Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-06-19 / 25. szám

2011. június 19. *3

ÚT/TÁRS\

„Tudjunk egymásért szívesen minden terhet hordani”

Beszélgetés Koszta István brassói evangélikus lelkésszel

Evangélikus énekeskönyvünk kedvelt éneke (266.), melyből a fenti cím is származik, több vonatkozásban is a keresztények egységére buzdít. Brassóban is ez a gondolat vezérelte azokat, akikben megszületett az elhatározás: a különböző' felekezetek klerikusai közös keresztutat szerveznek a város központjában a nagyheti eseményekhez kapcsolódva. Ez esetben tehát nem csak a szavak beszéltek: mintegy jelképes cselekedetként az egyes felekezetek önkénteseinek csapata egy nagy keresztet a vállára véve zarándokolt stációról stációra. A különleges eseményről faggattuk Koszta István brassói evangélikus lelkészt.- Kinek az ötlete volt a közös keresztéit, és mely felekezetek vettek benne részt ?- Az ötlet a római katolikus egyháztól, dr. Nagy György Attila plébánostól indult. Brassó olyan kisváros, ahol a különböző nemzetiségek, illetve a különböző keresztény felekezetek évszázadok óta éltek és élnek multikulturális közösségben. A többségi ortodox keresztény felekezet és a római katolikus, illetve az evangélikus, református, unitárius protestáns felekezet tagjai egyaránt sorban a vállukra vették a Krisztus szenvedését jelképező keresztet.

Lutheránus szemmel öröm volt látni, hogy Krisztus testében, az anyaszentegyházban a „tagok” hogyan találták meg a helyüket, hogyan töltötték be hivatásukat - egyik sem akart uralkodni a másikon. Mindenki a megfeszített Krisztus halálát hirdette a maga nyelvén, saját rítusa szerint.- Miként szervezték meg, és hogyan zajlott az esemény a gyakorlatban?- A szervezés a Brassó-Bolonyai Római Katolikus Plébánián kezdődött, ahol kidolgoztuk a keresztút állomásainak helyeit és mottóit. A Kolostor utcai Szent Péter-Pál római katolikus templomból indult a körmenet, és a szász evangélikus Fekete-templomban zárult. Hangosbemondón keresztül három nyelven, sorban mondtuk a Miatyánkot, majd minden stációnál a soron következő felekezet imádkozott, énekelt, Bibliát olvasott. A tömeg pedig egyre gyarapodva kísérte a keresztet.- Milyen tapasztalat, tanulság szűrhető le a kezdeményezésből?- Az, hogy Isten Krisztusban ajándékozott szeretete ma is élő, közösségteremtő, újjáteremtő valóság; ez az, ami az emberi gyarlóságok, netán bűnös megszokások szorításából kiszabadít, és útnak indít egymás felé.- Beszéljünk most a tágabb közösségről! Lelkész úr milyennek ítéli meg az Erdélyben ma élő magyar evangélikusok helyzetét?- Kisebbségi, de életképes egyház vagyunk! Az élet pedig Krisztus! És ez a legfontosabb! A legkisebb romániai történelmi egyházként, kitartó hitünk, munkánk, anyanyelvűnk révén jelen vagyunk a nagyvilág legtöbb keresztény fórumán. Úgy gondolom, hogy az utóbbi időben egyházunk strukturálisan is megerősödött. Az olyan bizonytalan társadalmi, politikai, gazdasági helyzetben, amilyen a mai, szükség volt erre.

Külkapcsolataink létfontosságúak egyházi életünk mindennapjaiban. Romániában, ahol az állam nem nyújt állandó támogatást az egyházi intézmények fenntartásához, igen nehéz megtalálni azt az anyagi fedezetet, amely biztosítja a zökkenőmentes közösségépítő munkát. Az ifjúsági munka, a diakóniai szolgálat intézményesítéséért is megfeszített küzdelem folyik: az egyházon belül kialakítani azt a környezetet, ahol a ma nemzedéke megkapja azt a többletet, amelyet Isten nyújt számára, hogy

majd ő is nyújtani tudjon testvére számára.

A jelenben élő, munkálkodó magyar evangélikusokként fontosnak tartjuk a jövőt. Nem kutatjuk, de megteszünk mindent azért, hogy drága értékeinket: hitünket, anyanyelvűnket átörökítsük a jövő nemzedéknek. A magyarhoni testvéregyházzal karöltve lehetőségek, kapcsolatok nyíltak meg egyháztagjaink számára. A testvér-gyülekezeti látogatások, a testvéregyházmegyék lelkészeinek rendszeres találkozói hiterősítő tapasztalatcserét jelentenek. Evangélikus családok évről évre látogatják egymást, minthogy a család a nemzet alapja.

