Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-23 / 4. szám
2 -m 2011. január 23. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy amikor szavunk a világban oly sokszor süket fülekre talál, hozzád mégis reménységgel fordulhatunk örömeinkkel és bánatunkkal, hálaadásunkkal és kéréseinkkel. Hallgass meg most minket, mikor néped közösségében eléd visszük könyörgéseinket! Köszönjük igédet. Kérünk, őrizd meg bennünk teremtő, gondviselő szavadat, s add, hogy ez a világ, amely megfeledkezett igéd életet jelentő útmutatásáról, ismét felfigyeljen arra, hogy jeleket adó, utat mutató Isten vagy. így könyörgünk: mentsd meg ezt a vesztébe rohanó világot, add számára a megtérés és az újat kezdés lehetőségét. Köszönjük, hogy emberré formáltál minket. Könyörgünk az emberiségért. Segíts meglátni a legfontosabb feladatot, hogy együtt tudjunk élni, gondolkodni, örvendezni embertársainkkal. Add nekünk Krisztus lelkűletét, hogy figyeljünk egymásra, s keressük mások javát. Köszönjük az életet. Könyörgünk mindazokért, akiknek életét nyomorúság, betegség, hiány vagy gyász teszi töredékessé. Add szívünkbe azt a gondoskodó szeretetet, amellyel Mesterünk végezte földi szolgálatát. Segíts, hogy mások gondját vegyük fel, s ne a magunkén siránkozzunk. Köszönjük, hogy népet választottál magad számára. Könyörgünk egyházadért. Add, hogy örülhessünk a közösségnek. Add, hogy gyógyítsuk bajait, és mi magunk is áldássá válhassunk benne. Add, hogy egy Atya gyermekeiként és szereteted hírvivőiként jelenhessünk meg a világban. Mennyei Atyánk, Fiad megmutatta nekünk, hogy országodban a maradandó öröm vár minket. Segíts, hogy a hit jókedvével és a reménység örömével harcoljuk meg a ránk váró küzdelmeket, megmaradjuk a veled való imádságos párbeszédben, egykor pedig megérkezhessünk országodba Jézus Krisztus, a mi Urunk által. SEMPER REFORMANDA „Jegyezd meg tehát azt, amit gyakran mondtam, hogy a gyónásnak két része van. Az első a mi cselekedetünk és dolgunk: panaszolom bűneimet, és sóvárgok lelki vigasztalásra és felüdülésre. A másik olyan cselekedet, amelyet Isten végez, amikor ember szájába adott igével feloldoz engem bűneimtől. Ez a második a legfontosabb és a legnemesebb rész, amely a gyónást gyönyörűvé és vigasztalóvá teszi. Eddig azonban csak a mi cselekedetünket sürgették, és csak azzal törődtek, hogy egészen tisztára meggyónjunk, a legszükségesebb, második részt pedig nem becsülték, róla nem prédikáltak, mintha a gyónás mindenestől csak olyan jó cselekedet volna, amellyel megfizetünk Istennek, és mintha nem volna érvényes a bűnbocsánat, és nem volna megbocsátva a bűn, ha a gyónás nem történt tökéletesen és hajszálnyira pontosan.” M Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása) VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP - 1JN 3,10-12 Önközpontúság - Isten-központúság Káin és Ábel történetében így szólt Isten Káinhoz: „...nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell?” (tMóz 4,7; katolikus fordítás) Mi az a sajátos bűn, amely mindig ajtónk előtt leselkedik, és arra ösztönöz, hogy ne cselekedjük az igazságot? Talán az önközpontúság. Ha önközpontú vagyok, hátat fordítottam Istennek, és azt hiszem, hogy egyedül én létezem, és én vagyok „isten” Valóban, mint leselkedő állat akar bennünket kézben tartani ez a sajátos nyavalya. Az ösztönös ember betegsége ez, aki nem akar Isten képe lenni. Mert Isten szeretetközösség, és ő az Igazság. Mindenki hamis, hazug, ha