Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-05 / 23. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2011. június 5-^7 Érkezési oldal ■ Jásdi István Kedvelem az ilyen szépen égetett vörös téglából épült házakat. Kettő közülük párhuzamos a Remetei úttal. Téglalap alapú hasábok sátortetővel, a két emelet ablaksorai szabályosan tagolják a homlokzatokat. Sem többet, sem kevesebbet nem akarnak mondani, mint amik: házak, ahol emberek laknak. Körülöttük évszázados tölgyek vetnek árnyékot a nagy hűvösvölgyi kertre. Emberi lépték. A harmadik épület pontosan közöttük alig különbözik a kettőtől, de merőleges az útra. A sátortető így mintegy timpanonként ül rajta. Ház. Az Isten háza. A homlokzat fakeresztje inkább csak megerősítése a ténynek. A Magyarországi Evangélikus Egyház Szeretetháza. Kelenföldön, a Deák téren, Pécsett a Dischka Győző utcában, a Bécsi kapu téren - a nagyon konszolidált és igencsak polgári gyülekezetekben minden héten hallottunk róla. Az adományok gyűjtésénél. Már ha voltunk templomban. Most itt lakunk pontosan fölötte a dombtetőn. Rálátunk az ablakból. Most is ritkán megyünk el a vasárnapi istentiszteletre. Akkor sem azért, mert úgy gondoljuk, hogy az Istennek szüksége lenne ránk. Sokkal inkább valami miatt, amibe beleszülettünk. A Bécsi kapu téren jó érzés együtt énekelni az egyenként többnyire ismeretien budai polgárokkal, akikről így ismeretlenül is tudom körülbelül, milyen lakásban lakhatnak, hogyan beszélnek a gyerekeikkel vagy a szüleikkel, és mit tartanak fontosnak az életben. Jó érzés ismerni legalább nagyjából a liturgiát, a közös imákat, hitvallást, énekelni az Erős vár a mi Istenünket vagy a Himnuszt, hallgatni az időnként hosszúra nyúló prédikációkat, adakozni, fogadni az áldást és kezet fogni a lelkésszel a kijáratnál. Szóval Remetéről, a dombtetőről is inkább a budai Várba járunk, mint a szeretetház kápolnájába. A szeretetházból időnként Down-kórosok és nyomorékok jönnek ki egy fagyira a buszvégállomás cukrászdájába. Tartunk tőlük. Megzavarják polgári közérzetünket. A normalitás bajnokai vagyunk. Horti Mari szerint - aki pszichiáter - ez is kóros. Az abszolút normalitásunk, amire büszkék vagyunk. Aztán egyszer mégis elmegyünk a hűvösvölgyi istentiszteletre. Mert toleránsak vagyunk. A normalitás részeként. * * * A kápolna bal oldali széksoraiban gyülekeznek az érkezők. Bizalomgerjesztő arcok, fiatalok, idősebbek, családok, mint Kelenföldön vagy a budavári gyülekezetben. Talán nem olyan jól öltözöttek. Fiatal család érkezik. Szép szőke, nagyon csinosan öltözött mama, elegáns, magas fiatalember, csillogó szemű, hatévesforma kisfiú. Gesztikulálnak egymásra figyelve, a mi sorunk szélére ülnek, hogy onnan láthassák a szószéket - siketnémák. Marival lopva egymásra nézünk - gyakoroljuk a toleranciát. Aztán kopogó, fehér bottal középkorú vak pár ül elénk. Kinyílik hátul a kétszárnyú ajtó, és az oltárral szemben a középső sorban bevonulnak a szeretetháziak. Down-kórosak, csurgó nyálukat törölgető fogyatékosok. Az egyiknek - törékeny kislány, könnyű, kék virágos ruhában - arca nincs. Közöttük jönnek az ápolók is. Karban hozzák, kocsiban tolják a járásra Közös vár képteleneket. Egyik-másik ápolt kocsit tol. Az arc nélküli lány is. A fiú a kocsiban jó arc. Húszéves lehet. A teste csak öt. Hyeronimus Bosch. A bevonulok rendben, rutinosan foglalnak helyet a jobb oldali sorokban. A kocsiban ülők a középső sort foglalják el. Lehet, hogy ez nekem sok lesz. * * * Az istentisztelet ugyanúgy zajlik, mint máshol. Pünkösd. „Jövel, Szentlélek Úristen, / Töltsd be