Ezenkívül a nyitottság jellemez minket, nem zárkózunk el a más felekezetű testvérektől sem, közös rendezvényeken veszünk részt, együtt dicsérve az Istent.- Miben látja a Romániában élő magyar evangélikusság megmaradásának zálogát1?

Megmaradásunk záloga: Krisztusba vetett hitünk és anyanyelvűnk - önazonosságunk megtartása, hogy töretlen hittel szolgáljuk Istent és őáltala népünket, nemzetünket, a ránk bízottakat. Ez pedig akkor sikerülhet, ha általunk Isten élő igéje munkálkodik.

A demográfiai adatok ugyan elkeserítőek, itt is divat lett az „egyke”, ám a jövőről szóló statisztikák elszomorító emberi jóslatai ellenére is vallom, hogy az egyházat Krisztus tartja életben élő igéje, gondviselő szeretete által. Evangélikus egyházunk megmaradása Romániában, Erdélyben is az ő kezében van. Mi pedig ezt a megmaradást, az életet ingyen, kegyelemből kaptuk-kapjuk, ajándékként. Az élet, a megmaradás feltétele az: akarjuk-e, vállaljuk-e, hogy magyar evangélikusokként továbbra is Isten és nemzetünk szolgálatában éljük mindennapjainkat.

Szűcs Petra

»HÍVÁSRA HÁZHOZ MEGYÜNK!«

Stuttgarti istentiszteletek DVD-n

A stuttgarti magyar protestáns gyülekezetben 2010 és 2011 folyamán tartott istentiszteletekről készült videofelvételek megjelentek DVD-n. Ajánljuk őket nyelvi és felekezeti szórványban élőknek, illetve mindenki másnak is, akinek nincs módja személyesen részt venni istentiszteleten.

Kiadványaink árai:

• egyes DVD-k három istentiszteletről: 5 euró;

• 2010-es, éves DVD tizenkét istentiszteletről: 15 euró plusz 2 euró postaköltség.

Megrendelhetők a következő címeken: istvan.ge"nes@freenet.de vagy: Ung. Ev. Gemeinde in Württemberg,

84 Stuttgart, Gänsheidestr. 9.

^zárnia: Ung. Ev. Luth. Seelsorgedienst, BW-Bank BLZ 600 50101 - Konto Nr. 1180084 V;8 6005 010100011800 84 AfST

X

LÁTTAJÉZUST

Nikodémus

Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „Jézust szeretnénk látni. ” (Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek azoknak a tapasztalatai, akiknek ez megadatott: látták az Urat.

Az első három evangélium olvasásánál az a benyomásunk, mintha Jézus egész működése alatt csak egyszerű, mindennapi emberekkel s főleg a társadalom szélére sodródottakkal foglalkozott és törődött volna. Más képet nyújt a negyedik evangélium. A bethesdai bénától (5. fejezet) és a vakon születettől (9. fejezet) eltekintve Jézusnak csupa fontos és előkelő emberrel van dolga. Mária, Márta és Lázár háztulajdonos család volt (11. fejezet), királyi főember kéri fia meggyógyítását (4. fejezet). A Pilátustól Jézus testét kikérő Józsefről azt olvassuk, hogy „Arimáthiából való gazdag ember volt” (Mt 27,57). Péter csak azért követhette Mesterét a főpapi udvarba, mert valaki bevitte, aki a főpapnak „ismerőse” volt. Sőt tanácstagokról is tudósít, akik attól való félelmükben, hogy kizárják őket a zsinagógából, inkább eltitkolják, hogy ők már hisznek Jézusnak (12,42).

Nos, ezek közül való Nikodémus is, aki írástudó farizeusként tagja a nagytanácsnak. S ha ő Jézus sírbatételéhez száz fontnyi mirha- és aloékeveréket hozott, akkor szegény se lehetett.

Amikor a császári seregek körülzárták Jeruzsálemet, négy dúsgazdag polgár állítólag éveken át el tudta látni vagyonából a város lakosságát.

Nikodémus talán éppen ezek egyike lehetett.

