Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)

2011-05-29 / 22. szám

io 41 2011. május 29. FÓKUSZ Evangélikus Élet ROGATE - az imádság vasárnapja Imádságért Kevesebb kérés Add, Istenem, hogy a világ kisimul­jon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben. Hogy az éjszaka csöndjében asz­talodhoz ülhessek, ahhoz az asztal­hoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd vi­lágít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az el­jövendő asztalnál, amit egy öröklét­re megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke. Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés meg­szűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb fél­tékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog. Nevezz meg valódi nevünkön, mi­vel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnokság­gal, amit magunk fabrikáltunk, mi­vel jobbnak, különbnek, állhatato­­sabbnak és áldozatkészebbnek kíván­tunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Ki­vétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a ne­ve és Mozartnak Mozart... Mint a vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem el­hallgat már a távoli közelségedtől is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését... Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassa­lak és hallgassalak Téged. Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztot­tak „kéréseim” és megtéptek a világ „kérései”. Apostolod mondta, hogy a szeretet irgalmas, türelmes, nem kér, és nem panaszkodik. Add, hogy sose kívánjak „színen lenni” A világnak amúgy is kötelező olvasmánya a „zűr­zavar kézikönyve”. Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre. Ha mégis kérek Tőled imámban valamit: ne vedd el tőlem, ne vedd el tőlünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgat­nak azok is, akik - egy szinttel még mélyebben - torzsalkodnak, har­colnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kérő imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ tér­den áll a „teremtés egyességében”. Valójában minden imádság, a ké­rő is, messze túlmutat önmagán. Jé­zus kérte, hogy kérjünk, de... „mind­azonáltal legyen a Te akaratod sze­rint”. És: „...kezedbe ajánlom lelke­­met”. A kérő ima természete nem azonos a földi kéréssel, mely legtöbb­ször - kivéve az éhség és szomjúság szavait - valamiféle mástól szennyes. A kérő imádság, amennyiben csak­ugyan eljut az imádságig, szinte au­tomatikusan veti ki magából kérései homokzsákjait, hogy végül eljuthas­son abba az egyetlen magasba, ahol - mindazonáltal ne a mi kérésünk és akaratunk teljesedjék, hanem az övé. Igen, nem hiszek többé tulajdon kéréseimben. Istenben, az egyete­mes békében nincs többé mit kér­nünk, az egyetemes szeretetben nincs többé kire vagy mire féltékeny­­kednünk, az egyetemes igazságba ér­kezve elképzelhetetlen bármiféle ítélkezés bárkivel vagy bármivel szemben. Ezért imádkozni az imádságért: bűnösök és szentek közös kiáltása itt a földön, és a kérés nélküli ima jók és gonoszak számára talán nem egyéb, mint egy pillantást vetni az asztalra, mely öröktől fogva terítve áll az atyai ház udvarán. Ennél az asztalnál - Jézus isteni ígé­rete szerint - nem lesz többé se ellen­ség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szülő, se feleség. Mindenki minden­­kije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyeteme­sen beteljesült ígéretétől. Ennél az asz­talnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezer­szer áldott helyére kerül - annyi vita, helycsere és zűrzavar után. ■ Pilinszky János (Új Ember, 1979. október 7.) „Amikor pedig imádkoztok, ne sza­porítsátok a szót, mint a pogá­ny ok, akik azt gondolják, hogy bő­beszédűségükért hallgattatnak meg!’ (Mt 6,7) Van, aki összetéveszti Istent egy bolti kiszolgálóval, akinek gátlás nélkül so­rolhatjuk el kívánságainkat. Mások mintha feledékeny „öregúrnak” gon­dolnák, akit újra és újra figyelmeztet­ni kell. Ki ne hagyjon valamit, ami­re övéinek szüksége van. Mert rette­netesen bőbeszédűek tudunk lenni, amikor a magunk képviseletében fordulunk Istenhez. Az ilyen imád­sággal az a baj, hogy amikor százszor Isten lelkére kötünk valamit, valójá­ban egyszer sem bízunk kérésünk meghallgatásában. Jézus nem akarja a kedvünket szegni, mikor azt mondja: „Ne legye­tek sokbeszédűek, mint a pogányok.” De arra mindenképpen inteni akar: rostáljuk meg a kéréseinket. Mert bi­zonyos, hogy azok felét