Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-29 / 22. szám
12 4» 2011. május 29. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet PALACKPOSTA Érettségi senkiföldje „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen” (Mt 26,41) Nagycsütörtök válságos éjszakáján így biztatta Jézus tanítványait és talán magát is. Küldetése beteljesítésének előestéjén az Isten Fia olyan, mint közülünk bárki, amikor nagyon nyomorultul érzi magát, amikor úrrá lesz rajta a jövőtől, ismeretlentől, haláltól való félelem. Lelkében (Istenként) felkészült, testében (emberként) szorong, szomorú és gyönge. Félrevonul, még barátai társaságát sem kívánja, de egyedül is rossz neki, emberi közelségre is, három legkedvesebb tanítványa támogató jelenlétére is vágyik. A már nem itt „lent”, de még nem is ott „fent” senkiföldjén kínlódik. Talán kívánja, bárcsak kiderülne a valóságról, hogy csak rémálom, bárcsak megállna az idő, bárcsak lenne már túl mindenen. Kéri imádságban Atyjától, ha lehetséges, távozzék el tőle ez a pohár. Mégis, ha más Fönt az akarat, kiissza, hisz sejti, érzi, angyaltól hallja, hogy lesz ereje szembenézni azzal, ami rá nagypénteken és nagyszombaton vár. Jézus lelki válsága és kínja egészen más dimenziójú válság és kín volt, mint amit mi, emberek átélünk. Hogy a mi bűneinkért kapott lelki-testi sebeket, hogy értünk és helyettünk halt meg a kereszten, járta meg a pokol mélységét - oly súlyos és felfoghatatlan ez, hogy szinte be sem tudjuk fogadni az agyunkkal. A Szentlélek csodája, amikor igen. A jézusi válságnak ezzel az isteni oldalával tehát nem, emberi oldalával viszont lehetséges az azonosulás. Bizonyos élethelyzetekben, például a legelső nagy megmérettetés, az érettségi idején különösen. Emlékezzünk! Ahogyan az ember Jézusnak nehéz lehetett elválnia három éven át vele élő - jobban vagy kevésbé - szeretett tanítványaitól, ugyanolyan nehéz tanárok és diákok elválása négy, öt, hat, nyolc együtt töltött év után. Ami Jézus számára nagycsütörtök éjszakája volt, az érettségizőink számára ez a mostani pár hét. Most még éjszaka van, sötét, nem látnak még semmit. Azon kívül, hogy a gimnáziumi életnek meg kell halniuk, nem tudnak még semmit. Menniük kell tovább, de hogy merre, az még kérdés, hogy mi vár rájuk, képesek lesznek-e végigcsinálni jól az érettségit, sikerül-e a felvételi, még az is kérdés. Kérdés kérdés hátán, szorongás, feszültség és aggodalom, az ismeretlentől való félelem, bizonytalanság, verejtékes virrasztás a tankönyvek fölött (azt úgy kell!), szóbelik napjának nyomasztó közeledte (bárcsak megállna az idő!), szóbelik napjának lassú léptű jötte (de jó lenne már túl lenni rajta!) - a már nem itt, de még nem valahol máshol senkiföldje. Kedves érettségiző diákok! Imára, virrasztásra, tanulásra biztat titeket Jézus. Ahogyan ő úrrá tudott lenni erőtlenségein, ahogyan vállalta küldetését, amilyen bátorsággal nézett szembe élettel és halállal, úgy lehet és kell most nektek is úrrá lenni félelmeken, elbizonytalanodásokon, úgy kell nektek is beteljesítenetek különböző küldetéseket, olyan bátorsággal kell nektek is élnetek. Találjátok meg a helyetek, legyetek bátrak, legyetek erősek - éljetek! Értelmes, égre néző, komoly életet. Ezt kívánjuk nektek féltő, emlékező és imádságos szeretettel. ■ Tóth Katalin Névjegy: Tóth Katalin Három éve vagyok lelkész, jelenleg a Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumban. OSZTOZÓ Hála és humor a tanév végén A nyári szünet előtti utolsó Tamás-misére hívogat a finn mintára szervezett istentisztelet csapata. A kelenföldi evangélikus gyülekezet templomában (Budapest XI., Bocskai út 10.) június 5-én, vasárnap este 6 órakor kezdődik az együttlét „ízleljétek és lássátok!” címmel. A Tamás-mise most záruló sorozatában a Miatyánk kenyérre vonatkozó kérését járták körül a résztvevők. Természetesen ezúttal sem csupán az éhséget csillapító, kovásszal kelesztett sütőipari termék kerül a középpontba, hanem Jézus Krisztus is, aki azt mondja magáról, hogy ő az élet kenyere. Ahogyan a szervezők