 137 fiatal vetett véget önkezével életének. Kecskeméten és Kiskunhalason egy kutatócsoport felmérést végzett „a 14-18 éves korosztályban, ahol megdöbbentő adatok születtek. Az öngyilkosság gondolata előbbi városban 32 százalék a fiúk és 42 százalék a lányok körében, utóbbi településen pedig a lányok körében ez a szám eléri a 48 százalékot. Aggodalomra ad okot az is, hogy Kiskunhalason például az önértékelési zavar a lányok körében 90 százalékos, de a fiúk esetében is nagyon magas: 79 százalék. Ugyancsak magas számokat mutat az öngyűlölet aránya vagy a depresszió előfordulása.” {Magyar Nemzet, 2011. január 15.). A kutatók szerint több gyermekpszichiáterre lenne szükség, mert e tekintetben nagyon hézagos a lefedettség az egész országban. Szólnak a megelőzés fontosságáról:'az iskolákban például egészségtant kellene tanítani, és mindenképpen több gyermekpszichiátert kellene alkalmazni. Zsuzsi szomorú története azonban rámutat egy másik, sokkal súlyosabb okra is. Gyermekeink, fiataljaink vajon milyen családban nőnek fel? Vajon mit kapnak otthon? Az emberi élet legérzékenyebb, legfogékonyabb időszakában, a gyermek- és ifjúkorban látnak-e példát a szüléikben, követendő lesz-e számukra az a család, amelyben ők nőttek fel? Mert ami viszont egyre gyakoribb eset - és ez már nevezhető tipikusnak -, hogy amikor a hittanos gyerek adatait kérdezem, igen gyakran visszakérdez: melyik apukámra tetszik gondolni? A mostanira vagy a korábbira? Egyre több gyereket veszítünk el amiatt, mert széthullott a család, s a gyerek az édesanyjával máshova költözött. Nem tekintek távolabb kicsiny városunk határainál. Itt viszont azt látom, megdöbbentően sok a családi válság, a házasságok és emiatt a család széthullása vagy csupán csak az erkölcsi, szexuális lazaság, amelyet ma megengedhetőnek tart sok férj és feleség, és egyre inkább, sajnálatos módon, a közvélemény is. Ha ugyanis egy gyerek azt látja, hogy a számára a legnagyobb biztonságot és tekintélyt jelentő apja és anyja marják egymást, a különböző hűtlenségi bűnök miatt otthon örökösen feszült a légkör, az a gyerek ezt a tragikus örökséget hozza magával a felnőttség küszöbére érve. Nem szólva arról, hogy gyakran csak fél családban nevelődik tovább. És ezért a család nem fogja számára a védelmet, a biztonságot jelenteni, ahová mindig hazatérhet, ahol mindig megbocsátó szeretettel várják. Az ilyen gyerek és fiatal előbb-utóbb menekülni fog otthonról, s várják a hasonszőrű barátok, az utca, a kocsmázás. Meg a céltalanság. Nagy kihívás ez számunkra. De nem azért, hogy szülessen belőle valahol egy tudományos igényű dolgozat. Hanem azért, hogy legyen prioritás számunkra, mondhatni naponkénti lelkészi-lelkigondozói feladat a házaspárok, a családok pásztorolása. Már a hittanórákon, az ifjúsági munkában elkezdve, majd a jegyesoktatásban folytatva és így tovább. Zsuzsinak van gyermekpszichiátere, aki segít neki begyógyítani az őt ért traumát. Mert az intézet ezt biztosítja számára. Szeretném megérni, hogy egyszer a világ rájöjjön arra is, miránk is szüksége van. Hogy jöjjön el egy kor, amikor hiányzunk a világnak, mi, keresztények, lelkészek és gyülekezeteink közössége. S hogy megfeleljünk az elvárásoknak. A szerző evangélikus lelkész, a Bács-Kiskun Egyházmegye esperese