sem monda­nánk el, ha csak azt kérnénk, amire igazán szükségünk van. Meg az is biz­tos, hogy sokkal kevesebb kérésünk lenne, ha mernénk hinni Isten szere­­tetében, irántunk való jóságában. Aki jobban bízik saját hangjában, mint Atyánk irgalmában, annak ma­ga az imádság elmondása lesz a fon­tos. Nem pedig az a reménység: Isten irgalma őriz engem enyéimmel, vilá­gommal együtt! A tanítvány imádsá­ga ezért fontoskodó szószátyárkodás helyett legyen csak ennyi: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek.” Jó lenne még, ha azért sem felej­tenénk el könyörögni: „Uram, ta­níts meg engem imádkozni.” „Semmiért ne aggódjatok, hanem mindenkor hálaadással vigyétek ké­réseiteket az Isten elé” (Fii 4,6) ■ CSIZMAZIA SÁNDOR Forrás: Csizmazia Sándor: Lehulló álarcok - A Hegyi beszéd. Második, átdolgozott kiadás. Evangélikus Saj­tóosztály, Budapest, 2000. Ára 400 forint. Reggeli hálaadás Istenem, áldott légy, hogy úgy ébredhettem, és úgy áll­hatok meg előtted, mint aki kipihente magát. Nem ter­mészetes ez, hisz mennyien virrasztottak, mert álmat­lanság gyötörte őket, vagy munkahelyük, utazásuk mi­att kellett ébren lenniük. Másoknak megzavarta az álmát betörő, víz- vagy gázcsőtörés, az országokban lévő fegy­verropogás. Mennyien reménytelenségre ébredtek, mert betegek, gyengék, reményt vesztett emberekké lettek, de nekem, mennyei Atyám, megadtad ezen a reggelen mindazt, ami civilizált világunkban megszokott. A me­leg szobát, a tisztálkodáshoz szükséges forró vizet, a reg­geli ropogós pékárut és a friss tejet. Mindezért dicsőíte­lek Téged. Szeretném ezt a napot minden pillanatában Neked szentelni. A sok testi jó mellett, mellyel érdemtelenül elhalmozol, áldalak a lelki biztatásért is: „Sok jót teszek veled...” (íMóz 32,13) Nem tudhatom, hogy mi vár rám ezen a napon, de biztos vagyok benne, hogy nem érhet semmi hátrány, sem veszedelem, sem baj, ami nem a javamat szolgálná. Iste­nem, ha nekem adod ezt az ígéretet, kérlek, cselekedd meg, hogy jóságodat továbbadó legyen az életem: szeretteim, munkatársaim, szomszédaim, betegségben szenvedő em­bertestvéreim iránt, akik szomjúhozzák jóságodat és vár­ják szeretetedet. Cselekedd meg, hogy közvetítője lehes­sek minden Tőled származó jónak! Óvj meg ma is az ön­zéstől, ne engedd, hogy a Tőled kapott javakkal fukarkod­jam, segíts, hogy mindabból, amit mások számára nálam helyezel el, semmit se akarjak önző módon magamnak megtartani, meg ne akasszam jóságod folyamát, hanem osszam és sugározzam tovább erődnek erejét! Az Úr Jé­zus nevében kérlek, maradj velem Szentlelkeddel! Ámen. ■ Sándor Endre Forrás: Sándor Endre: Örömben és bánatban - Imakönyv. Kálvin Kiadó, Budapest, 1999. Kényszerűen lelassult időben Uram! Míg egészséges voltam, bevallom, alig gondoltam a ve­led való beszélgetésre. Annyi megoldásra váró feladat, sür­gős tennivaló akadt naponta, hogy szinte minden időm percre beosztott volt. Most egy csapásra minden megváltozott körülöttem és bennem is. A betegágyon, ebben a kényszerűen le­lassult időben ráébredtem, hogy a legfontosabb, a ve­led való bensőséges kapcsolat hiányzik az életemből. Út­mutatásod nélkül céltalanul bolyongtam eddig, s a meg­állás nélküli sürgés-forgással próbáltam betölteni a szí­vem mélyén lévő ürességet. Szavadat olyan ritkán hallgattam, hogy végül alig értettem. A zsoltáríró val­lomását arról, hogy a szenvedésben is áldás rejtőzik, az apostolét, aki bizalommal hirdeti: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van“ - mindezt valóságtól el­rugaszkodott rajongásnak tartottam. Most is sok ben­nem 4 kérdés, a miért. Te ismered a fájdalmat, kérlek, állj mellém, hogy bé­kével hordozzam a nyomorúság, a szenvedések kereszt­jét! Segíts meglátni, hányán lettek számomra szereteted követeivé! Orvosok és ápolónők türelmén, az értem, ve­lem imádkozok hűségén, a családtagokon, ismerősökön keresztül, akik a bajban mellém léptek, te jöttél közel. Megkerestél, hogy új rendje legyen életemnek. Nem tu­dom, mikor és hogyan épülök fel, de azt tudom, szeret­nék igédre figyelni, imádságban hálát adni, bocsánatot kérni tőled vétkeimre. Szeretném a kapott szeretetet to­vábbadni azoknak, akik ugyanezen a göröngyös keresés­­útón botladoznak. Kérlek, bármi ér, maradj velem, hogy veled maradhas­sak most és mindenkor. Ámen. Forrás: Visszhang - Imádságok, olvasmányok. Szerkesz­tette Szabó Lajos. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 2001.

Next

/
Thumbnails
Contents