hívnak: „Az évadzáró Tamás-misén a közelségnek és a közösségnek az örömét ízleljük meg azzal a bizalommal, hogy Jézus közössége által megláthatjuk, észrevehetjük Istent ebben a világban.” És hogy mennyire szó szerint értendő a téma „körüljárása”: ezúttal is részesülhetsz az istentiszteleten úrvacsorában, személyes áldásban, és bekapcsolódhatsz az imádságjárásba is. A kezdésre pedig a fél 6-kor kezdődő közös bemelegítő éneklés hangol rá. Ha nem tudsz elmenni Kelenföldre, vagy saját gyülekezetedben is szeretnél rendhagyó istentiszteleti alkalmat, vedd kezedbe Klaus Douglass könyvét! A - meglehetősen reformer szellemű - német protestáns teológus Isten szeretetének ünnepe című munkája közérthető formában mutatja be és elemzi az evangélikus istentisztelet liturgiáját. A lelkész azonban nemcsak tanít, hanem meglehetősen keményen kritizál is - jól szemlélteti ezt a következő idézet: „Bár vasárnapról vasárnapra elmondjuk az Apostoli hitvallást, mégsem tudja már megragadni az embereket, mert nem szívből jön, és nem is hat a szívekre.” Máshol pedig kategorikusan kijelenti, hogy a jövő egyházzenéje a könnyűzene. Douglass arra bátorít minden gyülekezeti tagot, hogy ne csak hallgatóként vegyen részt az istentiszteleten, hanem szolgálattevőként, sőt szervezőként is, álláspontja szerint ugyanis alig akad olyan istentiszteleti cselekmény, amely feltétlenül lelkészt igényel. Itt az ideje hát, hogy aktivizáljátok magatokat az ifivel, és akár egy év végi hálaadó istentiszteletet megszervezzetek. Ha követitek a német teológus utasításait, könnyen összerakhatjátok saját ünnepetek liturgiáját, és biztosan a lelkészetek sem mond nemet majd újszerű kezdeményezésetekre. Ha pedig megköszöntétek Istennek a tanév sikereit, nincs más hátra, mint betenni egy vidám filmet. Év végi dolgozatok és vizsgák után (esetleg két vizsga között) igazi felüdülést nyújthat a Mr. Beánként elhíresült Rowan Atkinson (képünkön) protestáns parókián játszódó vígjátéka. Az eltakarítónő címmel bemutatott film főhőse egy kisvárosi lelkész, akinek élete romokban hever: nem elég, hogy tinédzser lánya lazán értelmezi az erkölcsi parancsokat, kisfia az iskola bohóca, feleségét épp elszeretni készül a golfoktató, még az oly fontos prédikációjával sem készül el. Ekkor csöppen a család életébe a rejtélyes előélettel bíró házvezetőnő, aki megtanítja a lelkészcsalád tagjait az egymásra figyelés örömére. ■ Jenő Az oldalt szerkesztette: Vitális Judit , 1. «i•> r , . . ; -. \ Hallottatok a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2010. december 26-án kiadott, a 2011-es esztendőt a család évévé nyilvánító körleveléről? Úgy fogalmaznak benne, hogy „...olyan lények vagyunk, akiknek a fejlődéséhez is, a fizikai, szellemi, lelki értékekben való gyarapodásához és kiteljesedéséhez is szüksége van a jó közösség a szerető család biztonságára”. Alábbi írásunkban - a nemzetközi gyermeknap apropójából - Adámi Mária hatodéves teológushallgató egy hétgyermekes családba kalauzol el bennünket. (V.).) Nagycsaládban élni jó! Fejcsóválások, érteden tekintetek, kínosan mosolygó arcok. „Maguknak mire kell ennyi gyerek?” A vasárnapi ebédhez megterített asztal, ahol kilencen szorongunk egymás mellett, és a hangzavar a tetőfokára hág. Egy rendőr döbbent ábrázata, amikor beles a zsúfolásig telepakolt Trabant kombi hátsó ablakán, majd megszólal: „Maguk sokan vannak, maguk mehetnek!” Scrabble vagy Unó hajnalig. Nagy beszélgetések, nagy viták, nagy nevetések. Ezek életünk képei. Két dolog van, amit egy nagycsaládban élő gyermek nem ismer, és ha néha mégis megtapasztalja, hajlamos valamiféle luxusként tekinteni rá: az egyedüllét és az unalom. Mindig van mivel elfoglalni magamat, és mindig van kivel megosztani az élményt - hétgyermekes családban felnőve számomra ez meghatározó tapasztalat. Mindent közösen csináltunk, amióta az eszemet tudom. Zenéltünk, társasoztunk, felolvastunk egymásnak. Futóversenyeket rendeztünk az udvaron. Belőlem és testvéreimből bármikor kitelt a két focicsapat, és indulhatott a játék! A szomszéd