Gazdagsága, befolyása azonban nem elégítette ki. O látni akarta Jézust. Mi késztethette erre? Mindenekelőtt a fenyegető közhangulat. Az ünnepre feljövő Jézus olyan hatásosan beszélt, hogy felkavarta a városi kedélyeket. Ugyanakkor elterjedt a hír, hogy elfogására, sőt megölésére is készülnek a városban. „Vajon nem ő az, akit meg akarnak ölni ? És íme, nyilvánosan beszél, és semmit sem szólnak ellene. Talán bizony felismerték a vezetők, hogy ő a Krisztus ?” - így sugdolódzik a lakosság, és a tanácsnak gyorsan kell intézkednie (Jn 7,25-26).

De zavar van a tanácsban is, mert akiket Jézus elfogásával bíztak meg, nem mertek a megbízásnak eleget tenni (Jn 7,44). Nikodémus is szorítóba került: egyrészt a néppel együtt szimpatizál Jézussal, de mint tanácstag hogy viselkedjék?

Éjjel merészkedett el Nikodémus Jézushoz. Féltében-e, vagy mert komoly tanítókat beszélgetésre, tanácskérésre éjjel illett meglátogatni? Nem tudjuk. Ám beszélgetésük egyáltalán nem a zavaros helyzet vagy a tanács töprengése körül forgott. Erről Jézus gondoskodott, mert rögtön az újjászületésre és az Isten országára terelte a szót. Nem a nép hangulata a döntő, hanem annak szükségessége, hogy a Léleknek be kell

hatolnia az életünkbe. Csak a Lélek nyithatja meg számunkra az utat Isten országába. Ezt kell meghallania Nikodémusnak. Aki nem születik újjá a Lélektől, ne is álmodjék arról, hogy Isten legyen úr az életében.

Érdekes módon nem zárul le a beszélgetés. Mert néhány szó váltása, néhány kérdés-felelet után Nikodémus alakja teljesen eltűnik. Viszont a horizont kitágul, hogy beletorkolljon Jézus valószínűleg legfontosabb beszédébe. Ennek csúcsa az a mondat, amelyet sokan szeretnek a Biblia „legközepének” tartani: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta...”

Azt gondolom, Nikodémus nem bánta, hogy az ő személye a továbbiakban szinte nyomtalanul eltűnt, viszont Jézus szájából hallhatta az életét megváltoztató, mentő evangéliumot.

Elképzelhető, hogy a beszélgetés utáni napon már felvértezetten jelenik meg a tanácsban. S valami hallatlanra mer vállalkozni. Látja, hogy tanácstag társai már eleve eldöntötték Jézus megsemmisítését, ahelyett, hogy a Lélek szavára figyelnének. Nagyot merészel, de óvatosan abba csomagolja be a véleményét, amit társai mind értenek: a törvény tiszteletébe. Azt pedig kötelező érvényű megállapításként mondja ki, hogy senkit nem szabad elítélni anélkül, hogy előzőleg ne kapna alkalmat a meghallgatásra (5MÓZ

1,16-17). Hát nem ez ellen készül véteni a tanács, inkább pletykákra hallgatva, ahelyett, hogy meghallgatná a megvádoltat?

Lehurrogják, azzal a gunyoros megjegyzéssel, hogy talán már ő is „galileai” lett, akárcsak az onnan jött názáreti Jézus (Jn 7,51).

Csoda-e, ha sokkal később egy irat is megszületett, amelynek Nikodémus-evangélium lett a neve. Ez kizárólag a zsidó tanácsot teszi felelőssé Jézus haláláért. De Nikodémus mégis nyertes. Ha társai nem hallgatták is meg, őt Jézus egész életére elkötelezte a Lélek ajándékával. Úgy érezte, hogy a megölt Mesternek meg kell adnia a végtisztességet: arimáthiai Józseffel együtt gondoskodott Jézus sírbatételéről (Jn 19,39).

Ezzel azonban nem a halottat gyászolta: mirhát és aloét királyok megkenésére használtak (Zsolt 45,9). Nikodémus nemcsak látta az Urat, de meglátta benne a Krisztus-királyt, aki minden nép Ura. Egészen új értelmet kaphattak nála az ismert zsoltárversek: „Én kentem föl királyomat... Az én fiam vagy!.. .neked adom örökségül a népeket...” (Zsolt 2,6.7.8). S amíg kereszténység lesz a földön, tisztelettel emlegetjük Nikodémust az első bizonyságtevők között: „Ne csodálkozz... újonnan kell születnetek. ”(Jn 3,7)

Gémes István