nem ennek a szeretetközösségnek megjelenítője, illetve ha nem erre törekszik. Tehát szeressük egymást! Igen! Szívesen szeretném a másikat, de ez a fránya önközpontúság csak ugat a szívemben a másikkal, a többiekkel szemben, hogy „én, én, én” Miként uralkodhatom önközpontúságom fölött? Kérdezzük meg Jézust: te mit tennél? Megdöbbenve látom Lukács evangéliumában, hogy már a kezdetek kezdetén, vagyis a nyilvános működését megelőző negyvennapos pusztai böjtölése és imája közben is többször kísérti őt a gonosz, hogy forduljon el az atyai akarattól, és önközpontú vágyainak engedelmeskedjen. Tételesen a hatalomvágynak, a dicsőségvágynak és a birtoklási vágynak. Nemde ez lehetett Káin bűne is? Nagyobb akart lenni, mint Ábel, jobb és szebb. És én is mindent szeretnék magamnak megszerezni, legalábbis ami nagyobb presztízst jelent. És természetesen az elsőbbséget akarom, a hatalmat. Lassan lelepleződünk. Az ösztönös állat az ajtó előtt alig várja, hogy nem a teremtésből eredő, Istentől idegen vágyaink uraljanak bennünket: a javak megosztásával szemben a birtoklás, a dicsőítéssel szemben a dicsőség hajszolása és a szolgálattal szemben a hatalomvágy. Nincs olyan társadalmi réteg vagy csoport, ahol ez az „ősbűn” ne kísértene. A kisember hatalomvágya miben különbözik a diktátorétól? Semmiben. Fordított helyzetben ugyanúgy uralkodna, akin csak tud. A javak elosztásában, birtoklásában van különbség? Feneketlen az emberi „bendő” mindent akar. És a becsvágy terén van különbség? Elég, ha megfigyelem reakcióimat, mikor a velem azonos státusban lévő elismerést kap. Testvéri kapcsolatokban, férj és feleség között is közénk férkőzhet az önközpontúság. Vég nélkül sorolhatnánk azokat a helyzeteket, amelyekben biztosítani szeretnénk magunk számára a már meghódított területet. És még a „legszentebb” helyeken és a „legszentebb” cselekedeteink közben is leleplezhetőek önközpontú törekvéseink. Mert mennyire fontos számunkra, hogy kinek a szolgálata tetszik jobban a közösségnek, a vezető lelkésznek. Mert mennyire nem elhanyagolható, hogy az istentiszteleten engem kértek-e fel valamilyen szolgálatra, vagy a másikat. És talán az Úrral együtt mi is megfigyelhetnénk csendben, hogy ki miként dobja adományát a perselybe, illetve ki miként imádkozik, rejtekben-e vagy nyilvánosan, az elismerés reményében. Tehát ne tegyünk úgy, mint Káin! De mit tegyünk, hogy ne uralkodjon rajtunk ez a nyavalya? Régi bölcs tanács, melyről a lelkiségi irodalom is sokat ír, az „ellenkormányzás” tanácsa. Ahogy a régiek mondják: „agere contra”, azaz „tégy ellene”. Vagyis tudatosan ellenkező irányú mozgást hajts végre. Az önközpontú késztetésekkel szemben engedd, hogy az Isten-központú, közösségközpontú késztetések mozgassanak. Persze fennáll a veszélye, hogy az ellenkormányzás „túlkormányzás" lesz, és az út túloldalán lévő árokban kötünk ki. Vannak ugyanis, akik azt hiszik, hogy akkor kedvesek az Úr előtt, hogyha semmiféle egyéni gondolatot nem fogalmaznak meg, önmaguknak semmit meg nem engednek. Ezek azok a szolgalelkűek, akik azt hiszik, hogy akkor közösségiek és Isten-szeretők, ha saját karizmáikat és lelkiismeretük szavát is engedik asszimilálódni álközösségi eszmékbe, miközben teljes személyiségük megszűnik. (Sajnos elöljárói inspirációra ez az egyházakban is sokszor megtörténhet. Isten akaratára hivatkoznak, miközben önközpontú vágyaikat követik.) Aki saját életében szeretné alkalmazni az „ellenkormányzást” annak jó tudnia, hol