Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-12 / 24. szám
2 -m 2011. június 12. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Jövel, teremtő Szentlélek! Ünnepet adó Csendesség és Örömforrás! Köszönjük neked ünnepeink békéjét és nyugalmát! Bizony, gyakran azon kapjuk rajta magunkat, hogy mennyire pörög az életünk, és lassan már ünnepelni is elfelejtünk. Ünnepelni egymást is, de legfőképpen téged. Döbbents rá, hogy minden egyházi ünnep arra emlékeztet, amit isteni hatalmaddal, irántunk való nagy szeretetedből értünk tettél! Jövel, teremtő Szentlélek! Általunk gyakran elhanyagolt Hatalom! Belátjuk, hogy különösen a te nagy tetteidről emlékezünk meg nehezen, és keveset törődünk azzal, amit értünk cselekszel; ezért add, hogy észrevegyük rejtett és mindenekre rámutató működésedet! Nézd el nekünk, hogy egyházi ünnepeink sorában is oly keveset szánunk arra, hogy áldjunk mindazért, amit Lelked munkál közöttünk és bennünk! Ne engedd, hogy csak akkor ejtsünk szót rólad, amikor pünkösd ünnepe van, és hogy hatalmadat magunkban csak pünkösdi királyságként éljük meg! Jövel, teremtő Szentlélek! Biztató Ajándékozó! Kérünk, pünkösdöd emlékeztessen arra, hogy te az ígéreteidet mindig megtartod! Hogy nem hagysz minket magunkra árván, ahogy félelmekkel teli tanítványaidat sem engedted beleragadni a saját kétségbeesésükbe, hanem kiáradtál rájuk, lángnyelvekkel fényesítetted és melegítetted sorsukat. Köszönjük megajándékozottságunkat, hogy megszülető egyházad oltalmába vettél minket, amelynek segítségével és keretei között megújítod a velünk való szövetségedet és mindannyiunk életét! Jövel, teremtő Szentlélek! Vezető Útmutatónk! Kérünk, segítsd közösségeinket és segíts minket magunkat is a tisztánlátásra, a helyes és igaz isten- és emberismeretre és arra, hogy olyannak lássunk téged, amilyen valójában vagy! Ajándékozz meg azzal, hogy ne csak foltozgatott, átfestett, hanem egészen újjáteremtett életünk lehessen benned! Add, hogy ne nehezítsük meg bennünk és értünk végzett munkádat, és hogy ne késleltessük áldásaidat! Különösen is kérünk azokért a konfirmandusokért, akik az ország számos gyülekezetében ezen az ünnepen tesznek bizonyságot megerősített hitükről! Tápláld őket és közösségeink jövőjét a rólad szerzett ismeretekkel, az elkötelezett, nagykorú és eközben gyermekien bízó hittel és jóságod minél gyakoribb megízlelésével! Adj gyülekezeteidnek egyházad születésnapján igazi növekedést! Jövel, teremtő Szentlélek! Az erő, a szeretet és a józanság Lelke! Bizalommal könyörgünk hozzád szeretteinkért közelben és távolban. Adj népünknek és minden népnek lelki felébredést! Jövel, teremtő Szentlélek! Életünk Hordozója! Ébressz bennünk szomjúságot magad után! Munkálkodj bennünk tovább is, és szentelj meg minket egészen! Járja át egész lényünket megtisztító, újjáteremtő erőd! Taníts minket hálát adni azért, amit már elvégeztél az életünkben! És add a te mennyei erődet, azt az igazi új életet, amelynek nem lesz vége akkor sem, ha utolsót dobban a szívünk, és lefogják a szemünket! Jézusért kérünk, hallgass meg minket. Ámen. > PÜNKÖSD ÜNNEPE - 4MÓZ 11,24-29 Határtalanul áradó Lélek A történet, amelyből textusunk való, egyrészt nagyon távol áll a mi mai körülményeinktől, másrészt viszont mégis rendkívüli módon emlékeztet bennünket az egyház mindenkori helyzetére. A választott nép úton van az ígéret földje felé. Fárasztó vándorlásuk közben szembefordulnak Mózessel és Istennel, és helyzetükért - az éhezésért, a szomjúságért - Mózest, sőt magát Istent hibáztatják. Visszavágyódnak Egyiptomba. Zúgolódásukkal