Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-12 / 24. szám
Evangélikus Élet KIRCHENTAG-PANORÁMA 2011. június 12. » 7 33. Kirchentag - Drezdában Nagyon ott voltunk! „Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,21) !► Folytatás az 1. oldalról Bár egy, a német televíziósok által utcán „leszólított” házaspár férfi tagja büszkén hangoztatta, hogy ő a Gáncs Péter elnök-püspök vezette magyar evangélikus küldöttség tagjaként jött, honfitársaink valójában egyénileg vagy kisebb csoportokban - gyülekezeti, intézményi szervezésben - érkeztek Szászország fővárosába, ahol a harmincöt éven aluliak elsősorban oktatási intézmények tantermeiben, az idősebbek pedig családoknál nyertek elhelyezést. Ebben az esztendőben nem limitálták a magyarországi jelentkezők számát, az igazán jelképesnek mondható huszonnégy eurós „díj” fejében minden előzetesen regisztrált résztvevő számára biztosítva volt a szállás és a napi kétszeri étkezés. Miként a Kirchentag egészén, a magyar közreműködők között is az ének-zenei formációk domináltak, melyek szintén előzetes jelentkezés alapján kaphattak lehetőséget a bemutatkozásra. (Elfogultság nélkül jelenthetjük, hogy a magyar előadók fellépéseinek mindenütt pozitív volt a visszhangja.) A lelki, spirituális tartalmak mellett az összességében fesztivál jellegű német evangélikus - más szóhasználattal: protestáns - egyházi napokon igen nagy hangsúllyal kerülnek terítékre különböző közéleti - esetenként aktuálpolitikai - témák is, és tudni való, hogy az utóbbi Kirchentagokról egyetlen államfő vagy kancellár sem kockáztatta meg a távolmaradást. (Más kérdés, hogy a jelenlegi szövetségi elnök - Christian Wulff - és az evangélikus papleányból lett kancellár - Angela Merkel - számára ez a „feladat” aligha okozott lelkiismereti konfliktust.) Ennek fényében mindenesetre nem kis többletjelentőséggel bír, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője három, közéleti kérdéseket boncolgató fórumbeszélgetésre is meghívást kapott. Igaz, Prőhle Gergely személyében egyúttal nemcsak a jelenlegi kormány egyik helyettes államtitkárát, de a Magyar Köztársaság volt berlini nagykövetét is tisztelhették vitapartnerei. Balog Zoltánt pedig éppenséggel a jelenlegi kormány egyik államtitkáraként hívhatták meg egy fórumbeszélgetés erejéig azok a szervezők, akik őt a budapesti Német Ajkú Evangélikus-Református Gyülekezet lelkipásztoraként is méltán invitálták nagy szeretettel a korábbi Kirchentagokra. És akkor még nem tettünk említést arról, hogy a szerda este három helyszínen zajló nyitó istentiszteletek egyikén - a Kirchentag történetében első ízben - magyar igehirdető, a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) közép- és kelet-európai régiójának alelnöke, dr. Fabiny Tamás szolgált. Ráadásul nagyszerű helyszínen, hiszen még az altmarkti főtéren felállított tribünnel átellenben lévő „kultúrpalotában” is nagyjából épp az istentisztelettel egy időben tolongtak legtöbben a regisztrációs pultnál... Az Evangélikus Élet olvasói vélhetően elsősorban a Kirchentag lelkiségére kíváncsiak. Nos, a 33. egyházi napok mottójául választott ige (Mt 6,21) nyilvánvalóan missziói üzenetet is hordozott. Nem véletlenül, hiszen a helyszínül választott szász főváros lakosságának, illetőleg a volt NDK-s tartomány népességének kevesebb mint negyede kötődik valamely keresztény felekezethez. Sokatmondó tény tehát, hogy a reggeli bibliatanulmányokon - átlagosan - húsz-huszonötezren vettek részt, reménység szerint nem is kizárólag az egyházi napokra regisztrált vendégek százharmincezres táborából... A kérdés számunkra is megkerülhetetlenül feltétetett: hol van a kincsünk? ■ T. Pintér Károly Dr. Fabiny Tamás prédikációja a Kirchentag altmarkti nyitó istentiszteletén Kedves Testvérek a Jézus Krisztusban! 