Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-06-05 / 23. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2011. június 5. 5 »VÉGTÉRE HAZATÉREK CSŐNGÉRE« Weöres Sándor szülőföldjén ■ OZSVÁTH SÁNDOR Szülőhelyünk Hivatalos iratokat, sárguló anyakönyveket böngészve pár évtizede „a születés helye” rubrikában atyánkfia még olyan érdekesen szép nevekkel találkozhatott, mint Gyergyótekerőpatak, Hosszúmező vagy Pinkamindszent. Közelebbi tájakról meg ilyenekben gyönyörködött, mint Hegyközcsatár, Érpatak vagy Bihardancsháza. A mai harminc körüliek már csak szülőotthonos, kórházas településen láthatták meg a napvilágot. Püspökladányban például még meg lehetett születni, de Sápon vagy Szerepen - mely utóbbi helységről pedig tudnivaló, hogy a világ közepe! - már nem. Atyánkfia virágos jókedvében gyakran idézi meg így barátainak szatmári szülőfaluját: Szamosszegen születtem, szép színésznőt szerettem! (Ez ugyan egy szótaggal hosszabb, mint amaz, mármint a Babitsé, de úgy igaz, mint az - teszi még hozzá a tisztesség kedvéért.) Az új évezred gólyáinak már csupán néhány tucat városi címre kell gyermekeket hozni, diszpécserük regisztrációja is leegyszerűsödött, a számítógép legördülő ablakában meg jól elfér az a pár, nyelvileg sem túl bonyolult születési hely, csak rá kell klikkelni. Vajon fél évszázad múlva korunk tudós kutatója milyen neveket talál majd a „születés helye” rubrikákban? S mi lenne akkor - tűnődik tovább atyánkfia -, ha újra bibliai időket élnénk, mint úgy kétezer éve... Hova születhetne? A Szamos vize Egyházaskesző, Kemenesszentpéter, Pápoc, Kenyéri... Kis falvak, karnyújtásnyira egymástól. Szépen gondozott kertek, végtelen sárga repcemezők az út mellett a májusi sugárverésben. Azután tovább, már nincs messze úti célunk. Weöres Sándor Szombathelyen született, mégis a cseri dombok tetején fészkelő apró kemenesaljai falut, Csöngét tekintette szűkebb pátriájának, mert az evangélikus költő itt töltötte gyermek- és ifjúkori éveit. Itt kezdett verselni. A Magyarországgeographiai szótárában - mely 1851-ben jelent meg - ez áll: „Csönge magyar falu Vas megyében, 700 evangélikus, 150 katolikus, 20 zsidó lakos; evangélikus anyatemplommal. Rónája termékeny, határa sok helyt mocsaras. Bírják gr. Cziráky Antal, Vidos és számos nemesek. Utolsó posta Pápa.” Mi változott az eltelt évszázadok óta? A gyönyörű táj semmit: szelíden ontja szépségét. Csak az ember fáradtabb, az élet nehezebb. Sok fiatal elment, hogy szerencsét próbáljon a nagyvilágban. Egyvalamivel viszont gazdagabb lett a falu. Az ország egyik legszebb múzeuma állít emléket Weöres Sándornak a hagyatékából származó bútorok, ritka könyvek, megfakult fényképek, kéziratok, relikviák segítségével. Újra itt. Az emlékház kertjében a költő szobra, amelyet 2003-ban Segesdi György készített. A költő könyvet tart a kezében, töprengő arcán az örök kérdés: használtak valamit a verseim? Nehéz megszólalni Csöngén, ott, ahol lábnyomába lép az ember. A Weöres-portán „kincsekkel" megrakott négy szoba hirdeti: e falak között a magyar és a világirodalom legnagyobb géniuszai közé tartozó poéta töltötte gyerekkorát és ifjúságát. Baranyai Ernő polgármester régóta itt él. Mindent tud, és mindenkit ismer. Legelőbb végigkalauzol a termeken, azután letelepedünk a nyitott ablak elé, és beszélgetünk.- Csöngéről az 1400-as évektől van írásos dokumentáció. A19. század körül több mint ezren éltek itt, mostanra már csak négyszázötven fő a lakosok száma. Mint evangélikus település fontos szerepet töltött be. Ostffyasszonyfával közösen itt építettek először nagyon szép templomot. Apám negyven évig volt felügyelő, így a ’45 utáni lelkészekkel mindennapos kapcsolatot tartott... Valamikor az emberek sokat szállítottak a sárvári cukorgyárnak; most inkább gabonaféléket termesztenek és háziállatokat tartanak. A két faluban evangélikus lelkész és katolikus plébános látja el a szolgálatot. Az iskola is közös: két tanterem van Csöngén, hat Ostffyasszonyfán. Egyegy évfolyamban átlag tizenöten vannak. Akik tovább akarnak tanulni, mehetnek Celldömölkre, Sárvárra vagy Szombathelyre. Weöres Sándorék birtokát 