Mózest kétségbe ejtik, és ő feladja a harcot. Kiönti szívét Isten előtt. Halálosan elfáradt, és nem tudja tovább vállalni a szolgálatot. Isten ekkor adja neki a parancsot, hogy válasszon maga mellé hetven férfit, akik, amikor a Lélek megnyugszik rajtuk, segítségére lesznek. Ennyi háttérismeret feltétlenül szükséges a helyzet megértéséhez. így láthatóvá lesz a különbség is. Bennünket Isten fizikai értelemben nem indít vándorútra. Túl vagyunk az Ótestamentum időszakán. Túl vagyunk azon az időn, amikor Jézus, az Isten Fia itt járt a földön, és túl vagyunk azon az időn is, amikor pünkösd még csak reménység tárgya volt. Ezért egészen más a helyzetünk. Mégis van valami megdöbbentő azonosság. Mégpedig az, hogy a földön küzdő egyházban bennünket is oly gyakran fenyeget a megfáradás, az elcsüggedés kísértése. Hányszor megtörténik, hogy a vezetéssel megbízottak azt mondják; nem bírom tovább! Megfáradt tisztségviselők, testületek, talán egy egész presbitérium is azt mondja: mi ezt nem bírjuk tovább. Ilyenkor hajlamosak vagyunk arra, hogy a helyzet megoldását csak új személyek szolgálatba állásától reméljük. Új lelkész, új presbiterek, új emberek kellenek! Ezzel szemben igénk éppen arra tanít - és pünkösdkor értse meg, jegyezze meg és vegye komolyan az egyház népe! -, hogy Isten Lelke képes az öreg, kiszáradt csontokat is megeleveníteni. Isten nem fiatal embereket állít Mózes mellé, és nem váltja le Mózest sem, hanem a Lélek frissítő erejét ígéri nekik. Ez az ígéret nekünk is szól! A Szentlélek megújító erejét ma sem tagadja meg azoktól, akik kérik tőle. Ez a mi reménységünk is. Isten igéje - ezen az ünnepen legalábbis - nem a személyi állomány lecserélésével fenyeget, hanem a megfáradtaknak ígér új erőt, új tüzet, új lelkesedést. Senki ne higgye, hogy használhatatlan, és senki ne higgye, hogy Isten személyzeti politikája úgy működik, ahogy manapság a munkaerőpiac. Isten senkit nem akar leépíteni, elbocsátani. Használni akarja a régieket, és meg akarja nyerni az újakat is. De akár régi, akár új, mindegyiket a Szendélek Úristen teszi alkalmassá a szolgálatra. És belőlük lesznek a mai Mózesek és segítőik. De ezt egyedül Isten adja. Testvérek! Ne bízzatok semmit a véletlenre! Ne gondoljátok, hogy majd magától helyrejön! Harcoljatok! Ha kell, Mózes módján. Valljátok meg csüggedéseteket; valljátok meg elesettségeteket! De higgyétek, hogy Isten nem dob félre senkit, hanem mindenkit használni akar. Azokat is, akik éveik száma szerint öregek és megfáradtak, de azokat is, akik bár életkor szerint fiatalok, lélekben azonban koravének. Van ebben az igében más fontos üzenet is! Mózes végrehajtja Isten parancsát, és kiválaszt hetven férfit a nép vénei közül. A szent sátor köré gyülekeznek, és megtapasztalják, hogy Isten ígérete beteljesedett: kaptak a Mózesben lévő lélekből, és prófétáinak. De mint kiderült, a hetven vén közül ketten a táborban maradtak, és ott prófétáinak. Ekkor Józsué, az új nemzedék képviselője kéri is Mózest, hogy tiltsa meg nekik. Mózes válasza meghökkentő: ne legyél féltékeny! Bennünket is szíven talál ez a figyelmeztetés. Hiszen minket is megkísért olykor az irigység, amikor azt látjuk, hogy máshol is fúj a Lélek szele, vagy talán éppen azzal kell szembesülnünk, hogy a mi vitorláinkat nem dagasztja a szél. Ilyenkor szinte reflexszerűen keressük a kifogásokat, hogy „lelketlenségünket” mentsük. Olykor még Józsué féltékenysége is felhorgad szívünkben. Pedig ezen a pünkösdön ezt a leckét kaptuk feladatul: meg kell tanulnunk, hogy a Lelket senki meg nem kötheti. Az apostolok, a