1907-ben kitört az amerikai tőzsdepánik. A New York-i értéktőzsdén az árak hirtelen zuhanni kezdtek. Az emberek megrohamozták a bankokat és a trösztöket. Fénykép is őrzi az embertömeg hullámzását a Wall Streeten. Milliók élték át hirtelen, hogy a spekulációnak nevezett moly és a csődnek hívott rozsda felemésztette földi kincseiket. Aztán egy másik, immár Európában készült fényképet idézek meg. Ez az én hazámban, Magyarországon készült, 1946-ban. Az utcaseprő nagy halom papírpénzt söpör össze Budapest utcáján. Ez az akkori pénz teljes elértéktelenedésének ideje volt. Nagyapám mesélte, hogy mire a havi fizetésével az üzletbe ért, már csak egy csirkét tudott rajta venni. Vagy ha nem sietett eléggé, akkor csak két tojást. Az infláció mértéke tíz a huszonhatodikon százalék volt, amely szám nagyságát az esetleg közöttünk levő matematikusokon kívül valószínűleg kevesen tudják elképzelni. Talán segít a megértésben, ha elmondom: volt olyan kétmilliárd billiós bankjegy, amelyen a kettes szám után húsz nulla szerepelt... Jött a moly, pusztított a rozsda. Azokban az évtizedekben aztán sok eszme és ideológia is az inflálódás sorsára jutott: úgy kellett őket összesöpörni. A történelem szemétdombjára kerültek. Európa keleti felén nem új keletű fogalom a materializmus. Nyilván sok jelenlevő számára ismerősen csengenek az olyan szavak, mint tudományos szocializmus, küzdelem a vallásos világnézet és a klerikális reakció ellen. A hatalom a pártszervezeteken és a besúgóhálózaton keresztül akart mindent ellenőrizni. Konfirmáció helyett a Jugendweihét erőltették. Az egyházi vezetés is rákényszerült arra, hogy - az NDK-ban - a szocializmusba vezető egyházról vagy - Magyarországon - a diakóniai teológiáról beszéljen. Aztán megint jött a moly és a rozsda, és semmivé váltak olyan korábbi „értékek” mint „béke és biztonság”, „osztály nélküli társadalom” „békeharc” Materializmus volt ez a javából, és a sokat propagált földi kincsek semmivé váltak. Ám aztán jött egy újabb, ennél rafináltabb materializmus. Régiesen hírvágynak, újabb szóval konzumidiotizmusnak lehet nevezni. A gyanútlan embereket mind súlyosabb terheket jelentő hitelekbe hajszolták bele. Működött a tőkefelhalmozásnak az a módja, amelyben a privatizáció haszonélvezőivel kapcsolatban csak az első megszerzett millió eredetét nem illett firtatni. E szemlélet kritikáját nyújtja a Miatyánk ismert parafrázisa: Mi Tőkénk, aki a Nyugaton vagy, amortizálódjék a te befektetésed. Jöjjön el a te profitod, tőzsdei árfolyamaid emelkedjenek, amint a Wall Streeten, úgy Európában is. Napi forgalmunkat add meg nekünk ma, hosszabbítsd meg hiteleinket, miképpen mi is hosszabbítunk hitelezőinknél. És ne vígy minket a csődbe, de szabadíts meg a szakszervezetektől. Mert tiéd a fél világ és a hatalom és a gazdagság kétezer év óta. Ámen. Nem akarok demagóg lenni: tudom, hogy a tőke mozgatja a gazdaságot. Azt is tudom, hogy a szegényebb régiók és azok egyházai sok támogatást kaptak, amiért köszönet illeti az adományozókat. De tartok tőle, már megint közelednek a molyok, és érezteti hatását a rozsda. Igénk a világhoz kötöttség veszélyeire hívja fel a figyelmet, akár gazdasági, akár politikai, akár lelki összefüggésekben. Egy magyar költő, Kosztolányi Dezső így ír versében: „Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben.” (Boldog szomorú dal) Jézus szava abban segíthet minket, hogy újra otthon legyünk a már elveszített égben. Ennek érdekében meg kell tanulnunk leválni a világról. Mert „ahol a kincsed, ott lesz a szíved”. Érvényes ez az egyes ember és az egyház életére is. Egy elbeszélés szerint egy farmer örömmel tudatta feleségével: legjobb tehene két borjút ellett: egy fehéret és egy vöröset. Majd ezt mondta: „Az Úr arra indít engem, hogy az egyik borjút neki szenteljem. A kettőt együtt neveljük, és amikor eljön az ideje, mindkettőt eladjuk, és az egyikért kapott vételárat megtartjuk, a másikét az Úr szolgálatára ajánljuk fel.” Felesége megkérdezte, melyik borjú legyen az Úré. „Nincs szükség ilyen megkülönböztetésre, hiszen egyformán törődni fogunk mindkettővel” - válaszolta a férje. Néhány hónappal