gyerekek hozzánk jöttek látogatóba, ha tömeghangulatra vágytak. Kívülről nézve vannak persze árnyoldalai is a nagycsaládban való felnövekedésnek. Sokak tudatában a három vagy annál több gyermek vállalása még mindig a szegénység és a műveletíenség szinonimája. Őrültség, vakmerőség, felelőtlenség. Tény, hogy a gyerekek számával arányosan nő egy családban a szükséges tárgyak, bútorok, ruhák, cipők és ennivaló mennyisége. Nem beszélve a tankönyvekről és az oktatás egyéb költségeiről. De ez nem csak gondokat, nem csak anyagi nehézségeket jelent. Van pozitív hatása is. A „kevésből többet kihozni” jegyében a szűkölködés találékonyságra, alternatív megoldások keresésére késztet. Öltözködhetünk például egymás ruhásszekrényéből. Nagyobb a választék, és a lánytestvérek tapasztalataim szerint nagyon jó divattanácsokat tudnak adni. „Szegények vagyunk, de jól élünk” - szokta mondogatni édesanyám. Mert a nem létszükségletnek számító dolgokról való lemondás másfajta fogyasztói szemléletet alakít ki, jobb gazdálkodásra, igények helyett megelégedettségre nevel. A szükséghelyzet fejleszti a kreativitást és a fantáziát. Az egymásrautaltság érzése pedig növeli a családi összetartást. A nagycsaláddal szemben felhozott másik kifogás általában az szokott lenni: nem jut elég idő, elég szeretet, elég odafigyelés minden gyereknek. Az biztos, hogy a nevelés folyamata teljesen másképp működik. Mert nemcsak a szülők jelentenek példaképet a gyermekek számára az utánzáshoz, hanem az idősebb testvérek is. A család tagjai egymással és egymástól tanulnak. Sokszor jól jön például egy nővér segítsége, ha felelésre kell készülni, vagy nehéz a házi feladat... Előnye ennek a szituációnak az is, hogy levesz némi terhet a szülők válláról, mert a kisebbek iránti felelősség több személy között oszlik meg. Nem beszélve arról, hogy milyen jó nevelési képességek alakulnak ki a testvéreikről való gondoskodással megbízott gyerekekben. Egyébként a pszichológiai kutatások is igazolják, hogy a többgyermekes családban felnőtt emberek sokkal jobb szociális kompetenciákkal rendelkeznek. Hiszen már születésük óta tanulják, hogyan lehet együttműködni teljesen különböző személyiségű egyénekkel. így az egészséges nagycsaládból származó fiatalok általában kiválóan alkalmasak olyan foglalkozások betöltésére, ahol emberekkel kell foglalkozni, közösségben kell dolgozni. Ennek a képességnek a kialakulásában nagy szerepet játszik az alkalmazkodókészség, amelyet a sokgyerekes családok tagjai hamar elsajátítanak. Mert a közösség érdekében szükség van időnként a saját kívánságok, az egyéni érdekek háttérbe szorítására. Ha a napjainkban kiemelt jelentőségű környezetvédelmi szempontot is figyelembe vesszük, talán nem meglepő, hogy bizonyított tény: a nagycsaládokban az egy főre jutó úgynevezett „ökológiai lábnyom” is kisebb, mint mások esetében. Ez érthető. Hiszen tapasztalataim szerint kilenc ember el tud lakni egy száz négyzetméteres lakásban. És a családi kirándulásokhoz is csak egy autóra van szükség - igaz, annak elég nagynak kell lennie, hogy mindenki beleférjen. Kétségtelenül vannak hátrányai a nagycsaládos életmódnak. Én azonban, belülről szemlélve, inkább az előnyeit érzem. Közösségbe tartozom, amelynek tagjaira feltétel nélkül számíthatok, ha segítségre vagy társaságra van szükségem. Ha tanács kell, ha gondjaimat, örömömet, bánatomat szeretném megosztani valakivel. Mert nem csak a vér szava, nem csak a közös gyermekkor köt össze minket. Hanem a Krisztusba vetett hit megélésének személyiségformáló emlékei is. Édesapám a szószéken. A templompad, amelyet családtagjaim töltenek meg. Az esti áhítatok, ahol együtt kulcsoljuk össze a kezünket, és közösen imádkozunk. A szüléink által felolvasott bibliai történetek. A fogyatékos húgom nevetése, hazatérve a kórházból egy életveszélyes tüdőgyulladás után. Isten gondoskodásának apró jelei, a hit megtartó erejének megtapasztalásai. Ezek életünk képei. ■ Adámi Mária A Hetedik mennyország című tévésorozat főszereplői, a sokgyermekes lelkészcsalád tagjai