szíveinket...” A n. századi antifónából hozzánk származott éneket harmóniumon kíséri az önkéntes kántor. A kápolnának orgonája nincsen, a harmonium hangja pedig csak irányítja a dallamot, arra nem képes, hogy elfedje a hamisságokat. A vak pár nagyon szépen énekel, hangjuk vezeti a gyülekezetét. Ők a szeretetháziak jelenlétét csak egy-egy feltörő artikulálatlan hangból érzékelhetik. Mellettem a jobb oldal szélső székén ősz hajú, Down-szindrómás férfi ül. Jól öltözött, szépen énekel, láthatólag kívülről ismeri a liturgiát. Azt mondják, a downosok kedvesek. Buták, de jó természetűek. Nem öregszenek meg, meghalnak fiatalon. A mellettem ülő lehet vagy ötvenéves. Az életét bizonyára itt töltötte a szeretetházban. Mellette hasonló kislány próbálja követni a dallamot. Áhítattal, de bizonytalanul. Időnként rajongással néz fel az idősebbre. Bűnvallás: együtt mondjuk, hogy gyónom, hogy vétkeztem... Egy sorral mögöttük az arc nélküli lány ül. Csillogó barna hajából gyönyörű égszínkék szem világít. Mellette a kocsiban a jóképű fiatalember. Nem engedik el egymás tekintetét. Szerelmesek. Aztán kegyelemhirdetés, igeolvasás... Előttem a sor szélén ápolónő ül. Jobbra tőle fiatal Down-szindrómás fiú, középen kocsiban debilis kislány. A nőnek mindkét keze foglalt, balját a kislány szorongatja, jobbját a fiú simogatja. Hitvallás: „Hiszek egy Istenben. ..” Együtt mondjuk. Aki tudja. A süketek az énekeskönyvből követik az énekek szövegét, a Hiszekegyet kívülről mondják. A kisfiú halló lehet, mert szépen artikulál: „Hiszek a Jézus Krisztusban...” * # * Az igehirdetés a Szentlélek eljöveteléről talán kicsit rövidebb, mint máshol. Bonyolult is a Szentlélek eljövetelének vagy a Szentháromságnak a teológiája. Ha én sem mindig értem. Mit érthetnek ebből a downosok, mit lehet ebből szájról leolvasni? Persze, ha vetíthetnék a falra a szöveget, mint a tihanyi apátsági templomban szokták. Igaz, ott is csak az énekekét. Mi a közös élmény a szertartásban a süketek és a vakok számára? Párhuzamos világokban élnek? Soha nem találkozhatnak? Nem annyira filozófiai probléma. Sokkal inkább fizikai. A vakok is tárgyai a fénytörésnek, amit soha nem érzékelnek. A süketek számára a hangtan? Mi lehet számunkra kulcsra zárt világukban? És mit rejthet egy ilyen korán megöregedett, járásra képtelen kis test? Visszamaradottak? Vagy ott van közöttük egy Homérosz? Milton? Beethoven? Stephen Hawking? Azért a vakok miatt szeretném, ha itt nem a kis harmonium, hanem legalább a Deák téri templom nagy orgonája szólna, a süketek miatt hiányoznak a puritán térből a gótika égbe nyúló, színes ólomüveg ablakai, a barokk csavart arany oszlopai. Hiányzik a Piéta, Caravaggio és Tiepolo. Vagy legalább a kelenföldi templom Székely Bertalan festette oltárképe. Most szeretném a közös élmény miatt a füstölőt, amelyet régen kiiktattak már a katolikus szertartásokból is. A tömjént és a mirhát a jeruzsálemi Szent Sír-templomból, amelynek legnagyobb részén görögök és örmények osztoznak. A fiatal lelkész észreveszi a fáradtságot a gyülekezeten. Befejezi a prédikációt. Úrvacsoravétel: „Krisztus Isten báránya... Járuljatok az Úr szent asztalához!” Egyszerre érünk az oltárhoz a vak párral, a süketnéma szülőkkel és a downos úrral. „Egyétek és vegyétek! Ez a Jézus Krisztus teste, érettetek adatott. Ez az ő vére...” Most egymás mellett állunk, vállaink összeérnek. Nyelvünkre egyformán tapad az ostya, egyformán érezzük a bor ízét. * * # Az ároni áldást is együtt fogadjuk felállva. Aki tud állni. A záróének után először a szeretetháziak vonulnak ki. Mosolyognak