vannak a gyenge pontjai. Aki általában túl sokat beszél, túl sokat iszik, túl sokat dolgozik, vagy túlságosan óvatos, annak olyan módon segít az ellenkormányzás, hogy inkább egy szóval kevesebbet mond, alkoholmentes italt iszik, eltölt egy napot munka nélkül, vagy megkockáztat egy őszinte kijelentést. Mit tehetünk birtoklási vágyainkkal szemben? Először is mondjuk ki A VASÁRNAP IGÉJE gondolatban a határozott nemet. „Nem csak kenyérrel...!” A gazdag ifjú megbukott a vizsgán, mert túlságosan nagy vagyona volt. De ne felejtsük, mindig van utóvizsga-lehetőség is. Máté, a vámos, Zákeus, az adószedő is sokszor megbukott a vizsgán, végül mégis sikerült ellenkormányozniuk idegen vágyaikkal szemben, mert az Istennel való személyes barátság és az ő közössége végtelenül többet ér, mint a személytelen mammon birtoklása. Mit tehetünk becsvágyunkkal szemben? Itt is egyértelmű a jézusi eligazítás: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Irigy vagyok? Legyek az első, aki megdicséri a másikat, elismerve képességeit, adottságait, eredményeit. Mit tehetünk hatalmi vágyainkkal? Jézus a szolgálat hatalmára buzdít! „...aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája”, mert ez az igazi ministeria. Véget ér az ökumenikus imahét. Egy hétig próbáltuk kordában tartani egymással szemben megfogalmazott önközpontú érzéseinket, ítéleteinket. Isten azt kéri tőlünk, hogy uralkodjunk ezeken az érzéseken, amelyek egymás ellen fordítanának bennünket, keresztény/keresztyén testvéreket. Egyébként is mit kér tőlünk? Azt, hogy szeressük egymást! Szeressük egymást, és ebből ismerje fel a világ, hogy testvérek és Isten gyermekei vagyunk. így legyen! ■ Hofher József O. S. J. A szerző jezsuita szerzetes ► A vízkereszt ünnepe utáni harmadik hét éneke újra egy időben távoli dallam és szöveg találkozása. A Mily boldog, aki Jézusban, mint hatalmas barátban és irgalmas megváltóban bízik mindenkor bátran (EÉ 384) szövegét Johan Ludvig Runeberg (1804- 1877), a finnek nemzeti költője írta; ezt a verset énekeskönyvünk szerkesztői egy Luther-dallammal kapcsolták össze. Runeberg jelentősége a finn nemzeti öntudat és identitás kialakulásában ugyanolyan fontos, mint két kortársáé, a Kalevalát összeállító Elias Lönnroté és a filozófus, államférfi Johan Vilhelm Snellmané. Runeberg az európai romantika és nemzeti ébredés korának költője volt. Fiatalkori vidéki útjain megismerkedett a finn tájakkal és a finn néppel. Már 1830-ban, Paavo gazda című versében arról a szívós földművesről ír, aki az egymást követő rossz termésű években kénytelen fele rész fenyőkérget sütni kenyerébe. Mikor aztán Paavo végül jó termést takaríthat be, akkor is azt mondja asszonyának, hogy „fele rész kérget süss a kenyérbe”, mivel „elfagyott a szomszédunk vetése”. Ezek után érdekes ellentmondásnak tűnhet, hogy Runeberg svéd nyelven írt. Svédországban és Norvégiában máig jól ismerik őt. Runeberget kora nagy európai romantikusaival állíthatjuk egy sorba (mint a Mily boldog, aki... francia Hugo, az angol Shelley és Keats, az orosz Puskin és Lermontov vagy a magyar Petőfi). Hazánk című verse a finnek nemzeti himnuszává vált. Ebben a költeményben nagy valószínűséggel magyar hatásnyomokat is találhatunk: Vörösmarty Szózatáét. (A Szózat 1845/46-ban megjelent svédül, tehát Runeberg ismerhette.) Nem csupán a sorok jambikus lüktetése azonos, hanem lényeges gondolati közösségre is fölfigyelhetünk: „A nagy világon e kívül'/ Nincsen számodra