1945 után államosították. Elvették minden vagyonukat. Az édesapját kitették a lakásból, földönfutóvá vált. Valamikori cselédjei fogadták be, és látták el élelemmel. Az apa és Sándor között nem volt felhőtlen a kapcsolat. Apja azt szerette volna, ha a költő itthon marad, és folytatja az ő munkáját. Milyen érdekes, ez a szigorú, katonás ember egyszer tévedett életében, éppen fiával kapcsolatban: nem ismerte föl zsenialitását! A szülői házban lakások voltak, de annyira lelakták, hogy visszakapta a község. A költő halála előtt azt nyilatkozta, hogy itt, Csöngén szeretne pihenni, de felesége, Károlyi Amy nem járult hozzá. Mikor ő is meghalt, s családjuk nem volt, a feleség ágán öröklődött tovább a hagyaték. Károlyi Amy unokahúga keresett meg bennünket, s megígérte, ha rendbe hozzuk az épületet, ingyen megkapjuk a személyes tárgyakat. Mindent megpróbáltunk, pályáztunk, és sikerült teljesíteni az elvárásokat. így került hozzánk Weöres Sándor és Károlyi Amy gyűjteménye, az írógéptől a lakáskulcsig, a több ezres dedikált könyvtár. Meg kell említenem a Petőfi Irodalmi Múzeum értő és önzetlen segítségét, nélkülük nem lett volna ilyen pontos és modern az összeállítás. Majdnem mindennap jönnek látogatók, az ország minden tájáról. Főleg iskolai kirándulók szeptemberben és októberben. A szombathelyi tanárképző főiskola hallgatói minden évben egyhetes táborozáson vesznek részt. Az idén versíró versenyt hirdettünk fiataloknak. A Csöngéről elszármazottak létrehozták a Weöres Sándor - Károlyi Amy Emlékének Ápolása Alapítványt. Azon fáradozunk, hogy a 20x3-as esztendőt, a költő századik születésnapjának évét méltóképpen ünnepeljük meg! Nagyon elszaladt az idő. Dél lesz, ideje elindulni a csöngei evangélikus templomba. Ha Weöres nagy ritkán hazalátogatott, s tehette, eljött ide gyalog, hogy Istennel beszélgessen. Nagyné Garas Krisztina lelkésznő múltidézéssel kezdi. Minden fontosat megmutat, szeretettel említi eleink ragaszkodását a tájhoz és Isten házához.- Az itteni evangélikusok elég idősek, de nagyszívűek, szorgalmasak, és mindenkit szeretettel fogadnak. Nagy az összefogás, de nem csak nálunk, az egész faluban. A gyönyörű templom mutatja, hogy milyen sok evangélikus lakott Csöngén. Különlegessége, hogy ha a bejárattal szemben felnézünk, egy hosszú gerendát látunk, ami egyetlen hatalmas fából készült. Minden fokozatosan újul, szépül. Két gyülekezetét gondozok - itt és Ostffyasszonyfán -; a hívek eljárnak egymás nagyobb ünnepeire. Tizenhárom éve élek itt, Vas megyei vagyok. Alaposan ismerem a felnevelő tájat, minden rezdülését, az emberek örömét és bánatát. Nagyon örülök, hogy hitoktató vagyok az általános iskolában, sőt az óvodában is. Akit tanítok, szinte mindenkit én kereszteltem. Jó látni a fölismerést az arcukon, mikor Istenről beszélek. Az óvoda Weöres Sándor nevét viseli. Az én nemzedékem az ő csodálatos verszenéjén nőtt fel, és ez kísért tovább egész életemben. Most én tanítom a gyermekemet, és mondhatom, kívülről fújja a zengő sorokat: „Őszi éjjel / izzik a galagonya / izzik a galagonya / ruhája. /Zúg a tüske, / szél szalad ide-oda, / reszket a galagonya / magába.” Megnézzük a kertet. Az öreg akácfa kiszáradt törzsét: holtában is fenséges. Még van egy óra az indulásig, bemegyek az ódon-szép templomba. Hátul, a legszélső sorba ülök le én is, és töprengek a költőről. Milyen isteni ajándék Weöres Sándor! Nekünk, magyaroknak, ezt a csodálatos nyelvet beszélő keveseknek. És milyen tragédia, hogy a világ soha nem tudja meg, milyen fölfelé suhanó csillag élt közöttünk. ■ Fenyvesi Félix'Lajos Kering atyánkfia a nagyvilágban - no nem a valóságban, csupán virtuálisan. Gyakran keresik a világhálón a föld legeldugottabb pontjairól tanácsot vagy segítséget kérve, s nemritkán egyszerűen csak azért, hogy szót váltsanak vele. Levelet, képeslapot, fotót sűrűn kapott már eddig is, hol a clunyi apátságból, a Niagara vagy a Stonehenge mellől, hol csak innét a szomszédból, Erdélyből. A korral jár - intézte el ez idáig -, a kisvárosnyi tanítványseregből néhányan még jó szívvel emlékeznek rá. Ez az új keletű jelenség azonban... Egyre többen