rám. Szeretet feltétel nélkül. Most veszem csak észre, hogy elmúlt belőlem a feszültség. Az érzelmi fogyaték? Körülöttem ápoltak és egészségesek - fogyatékosok és a normalitás betegei - ugyanolyanok, mint én vagyok. Majdnem. Kifelé kezet fogunk a lelkésszel, és kilépünk a májusi völgybe. Dél van, a szemben lévő katolikus templomban harangoznak. A lépcső tetején megállunk egy pillanatra, beleszippantunk a levegőbe, becsukott szemmel arcunkat a nap felé fordítjuk. A tavasz illatai, langyos szellő simogatja a bőrünket. A napnak kezd ereje lenni, az ápolók kitolták napozni a legelesettebbeket. A lépcső terméskő korlátján nagy zöld pannon gyík melegíti a hátát. Krémest veszünk a cukrászdában a vasárnapi ebédhez. Az ajtóban ismerősként köszöntjük egymást a pénzét számolgató, ősz hajú, Downkóros úrral, aki most érkezik. ■ Rusznák Emese Mondják: „Az út a vándor otthona..." Nekem mindig kicsit ambivalens érzéseim voltak ezzel a mondással kapcsolatban. Én nagyon szeretek utazni. Sőt úgy gondolom, hogy utazás nélkül sem magunkat, sem a körülöttünk lévő világot nem ismerhetjük meg rendesen. Mi több, hiszem és vallom, hogy valójában születésünktől halálunkig, sőt még azon túl is „utazunk” míg el nem érjük a végső, nagy célt. De mindezen már-már talán kicsit közhelyesnek is tűnő igazságok ellenére - vagy talán éppen miattuk - egyre szilárdabban meg vagyok győződve róla, hogy bizony útközben is szükségünk van „megállókra” Olyan „helyekre”, helyzetekre, pillanatokra, találkozásokra, ahol és amikor, ha csak kis időre is, de végre úgy érezhetjük, hogy megérkeztünk. Hogy innen, erről a helyről, ebből a helyzetből most jó darabig biztosan nem szeretnénk tovább menni. Olykor csak azért, mert biztonságban, otthon vagy egyszerűen csak jól érezzük benne magunkat. Máskor azért, mert - ugyan legtöbbször még magunknak sem merjük bevallani, esetleg elhinni, vagy csak az adott pillanatban épp nem tudjuk rendesen megfogalmazni - valahol legbelül csalhatatlanul érezzük, hogy találtunk valami igazán fontosat. Megesik, hogy olyasvalamit, amiről azt sem tudtuk, hogy létezik, vagy épp valami olyan dolgot, amelyet már régóta kerestünk, de eddig nem sikerült rájönnünk, hol lelhetünk rá. Én - hála érte a Fennvalónak - már számtalan ilyen „megérkezésélményt” élhettem át. Ha azonban most ezek mindegyikéről mesélnék, ez az írás Háború és béke hosszúságúra dagadna. Ezért inkább csak néhány ilyen helyet mutatnék meg, a teljesség igénye nélkül. Helyesebben néhány hangos vagy épp kimerevített felvételt a saját megállóimról, megérkezéseim fontos pillanatairól. Az egyik ilyen pillanatfelvétel egy hétszáz kilométernél is hosszabb út megtétele után készült Erdélyben. Tisztán látszik rajta, ahogy amikor kiszállunk a buszból, az egyik helybéli srác látva, hogy végre megérkeztem, annyira megörül, hogy összes székely temperamentumát beleadva nekiiramodik, hogy megöleljen... Csak egy a baj. Ő nagyjából ötször akkora, mint én, ráadásul körülbelül tízszer akkora lendülettel közeledik felém, mint amekkorával én - tunya pesti létemre - várnám... És majd elfelejtettem: mindketten kerekes székben - vagy ahogy arrafelé mondják, tolószekérben - ülünk... A végkifejlet mindenki számára egyértelmű... És valóban. Pár pillanat múlva mindketten a kocsink mellett a földön, egymással összegabalyodva, a hirtelen eséstől kicsit meglepődve keressük saját testrészeinket, miközben a röhögéstől fulladozva konstatáljuk, hogy talán kicsit lassabban is megközelíthetett volna. Tomporom sajgása sem bizonytalanít el egy pillanatra sem abban, hogy megérkeztem. Más