később aztán gyászos arccal lépett oda feleségéhez a gazda: „Megdöglött az Isten tehene.” Testvéreim: hogy is állunk mi a földi és a mennyei kincsekkel? A földi vagy a mennyei értékek vonzzák-e a szívünket? A ma kezdődő öt napon át sokat fogunk hallani erről a szívről. Úgy, amint azt a Példabeszédek könyvében is olvassuk: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld 4,23) Vagy ahogy Augustinus mondta: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, ó, Urunk.” Vagy hadd idézzem Albert Schweitzert, aki egy prédikációjában éppen a szív képét használja az afrikaiak előtt: „Eddig olyan volt a szívetek, mint egy falu, sok gonosz törzsfőnökkel. Ezek a gonosz törzsfőnökök a szívetek rossz gondolatai. Ott van a nagy törzsfőnök, akit hazugságnak hívnak, és azt mondja: Hazudjatok! Van egy másik törzsfőnök, aki így biztat: Legyetek gazdagok, lopjatok! Azután van még egy törzsfőnök, a gonoszság. Ez arra ösztökél benneteket: Veszekedjetek, üssetek, haragudjatok! (...) Szívetek nagy falujában mindeme törzsfőnökök az urak. Mármost mondjátok meg nekem, hogy ha egy falu törzsfőnöke gonosz, lehet-e boldog az a falu? Nos?... És ha a szívetekben élő törzsfőnökök gonoszok, lehet-e boldog a szívetek? A boldog szív csendes, mint egy tó a napsütésben, de a boldogtalan szív olyan, mint az Ogowe egy tornádó kezdetén. És ha megkérdezlek benneteket: csendes és boldog a szívetek? Ha egyenként kérdeznélek meg titeket, mindegyikőtök kénytelen lenne így válaszolni: Nem, Doktor, ha a szívemre hallgatok, akkor tudom, hogy nem boldog.” Albert Schweitzernek az Ogowe partján feltett kérdése érvényes az Elba és a Duna partján is. Egy Kirchentagon nemcsak az egyes emberrel, hanem Isten népével kapcsolatban is fel kell tennünk ezt a kérdést. Hol az egyház szíve? Földi vagy mennyei kincseket gyűjtünk-e? Miért fáj az egyházból való kilépés: az adó elmaradása miatt, vagy mert lelkeket veszítünk el? Mi az egyház igazi kincse? Befektetések, árfolyam-ingadozásokból szerzett nyereségek, beruházások, épületek és nagy ívű tervek - vagy Luther 62. tétele nyomán az evangélium? Mennyiben bízunk múló földi javakban? Nemcsak gazdasági, hanem politikai szempontból is. Egyházainknak - akár Keleten, akár Nyugaton - a mennyei kincseket kell keresniük és másoknak bemutatniuk, ami bizony együtt jár számos értéktelen földi kacat elutasításával. Például hogy bűnnek nevezem a korrupciót, az idegengyűlöletet, az antiszemitizmust, a cigányellenességet. Vagy hogy nem engedem, hogy bántsanak valakit azért, mert neki más a bőrszíne, a vallása, az anyanyelve vagy éppen a szexuális identitása. Miként érhetjük ezt el? Úgy, hogy a földiek helyett a mennyeieket keressük. Nem a földön, hanem a mennyben gyűjtünk kincset. Nem tőkét, hanem bizalmat halmozunk fel. Ennek érdekében emeljük fel szívünket. Mondhatom úgy is, hogy elfogadjuk a menny egyetlen kincsét, Jézust. Ha kincsünk Krisztus, Krisztusnál a szívünk. Ott van jó helyen. Ezt a kincset sem moly, sem rozsda nem emészti meg. Most gyertek velem - képzeletben - egy dél-magyarországi faluba, Varsádra. A török időben elnéptelenedett faluba a 18. században német telepesek érkeztek, akik virágzóvá tették ezt a vidéket. A településen a 20. század elején még csaknem ezerötszáz evan-A varsádi oltárképmaradvány gélikus élt, 1949-re azonban csak kétszázan maradtak. Az okot sejtitek: a kitelepítés. Mára tovább fogyott a gyülekezet: jó, ha tucatnyi evangélikus él még Varsádon. Ez a pusztulás is a moly és a rozsda hatását mutatja. Van e falu templomának egy régi oltárképe az utolsó vacsoráról. Nem vigyáztak rá eléggé, ezért a festék lekopott, az anyag szétmállott. A moly szinte mindent megemésztett. Csak Krisztus alakja maradt épségben! Rajta nem fog a rozsda, ő több bármi földi kincsnél. Ennek a Jézusnak a szavára figyeljünk a 2011- es Kirchentagon: Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben! Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. Ámen. - • • ....