jelentkeznek olyanok, világfalunk különböző zugaiból, akik nagyobb létbiztonságot keresve rajzottak ki innét, hon hagyva barátot, szerelmest, szülét. De atyánkfia aggódva figyeli az elbocsátó haza nemtörődömségét is, az itt maradók fásultságát meg a hatalmasok kézlegyintéseit. Egyszer őt is megkísértette a jobb, szabadabb, boldogabb világ ígérete, még úrfi korában, mikor először életében Nyugaton járt - Luzernben vagy Zürichben, már nem is emlékszik pontosan, de egy tó partján történt, annyi bizonyos -, és ottani magyarokkal találkozott. Győzködték, maradjon kint, állást is kínáltak egy színházban, otthoni fizetésének majd’ hússzorosát ajánlva, s hogy befogadják meg segítik. Annyira igéző és csábító volt mindez, hogy szinte beleszédült. De hát engem Számos-vízzel kereszteltek! - villant egyszer csak agyába, elemi erővel, gyermekkora óta kitörölhetetlenül, százszor megidézetten, s már mondta is, mint végső érvet. (A kis szatmári faluban, ahol született, akkoriban még az volt a szokás, hogy kora reggel a nagytiszteletű úr csónakba szállt, egy presbiter kíséretében a folyóközépig evezett, s a kis keresztelőkancsót megmerítette a Szamosban.). Azóta sem bánta meg, hogy engedve e félig pogány, félig keresztény szokás vonzásának, hazajött. Vannak-e manapság ily elemi vonzások? Igaz-e még, hogy: „Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza”? Érvényes-e ma is Veres Péter szava: „Én nem mehetek el innen...”? Éppen e mai, kitaszító haza körül keringnek atyánkfia gondolatai, meg József Attila, Dsida és Márai magyarságversein tűnődik, mikor lehullott ékezetű névvel érkezik újabb üzenet: küldene már néhány anyák napi verset-novellát a világ túlfelére, Új-Zélandba egy kis magyar kolóniának! Látjátok, feleim... Külföldjáró Kering az atyafi az utazási vásáron. így, tavasszal, kedves időtöltése ez, tervezni a nyarat, gusztálni a kínálatot, összevetni a tavalyival, mérlegelni, szóba elegyedni ismerősökkel... Nagyon rég kezdte a külföldjárást, kényszerűségből, még gyermekkorában: nyaranta pár hetet Erdélyben tölthetett a nagyszülőknél. Később, már diákként a Felvidéket járta, s ’75-ben eljutott végre a Lajtán túlra is, Ausztrián át egészen Rómáig, ötvendolláros utazási keretét huszonöt napra szépen elosztva, s láthatta mindazt, amiről addig csak könyvekben olvasott. Többnyire egyedül utazott, majd már „szervezetten”. Utóbb Hellász kék ege alá vágyott, s nemrég végre ez is megadatott! Már harmadszor múlatta az időt ugyanott, egy kedves kis görög halászfaluban, szemben az Athosszal, élvezve a mediterrán táj derűjét, nyugalmát. A tengerparti estében hol egy olasz társaság bel cantója szólt, hol meg osztrák nyugdíjasok Lehár-dala szállt, s a sétányon, éppen napnyugtakor, mindig megjelent egy skót úr, kockás szoknyában - elébb akkurátusán összeszerelte dudáját, majd néhány szép dallal örvendeztette meg az alkalmi publikumot. És akkor..., akkor megjöttek a mieink! Egy autóbusznyi középkorú, jól öltözött, láthatóan összeszokott társaság. Már első este letették a garast. Felhajtva az otthonról hozott aranytartalékot rázendítettek, amolyan kocsmai mesterdalnokok stílusban, ki tudja jobban túlordítani a másikat, azonnal elfojtva így minden egyéb hangbéli megnyilvánulást. Ahol a magyar dal lecsapott, megszűnt az élet: az olaszok visszavonultak teraszaikról, a skót úr zavarában továbbsétált, sógorék - reménytelennek látva a helyzetet - inkább táncolni mentek. Második este már tematikus műsorral állt elő a sakálvokál: „Mint a mókus fenn a fán”-t meg amúri partizánokat énekeltek, végül egymást túlüvöltve szólt a bunkócska, teli tüdővel, a végén hosszan kitartva: „...segíííííts most!” Dagadt ám a büszkeségtől minden magyar kebel... Kering atyánkfia az utazási nagyvásárban, kerülve a szokott iroda standját, s úgy határoz, idén inkább észak felé tájékozódik. Wittenberg és Heidelberg - már csak egykori stúdiumai miatt is - éppen kedve szerinti lenne, mikor megáll mellette pár tavalyi ismerős: „Szintén Németbe? Németbe?” Irány Erdély, sóhajt atyánkfia, kezdjük az egészet elölről! Szerzőnk Látjátok, feleim c/»i/í kötetéből l ÍÍÁa/ÍkJ<&(~'