reformátorok is megtapasztalták, nekünk is el kellene ismernünk, hogy Isten Lelke nagyobb Úr a mi szívünknél. És nem áll meg, amikor kitesszük neki a stoptáblát önzésünk vagy éppen önérzeteskedésünk miatt. Ne nyugtalanítsuk magunkat azzal, meddig engedi Isten Szentjeikének tüzét terjedni. Inkább azért imádkozzunk, hogy közöttünk is munkálkodjék! Hogy gyülekezeteinkben hangozzék egyre több helyen a fiatalok friss vallástétele, hangozzék bölcs és tűzbe jött öregek igaz és őszinte szava. Ez az ószövetségi történet azonban túl is mutat önmagán. Éppen azzal, A VASÁRNAP IGÉJE ami még nem lehet benne. Mert világossá lesz belőle, hogy bár a Szentlélek munkálkodott már az egyház születésnapját elhozó pünkösd előtt is, Mózes vágya - bárcsak az egész nép próféta lenne! - mégis csak akkor teljesedett be. Hiszen újszövetségi értelemben a prófétálás a Jézus Krisztusról szóló tanúságtételt jelenti. Mózes még csak vágyott arra, hogy mindenki próféta legyen. Az apostolok megtapasztalták, hogy akik megkapták a Szentlélek ajándékát, mindnyájan prófétákká lehettek. Pünkösd ma is ezt jelenti: mindenki próféta lehet, vagyis tanúskodhat Jézusról, és szolgálhatja őt. Mi nem a Jordánon túlra készülünk, bennünket a megígért örök ország vár. De ezen az úton mi is el-elfáradunk, ránk is leselkedik a csüggedés veszélye. S éppen akkor kell leginkább a Szentlélek Úristen segítségét kérni, amikor gyengék, elesettek, megfáradtak vagyunk, amikor talán még a célt is elveszítettük tekintetünk elől. Testvérek! Nem éppen most vagyunk ebben a helyzetben? Könyörögjünk hát az újjáteremtő Szentlélek áldásáért! ■ Ittzés János Imádkozzunk! Dicsérünk, irgalmas Istenünk, hogy nem hagytad magára népedet, hanem elküldted Szentlelkedet. Kérünk, általa teremts bennünk erős hitet, hálás szeretetet és örvendező reménységet, hogy napról napra megújulva egészen a tieid legyünk, és a hozzád való hűségben mindvégig megálljunk, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen. Gyógytorna és liturgia Másfél hónapja térdműtéten estem át. Nem gondoltam volna, hogy ennek az eseménynek valaha is liturgikus mondanivalója lesz számomra. Két nappal a műtét után meglátogatott a gyógytornász, és elkezdte megtanítani az első gyakorlatokat. A jól sikerült műtét még kevés, hiába a sebész kiváló szakértelme, ha nem tanulom meg a mozgás szabályait, nem ismerem meg a lábam működésének korlátáit és lehetőségeit, ha nem jövök rá, hogy mennyi mindent tudnék vele tenni, amit eddig nem tettem. Mindehhez azonban kell a gyógytorna - sok-sok gyakorlással. S láss csodát, a gyógytorna hatott, már a legegyszerűbb mozdulatsor próbálgatása után talpra állhattam, újrajárni tudtam. Bár mankó kellett hozzá, de már nem voltam helyhez kötve. Nap mint nap fedeztem fel olyan mozdulatokat, amelyeket azelőtt vagy nem ismertem, vagy nem mertem megtenni, s bár még nem mondta ki az orvos, hogy „gyógyultan távozhat” érzem, hogy már sokkal jobb a helyzet, mint az operáció előtt volt. Nemcsak a terhelés nő nap mint nap, nemcsak a fáradságos gyakorlatok várnak rám, hanem az egyre nagyobb szabadság, a mozgás eddig nem ismert érzése. Eredetileg csak azt akartam, hogy ne fájjon a térdem. Ma már tudom, hogy ez kevés. Sokkal többet kaphatok, sokkal több vár rám, ha végigcsinálom. Keveset vártam, sokat kaptam, és még nem vagyok a végén. A tanulság egyszerű: mozogni kell, ki kell próbálni, de közben tekintettel kell lenni a szakemberek és a hasonló cipőben járók tapasztalata nyomán felállított játékszabályokra. Az első lépés még bátortalan. Azután jön a gyakorlás, és