Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-19 / 25. szám
6 -« 2011. június 19. FÓKUSZ Evangélikus Élet VÉGE A TANÉVNEK Bizonyítvány A tanév végének legfeszültebb időszaka az osztályozás. Senkinek nem mindegy, hogy milyen érdemjegy kerül a bizonyítványba. Az öt számjegy ugyanis elég reálisan és megfoghatóan tükrözi a teljesítményt, sokkal látványosabban, mint a szöveges értékelés. Egyértelmű. Ha ötös, akkor örül a diák, hogy megkapta tudásának és szorgalmának jutalmát. Örül a tanár, hogy sikerült maximálisan átadni a tudást, örül a szülő, hogy gyermeke jó előmenetelt ért el. Ha valaki elégtelent kap, az a másik véglet. Különösen így év végén. Ugyanis pótvizsgáznia kell a (nem) tanulónak, s előfordulhat, hogy egy évfolyammal lejjebb kerülhet jövőre, netán el kell hagynia az iskolát. A mi gimnáziumunkban május elején kötelező értesíteni a szülőket arról, ha egy diák rosszul áll valamilyen tantárgyból. Jóindulatú figyelmeztetés ez, hogy a család biztassa tanulásra lusta csemetéjét. Én a következőt szoktam beírni az ellenőrzőbe: „Értesítem a kedves szülőket, hogy gyermekük nyelvtanból és irodalomból gyengén áll.” Ennek az üzenetnek általában pozitív hatása van, az utolsó pillanatban legtöbben összekapják magukat, akik idáig lazítottak. De mi van akkor, ha valaki nem veszi komolyan, amit írtam? Ha a jegyek átlaga nem éri el a két egészt, senkit nem engedek át. Ezt mindenki tudja már az év elején, nem titok. Számtalan lehetőséget adok a javításra is, de az utolsó órán már senki se akarja bebizonyítani, hogy hirtelen milyen zseni lett a júniusi hőségben. Nem egy-két jegyre zárom le a tanévet, hanem tizenöt-tizennyolcra. Ennek ellenére előfordul, hogy a figyelmeztetés nem éri el a kellő hatást, így a gyerek megbukik. A minap egy ideges női hang hívott telefonon, s azért volt felháborodva, mert megbukott a leánya nyelvtanból. Pedig csak azt az értesítést kapták, hogy gyengén áll. Szokás szerint a gyereke aznap sem volt iskolában, de most állítólag tényleg beteg. A szülő szerint helyesebb lett volna a „bukásra áll” kifejezés. Hiába magyaráztam, hogy májusban még kettes volt, aztán még becsúszott két elégtelen, így már nem engedhetem át. A sok hiányzás ugyanis azzal is jár, hogy egy idő után már lehetetlen pótolni az elmaradt anyagrészeket. Nagyon nehéz a tanárnak lelkileg túlélni az indulatos szülői támadásokat. (Bár örülni kell annak is, hogy még nem vertek meg. A tegnapi híradó is két óvónő bántalmazásáról tudósított...) Egyébként annak is van magyarázata, hogy miért nem azt írom be az ellenőrzőbe, hogy „bukásra áll”. Előfordult már olyan eset, hogy a szülő ingerülten rontott be az iskolába bizonyítványosztás után, s leteremtette a kollégámat azzal, hogy „Bezzeg maga már jó előre megmondta, hogy megbukik a gyerekem!" Szerencsére azért nem ez a hozzáállás jellemző, s az esetek többségében megmarad a türelmes és emberséges hangnem. Stresszes a tanév vége mindenkinek. Ugyanis az öt osztályzat tükrözi a diák és a tanár munkáját, valamint arról is tájékoztat, hogy a család figyelemmel kísérte-e a gyerek tanulmányait, törődött-e vele, gondoskodott-e megfelelően róla. Adjunk hálát Istennek, hogy az ő segítségével ismét sikeresen lezárhatunk egy tanévet. Ha pedig a lustaság és hanyagság miatt pótvizsgára kényszerül valaki - ő ahhoz is erőt ad. ■ Juhászné Szabó Erzsébet ■ Szarka István Stefiké négyéves korában egy ünnepi istentiszteleten hallotta először az evangélikusok himnuszát. A közeli megyeszékhelyről látogattak haza, édesanyja szülőfalujába, ahol nagybátyjának konfirmációját ünnepelték. A kislányt lenyűgözte az ének magával sodró ereje, s addig kérlelte szüleit, míg az internetről le nem töltötték. Jókedvűen meg is tanulta az eredeti német és a gyakrabban használt magyar szöveget is. Ez év tavaszán abban a katolikus iskolában, amelybe járt, énekversenyt