HIRDETÉS Élethelyzetek Előadás-sorozat 2011 tavaszán a Ráday Kollégium dísztermében (Budapest IX., Ráday u. 28.) esténként 18 órai kezdettel. Előadó: dr. Pálhegyi Ferenc. ♦ Február 7.: Nincs senki a láthatáron. Egyedül kell maradnom? ♦ Február 14.: Hogyan találhatok rá a társamra? ♦ Február 21.: Muszáj összeházasodni? ♦ Február 28.: Nem ilyen volt a párom, amikor összeházasodtunk ♦ Március 7.: Felemás igában élünk ♦ Március 21.: Megmenthetjük-e „menthetetlen” házasságunkat? „Értékes vagy!” Megdöbbenve hallom a rádióban, hogy a hét végén három fiatalt tapostak agyon egy budapesti szórakozóhelyen... Miközben hallgatom a híreket, hatvan mosolygó, a Budai Egyházmegyéből való fiatal fényképét nézegetem; ők ugyanezen a hétvégén másutt vágytak kikapcsolódni. Isten előtti vidám közösségben adtak maguknak két napot-a piliscsabai Béthel Evangélikus Missziói Otthonban. De mit kereshettek ott január 14-16. között a szentendrei, óbudai, budahegyvidéki és kelenföldi ifisek? Mi kell ahhoz, hogy első hívásra megmozduljanak a kamaszok? Egyáltalán: miért lehet vonzó egy mai gimnazista számára egy csendeshétvége? Jó volna, ha minden - ifjúsági munkát (is) végző - lelkipásztor tudná e kérdésekre a választ. Piliscsabán mindenesetre valósággá lett az ökumenikus imahét igéje: „Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban...” (Ap- Csel 2,46a) Akik ott voltunk, arról beszélgettünk nagyokat, hogy Isten szemében mindannyian értékesek vagyunk. Nem azért, mintha megdolgoztunk volna érte, hanem mert ő teremtett bennünket, és mert az övéinek tudhatjuk magunkat. Ha nem így lenne, akkor még mindig csellengő, üres életű tékozló fiúk és tékozló lányok, elveszett, magatehetetlen, poros sarokban heverő „drahmák” és magukra hagyott, sérült juhocskák lennénk - hallhattuk a reggeli és az esti áhítatokban. Miként a legtöbb fiatal, az élet küszöbén evangélikus fiataljaink is vagy önbizalomtúltengéssel vagy -hiánnyal küzdenek. Mindkettő veszélybe sodorhatja az egyént, de még egy keresztény közösséget is. Egy tizenöt évesnek mondhatják a szülei, a szerelme(i) vagy a lelkésze, hogy „Értékes vagy!”, de ebben a korosztályban is lehetséges, hogy épp Isten szava a „telitalálat”: „Drágának tartalak, becsesnek, mert szeretlek” (Ézs 43,4a) Piliscsabán ez az üzenet íródott ifiseink szívébe, akik edzett, minden eshetőségre felkészült lelkészeiket és vezetőiket ezúttal folyamatosan fegyelmezettségükkel, odafigyelésükkel, komolyságukkal kényeztették. A vasárnapi morzsaszedésnél a „felnőttek” kapták vissza a dicséretet. „Sokat jelentett az az elhivatottság, amivel ezek a fiatal lelkészek vezették az alkalmakat”- fogalmazta meg a résztvevő ifjak egyike. Az elhivatottság hitelessé teszi a tisztán hirdetett igét, a tisztán hirdetett ige széppé teszi a fiatalok lelkét, a széppé tett fiatal lélek erősíti az elhivatottságot. A hatás nem marad el. Mindezek mellett gitárral és dobbal kísért közös éneklés, hegyi túra, focibajnokság, önfeledt játékok és éjszakába nyúló csendes beszélgetés varázsolta ezt a kétnapos közösséget egy nagy, hatvanfős ifivé. E kis pünkösdi élményt a résztvevők szeretnék folytatni a fővárosi Tamás-miséken, az egyházmegyei ifjúsági istentiszteleteken, jövő januárban pedig ismét Piliscsabán, hogy - a megszentelő és