megjön vele a bátorság. Lehet helyben topogni, totyogva túlbiztosítani, a biztonság kedvéért csak fél gőzzel poroszkálni, kényelmesen minimálprogramot csinálni, de nem érdemes. Nekifeszülni, kipróbálni, tornázni, gyakorolni! Ezzel kinyílik a világ, és szabadabb, mozgékonyabb, rugalmasabb az ember, mint korábban. A sebész nem azért fente a kést, hogy a beavatkozás után még rosszabb vagy ugyanolyan legyen. Azért vette kézbe a szikét, hogy eltávolítsa a letört, leszakadt darabkákat, és lehetővé tegye a szabadabb, hatékonyabb, teljesebb mozgást. A liturgikus megújulás kísérlete sokak számára olyan volt, mint a sebészi beavatkozás. Volt, aki nem akarta a műtétet, volt, aki félt a fájdalomtól és az esetleges veszteségtől. Volt, akinek fájt, és volt, aki reménykedett. De itt is igaz: nem a vágás volt az operáció célja. Még csak nem is az, hogy eltávolítsunk valamit, ami már letört, leszakadt, vagy nem működött. A feladat az volt, amit Prőhle professzor úr így fogalmazott meg: meg kell tenni azt a lépést, amelyet a hatvanas években nem tehettünk meg, hisz korlátozott volt a mozgásterünk. A cél elsősorban az, hogy a korrekció, a gyógytorna, majd a gyakorlás nyomán rájöjjünk, hogy többre vagyunk képesek, visszanyerhetjük egészségünket, felszabadultabban mozoghatunk. Miénk az a tér, amelyet az egyház évszázadok során létrehozott, amelyet a lutheri reformáció korrigálva kiszélesített. Az évszázadokon át tartó leépülés, satnyulás, beszűkülés, mozgáskorlátozottság után a 20. század két lépésben már visszatalált a lutheri istentisztelet gazdagságához. De venni kell a bátorságot ahhoz, hogy megismerjük a lehetőségeket, kipróbáljuk a mozgásteret, begyakoroljuk az új mozdulatokat. Ma nem az a kérdés, hogy régi vagy új liturgiát használunk-e. Nem is az, hogy mennyire sikerült az esetleg fájdalmasnak tűnő beavatkozás. Ma az a kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e kipróbálni, gyakorlással elsajátítani a látszólag újat vagy a régit, de mégis alig ismertet. Bele kell menni a kísérletbe, a próbába. El kell kezdeni felfedezni a megnyíló világot. Itt azonban nem egyszerűen tornáról, hanem gyógytornáról van szó: nem a mozgás, a felfedezés, a gyakor-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS j_ SAROK lás feladatáról, hanem a gyógyító mozgás, a gyógyító felfedezés és a gyógyító gyakorlás feladatáról. Sok a seb, sok a merevség, sok az egészségesnek nem mondható gyakorlat. A gyógytorna idő- és energiaigényes. Türelmet feltételez, és jóindulatú nyitottság és befogadókészség után kiált. A gyógytorna egyik eszköze a kipróbálás. Tudatosan, óvatosan, megfontoltan kipróbálom azokat a mozdulatokat, amelyeket nem ismertem, vagy nem mertem megtenni. A liturgia egy-egy elemének megismerése, a szó szoros értelmében való elsajátítása nem elméleti feladat. Nem lehet íróasztalnál elvégezni. Ki kell próbálni, gyakorolni kell. S akkor kiderül, hogy az, amit idegennek, furcsának és értelmetlennek találtunk, megtelik tartalommal, természetesnek tűnik, sajátommá válik. Erre kínál kiváló lehetőséget a következő munkaévnek a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerületben most készülő vezérfonala a tanulásról, azon belül az istentisztelet megtanulásáról. Ez a „gyógyító torna” a célkitűzése a Régi-új liturgikus sarok nemrég kezdett új sorozatának. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) nmwmmimmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm Tivang ‘Evang^‘kus "Evangélikus Élet®. Az Evangélikus Élet 2005-2010. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről.