hirdettek. Stefi számára nem volt kérdéses az indulás, hiszen szívesen és örömmel énekel, oly sikerrel, hogy az elmúlt években egyik gyermekszereplője lett A muzsika hangja című musicalnek. Ezért bátran jelentkezett, a kérdés csak az volt: mit énekeljen? Az unokáért rajongó, érte mindig aggódó nagyszülők nem feltétlen tartották jó ötletnek a 46. zsoltár feldolgozását választani. Mert bár az Istent dicsérő ének kategóriájába az Erős vár a mi Istenünk is tökéletesen beleillik, de azért a mindennapok ökumenéjét ismerve teljesen katolikus környezetben evangélikus himnusszal elindulni nagyon kényesnek érezték. Alku nélkül Stefikét vajmi kevéssé érdekelték az egyháztörténet máig ható, meg nem oldott kényes kérdései. Az esetleges győzelemért cserébe nem akart Ave Mariát, Boldogasszony anyánkat énekelni. Neki csak „ez az egy” éneke volt. Az ő éneke, amely egyszer úgy a szívébe lopta magát, hogy onnét már nem tágított többé. A városi vetélkedőn Stefi továbbjutott. Póttagként. Arra az esetre, ha valaki a „rendes” továbbjutók közül megbetegednék. De mindenki egészséges volt, mint a makk. így ennek a történetnek vége is szakadhatott volna. Ámde az irgalom, ez a jó keresztény erény ott volt az egyik szervező tanár szívében. Kieszközölte tehát, hogy a póttag is eljuthasson a püspökség által szervezett versenyre. A történet folytatását, gondolom, kitalálták már. Stefi természetesen megnyerte az egyházmegyei fordulót. Egyetlen evangélikus indulóként, a számára legszentebb evangélikus énekkel, annak hiteles, tiszta tolmácsolásával megindította a zsűri szívét. Azóta számtalan misén, vesperáson, iskolai rendezvényen szolgált, sőt még a székesegyházban is megvallhatta hitét. Megalkuvás nélkül, csengő hangon énekelte kedvenc himnuszát. A sok szolgálatban, „fellépésben” el is fáradt kissé. Egyre nehezebben vette rá magát, hogy kiálljon egy szál egyedül a hívők közössége elé. Egy nagy vágyat azért titkon dédelgetett még a szívében. Ahogy a költő, ő is arra vágyott: „De jó volna ünnepelni / Odahaza.” Egyszer elénekelni nekik, akiktől egykor az éneket kapta... Álma beteljesült. Egy újabb konfirmációi ünnep során. Példává lett, mint annyi más hitvalló tanítvány, beteljesedett rajta az ige szava: „Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet..!’ (Mt 21,16) Vajh ha csak negyedakkora elszánással őriznénk szívünkben a lángot, s adnánk tovább megalkuvás nélkül, amint e kislány tette! Megint csak Adyval szólva: Golgota nem volna Ez a földi élet, Egy erő hatná át A nagy míndenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... A szerző evangélikus lelkész, a Fejér- Komáromi Egyházmegye esperese Iskola és szabadság ■ Ribár János Riporterjelöltek azt a vizsgafeladatot kapták, hogy készítsenek interjút arról a kérdésről, mi a szabadság. Előbb maguk is elgondolkodtak rajta: tényleg, tulajdonképpen mi az, hogy szabadság? Vitatni kezdték a témát, igyekeztek többféleképpen megközelíteni, de minél többet beszéltek róla, annál inkább zavarba jöttek. Amikor már alaposan belebonyolódtak, s egyre zavarosabb dolgokat fogalmaztak meg, akkor indultak el — többen mikrofonokkal és kamerákkal - az utcára. A módszer annyi volt, hogy váratlanul megszólítottak dolguk után siető járókelőket: véleményük szerint mi a szabadság? A technika némileg cserbenhagyta a szorgalmas kutatókat, mert a felvételek elmosódottra sikerültek, és a hangot is nehezen lehetett érteni, de koncentrált figyelemmel, fülüket hegyezve mégiscsak végignézték és átgondolták a mintegy tizenöt, utcán készült felvételt. A közösséget, amelyben azután ezt a nem túl jó minőségű anyagot bemutatták, meglepte az eredménytelenség. Mármint a válaszadási kísérleteké. A felvételek megtekintése után akadozó beszélgetés bontakozott ki arról: akkor hát mi is a szabadság? Az utca embere meghökkenve torpant meg a kérdés hallatán. Volt, aki humoros