hely” illetve: „Bár zord legyen az életünk, / Ez a hazánk, szülőhelyünk. / A földtekén ily drága kincs, / Mint e hely, semmi nincs.” Visszatérve énekünkhöz: az On autuasta Jeesukseen kaikessa aina lu- ota kezdetű verset Runeberg egy olyan ének pótíására írta, amely a kánai menyegző történetét verselte meg (érdekesség, hogy Jn 2,1-12 az elmúlt vasárnap óegyházi evangéliuma). A finn szövegben valóban észrevehető néhány utalás a történetre. A második strófában ezért szerepel a menyegző szó. Runeberg versét nagyszerűen hordozza Luther 1523-ban keletkezett Jer, örvendjünk, keresztyének énekének (EÉ 318) egyik dallama (ez a ballada ugyanis négy különböző dallammal jelent meg Luther életében). Az Achtliederbuchból ismert - ráadásul Luther-strófájú (8,7,8,7,8,8,7) - jón dallam a Sololied jellegzetességeit viseli magán. Örömteli karakterét leginkább a kezdet le- és felugró kvart hangköze határozza meg. ■ Ecsedi Zsuzsa CANTATE Eged lilén di’czeriinc. Nem vagy egyedül! Az életnek sok olyan pillanata van, amikor azt érezzük, hogy nem jó az egyedüllét. Jó tudni, hogy elhordozhatatlanságig fokozódó terhemet valakivel meg lehet osztani. Felemelő érzés átélni, hogy örömöm mások arcára is mosolyt csalogat. Egyszer a kínok kínját állja ki az ember, amíg képessé lesz kinyitni a lelkét, hogy szavanként préselje ki magából valaki előtt élete fájdalmát, másszor legszívesebben megsokszorozná azok számát, akik láthatják, hallhatják azt az örömöt, amely egyszer csak megtalálta. Akár így, akár úgy, nehezen vagy könnyen, könnyezve vagy nevetve, de kell, hogy ne legyünk egyedül. Ki az, akire mindig számíthatunk? Keserű tapasztalat, hogy a nehéz pillanatok sokszor eltávolítják azokat, akiket közelinek gondoltunk, és az élet magaslatain is megérezhetjük, hogy az irigység a mosoly maszkja mögött sokakban megöli az őszinte örömöt. Van olyan csodálatos barát, aki még közelebb lép, még jobban odafigyel, ha baj van, ha pedig felhőkig emel az öröm, felszabadultan és boldogan emelkedik velem együtt? A választ vízkereszt bölcseit követve találhatjuk meg Betlehem kisdedében, az értünk született Megváltóban. Megtalálhatjuk mindannyian, mert úgy érkezett a világba, hogy senki sem sajátíthatta ki. Próféták várták, de a pásztorok imádták; királyok áhították, de a napkeleti bölcsek vették észre. Népe várta a dicsőségbe emelkedést, de a kapernaumi százados hite lett a mérce, győzelmes pálmaágas uralkodót akartak látni benne, de a kereszt töviskoronás királyaként győzött mindenek felett végtelen szeretetével. Ezért nincsen személyválogatás, nincs előjog, nincs feltétel. Csak az ember van, akinek még hitetlenségén is segíteni kell, hogy felemelje végre tekintetét a porból, és meglássa maga fölött azt, aki nem leigázni, hanem felemelni akarja, aki mellette akar lenni a hit harcaiban, a kétség támadásában, Istentől elsodró fájdalomban, hogy segítsen győzni, hinni, megmaradni. Az ének üzenete a mindenkit megtartó Megváltóról csodálatosan kapcsolódik a heti ige óriási perspektívájához. A négy égtáj itt nem pusztán földrajzi fogalom: tér és idő teljessége sűrűsödik ebbe a képbe. S mindaz, aki térnek és időnek részese a teremtett világban, a tér és idő korlátáit örökre ledöntő eljövendő teljességnek is részese lehet. Nem kell mást tenni, mint tudni, hogy ki az a hatalmas barát, aki mindig mellettem áll. Örömben és bánatban, hitben és lázadásban, bűnben és kegyelemben, halálban és életben. Mindörökké. ■ Ördög Endre