év, más szereplők, másik kép. Ezúttal egy óriási buliba csöppenünk. Épp most roptunk egy fergeteges rockyt a kedvenc számunkra, és most jön a lassú. Mindenki megtalálja a párját, és hozzábújik. Csak nekem nincs kihez bújnom. így aztán a parkett szélére állok, és kicsit lógó orral figyelem a többieket. Már éppen „jól belemelegednék” a szomorkodásba - mondván, úgysem lesz soha olyan, akihez bújhatok, még kevésbé olyan, aki hozzám bújna -, amikor a srác, akivel az imént rockyztam, észrevesz. Odajön a feleségével - akivel nem mellesleg szintén igen jóban vagyunk -, és hármasban olyat lassúzunk, hogy... nos, arra nincs is szó... (Azóta se tudom elfelejteni, pedig ez a „kép” már elég régen „készült”) A megérkezés mindenesetre itt sem kétséges. A következő „képet” egy zsúfolásig telt templomban „csináltam” az egyik passió-előadáson Győrben. Azt a pillanatot örökíti meg, amikor az egyik kedves teológus barátom tizenkilenc évesen — abban a korban, amikor az emberek általában még simán beleférnek az „ezek a mai értékvesztett fiatalok” kategóriába - a szószéken áll, és saját gyülekezetében prédikál. Pár perc múlva azonban megtörténik a baj. Ránéz édesanyjára, és onnantól kezdve már csak saját patakzó könnyeinek függönyén keresztül látja a papírját. Lassan a hallgatóság soraiban is előkerülnek a zsebkendők. Valószínűleg azért, mert megindító, mennyire fontosak neki a gyökerei. Nekünk pedig, akik már talán nem is vagyunk annyira kívülállók (hallottunk ezt-azt a küzdelmeiről), még nagyobb élmény látni, hogy mégis úgy prédikál, hogy mindenki számára nyilvánvaló, hogy most itt, ebben a pillanatban valami igazán különleges dolog történik. Jelen van Valaki, akit senki sem lát, de mindenki érez. Valaki, akinek a jelenlétében - ha azt igazán fel tudjuk fogni, át tudjuk érezni -, nincs és nem is lehet más választásunk, mint a lába elé tenni összes terhűnket, hibánkat, gyengeségünket, bűnünket, zokogva térdre rogyni és kegyelmében bízva, megerősítő szeretetéből és bizalmából erőt merítve igyekezni, szolgálni neki. Én is érzem őt. Tudom, hogy ez történik. A szószéken álló srácban és bennünk, gyülekezetben egyaránt. Itt van, és várja, hogy felismerjük. Ha pedig ő itt van, én mi mást érezhetnék, mint hogy megérkeztem? Az utolsó kép, amelyet most megmutatok, a nagy magyar Alföldön készült egy csillagfényes éjszaka, beszélgetés közben. Vakum abban a pillanatban villan, amikor barátnőm - aki nem sokkal korábban hősiesen végighallgatta az arról szóló cikkemet, hogy Krisztussal legkönnyebben egymásban találkozhatunk, hogy ő várja a találkozást - azt hallja kiszaladni a számon a beszélgetés hevében, hogy a főnök azért nincs mindig tapintható közelségben. Nem foghatod meg a kezét. De megölel, és azt mondja, hogy így mindig hozzábújhatok. Talán felesleges is mondanom, akkor is úgy éreztem, hogy megérkeztem. Szívem szerint még sokáig mutogatnám a „képeimet”, de csak néhányat ígértem. Azt hiszem, mára ennyi elég. Meg ne und, kedves Olvasó! És persze azt is tudom, hogy ez mind csak egy-egy megállóhely. A végleges megérkezésig, remélem, még sok-sok „fotót” készíthetek. Mindenki más okból, más céllal és főleg más háttérrel készít képet. De szerintem - azon túl, hogy az ilyen „fotók” szereplői és készítői között kialakul valami olyan kötelék, amelyet semmilyen erő nem szakíthat el - már csak azért is fontosak lehetnek az effajta megállóhelyek és a róluk készült „fotók” mert segítségükkel talán az úton is jobban boldogulunk, és ha egyszer végre tényleg megérkezünk, talán elszámolni is könnyebb lesz. Jó fotózást mindenkinek!