választ adott - bár nem lehetett eldönteni, szándékolt volt-e a humor, vagy csak így sikerült a felelet -, és volt, aki komoly arccal kereste a szavakat. Az egyik megkérdezett szellemesen (?) egy névvel felelt: Petőfi. A szorgalmas riporterjelölt ennél többet szeretett volna hallani, ezért kitartóan kérte, hogy a válaszadó fejtse ki bővebben is. Mire a válasz így hangzott: Petőfi Sándor. S a riportalany továbbsietett az útján, szabadon, ki tudja (talán ő sem), milyen cél felé. Voltak azonban többen, akik a kérdés hallatán komoly vagy zavart arcot vágva kísérletet tettek a fogalom megragadására. Szimpatikus fiatalok, iskolázottnak tűnő idősek egymás után kíséreltek meg a szabadságról beszélni. A riporterjelölteknek szerencséjük volt, hogy nem akadtak össze egyeden filozófiatanárral sem vagy teológussal, akik talán a szabadság filozófiai vagy teológiai kérdéseibe bonyolódtak volna bele. Sikerült olyanokat megszólítaniuk, akiktől, bár minden igyekezetükkel válaszolni akartak, tagadó formában megfogalmazott, szerény tételeken kívül többre nem futotta. A válaszok többsége egy pont körül forgott. Vagy negatív, azaz tagadó, vagy pozitív, azaz szerényen állító formában. A megszólítottak nagy részének - kis töprengés után adott - felelete ezzel a sémával írható le: engem ne akadályozzanak semmiben, ne álljanak az utamba, ne nyomjanak el. A pozitív válaszok lényege pedig így foglalható össze: azt tehessek, amit csak akarok, nekem minden szabad legyen. Tehát ne legyenek tilalmak, semmiben se korlátozzanak, és végtelen legyen a cselekvési vagy akaratszabadságom. Megállapítható, hogy a kérdések egyik legnehezebbike ez: mi a szabadság? De miért kellene erre az előzőeknél pontosabb választ adni? Egyszerűen a mindennapi élet miatt! A megfogalmazott tilalommentesség vagy a korlátlan akaratszabadság a legegyszerűbb közegben sem alkalmazható - elég, ha a forgalmas közlekedési utakra gondolunk. De a házasfelek sem szokták egymást „felszabadítani” a házasságtörésre, és senkit sem tölt el örömmel az, ha kilopják a zsebéből a pénztárcáját az irataival együtt. A szabadság azért izgalmas és fontos kérdés, mert életünket közvetlenül befolyásolja az, hogy milyen választ adunk rá. Minél kevésbé vagyunk tisztában a szabadság lényegével, annál inkább rabszolgák vagyunk, a meg nem értett körülmények megbilincselt foglyai. Tehát akkor mi a szabadság? Spinozának tulajdonítják a híressé vált tételt, hogy a szabadság - felismert szükségszerűség. Ha valóban Spinozától származik, akkor a felejthető marxisták tőle plagizálták ezt az állítást, melyet negyven esztendőn keresztül sokat hajtogattak a politikai diktatúra érdekében. A mi válaszunk - az iskola falain belül és kívül így tanévzárás táján - egyszerűbb. A szabadság lényege: a tudás! Diákosan egyszerű példákkal illusztrálva: ha tudom, hogy vékony a jég, nem lépek rá. Ha tudom, hogy életveszélyes a kétszázhúsz voltos áram, nem fogom meg. Ha tudom, hogy mi egy betegség ellenszere, élek vele. Ha tudom... És a Szentírás felé fordítva a tekintetünket: ha tudom, hogy bűnös ember vagyok, akkor keresem, hogy ki szabadíthat meg. Ha tudom, hogy ki szabadíthat meg, hozzá fordulok. Tudás, ismeret a szabadság lényege. A szabadság előfeltétele a tudás, megvalósulását pedig a tanulás teszi lehetővé. Nagyon sok felettébb fontos eleme van a szabadságnak, de ez az egyik legalapvetőbb és legizgalmasabb: a tudás, a dolgok és a lényeg ismerete, megértése. Ezért nyári szünetre is ennek tudatában kell menni: minél többet tudok, annál szabadabb vagyok. S ehhez még hozzávehetjük azt a szabadságot is, amelyet csak Istentől kaphatunk Jézus Krisztus által, azaz a megváltottságunkat, amely teljes szabadságelméletünket megszentelheti és megkoronázhatja. Ezért az élet folyamatos tanulás és növekvő szabadság. A szerző evangélikus lelkész, a Nyugat-békési Egyházmegye esperese