egyházat építő Lélek által - legyen kiknek világítaniuk a „világtalan” fiatalok világában. ■ Horváth-Hegyi Olivér Nagytarcsa nagy napja ► Jellegzetesen szép tornyával hívja fel magára a figyelmet a nagytarcsai evangélikus templom. A Gödöllői-dombság lankái között megbúvó település gyülekezete január harmadik vasárnapján látta vendégül az Evangélikus Külmissziói Egyesület (EKME) munkatársait egy egész napos rendezvényre, mely a helyi fiatalság nyári piliscsabai táborának utótalálkozója is volt egyben. Az esemény a vasárnap délelőtti istentisztelettel kezdődött. Érdekes és jóleső látvány, hogy a helyiek közül még milyen sokan viselik büszkén a népviseletet, őrizve a hagyományokat, kötődve a múlthoz. Nagytarcsa múltjához az egyházi élet elevensége is mindig hozzátartozott. Talán nem véletlenül nyitotta meg éppen ott a kapuit 1948. október 17-én az Evangélikus Misszionáriusképző Intézet, amelyet később ugyan bezáratott az ateista államhatalom, de hatása még évtizedekkel később is érzékelhető maradt. Igehirdetésében ezért is hívta fel a figyelmet az EKME lelkészi elnöke, B. Pintér Márta arra, hogy a hit lángját, a szolgálat tüzét nem szabad hagyni kialudni. A hiteles keresztény életnek, a vonzó Krisztus-követésnek alapfeltétele a folyamatos párbeszéd, kommunikáció Isten és a megváltott ember között. Az istentisztelet a külmissziói egyesület bemutatásával folytatódott. Gaál Já„Postakocsi" a templomban nos ifjúsági referens és munkatársai ismertették a jelenleg is támogatott, aktuális missziós tevékenységeket. Beszéltek a kenyai és a kongói helyzetről. Képek vetítésével tárták a gyülekezet elé az ottani Csoportos játékokkal, körlevelek megfogalmazásával, fotózással telt az idő, majd a legvégén megszólaltak a gitárok, és közös énekléssel készültek a napot lezáró alkalomra: a családi áhítatra, amelyre négy gondot megfejteni a jelenet üzenetét: nyugodtan hagyatkozzunk Istenre, mert az ő kezére bízva magunkat bizton célba ér életünk „postakocsija” legyen bár az út bármilyen kanyargós, veszélyekkel teli! Látva gyülekezetük tagjainak nyitottságát, a vendéglátó nagytarcsai lelkész házaspár - Baranka György és Mária - okkal utalt vissza a külmissziói nap végén a délelőtti igehirdetésre: a szolgálat tüzét nem szabad hagyni kialudni... ■ Petrik István állapotokat. A látott nyomor, az utcagyerekekről készült fotók meggyőzően bizonyították a külmissziós tevékenység szükségességét. A rövid ebédszünet után a program a gyülekezeti házban folytatódott. Ifjak és gyermekek, kisiskolások és gimnazisták játékos formában, soksok humorral fűszerezve emlékeztek vissza a nyárra, a Piliscsabán töltött napokra. Újra megelevenedtek az átélt események, a közös élmények. órakor került sor újra a templomban. Az egybegyűlt mintegy félszáz fiatal egy jelenetet láthatott. Az EKME ifjúsági vezetői által bemutatott „darab” képzeletbeli utazásra invitált. Egy postakocsira le-fel szálló - különféle karakterű - utasok beszélgetéseiből más és más emberi jellemvonásokkal szembesülhettek a nézők. Csupán annyi volt a közös a postakocsi utasaiban, hogy valamennyien aggódtak amiatt, vajon jó irányba halad-e a kocsi... Legfőképpen pedig abban szerettek volna bizonyosságra jutni, hogy jó kezekben van a gyeplő. A fiataloknak viszont nem okozott
