Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-05-08 / 19. szám
2 -m 2011. május 8. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenim [Lelkész:] Mennyei Atyánk, aki feltámasztottad a halálból egyszülött Fiadat, és aki Lelked által újjászülsz minket is a Krisztus-követő életre, kérünk, hallgass meg bennünket, amikor hozzád fordulunk most kéréseinkkel! [Lektor:] Könyörgünk egyházadért: nyisd meg a benned bízók és téged keresők fülét és szívét, hogy naponta meghallják és felismerjék a juhok nagy Pásztorának hangját. Kérünk, hangold nyájadat az ő kegyelmes hívásának hullámhosszára, és ne engedd, hogy megtévesszen bennünket a világ sokféle zaja. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk a családokért. Erősítsd és óvd a házastársak egymás iránti szeretetét és megbecsülését, hogy egymásnak hűséges segítőtársai és támaszai legyenek a te akaratod szerint. Oltalmazd a gyermekek és fiatalok, testvérek, szülők, nagyszülők, dédszülők életét; ébreszd bennük a hitet, és munkáld annak megtapasztalását, hogy egyedül rád figyelve és irgalmadból élve válhatnak áldássá egymás és a körülöttük élők számára. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk a teremtett világért. Láttasd meg velünk, hogy felelőtlen életmódunk milyen környezetpusztító hatásokkal jár. Taníts minket jól sáfárkodni a természet ránk bízott kincseivel, add, hogy felismerjük saját felelősségünkből fakadó kötelességeinket. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk hozzád hazánkért és népünkért. Őrizd és áldd meg vezetőinket és elöljáróinkat, hogy munkájukat felelősséggel és kellő bölcsességgel végezzék. Adj jó előmenetelt magyar népünknek és minden népnek. Űzd ki lelkűnkből a békétlenség hangját, és adj békét minden embernek. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Te légy az elesettekkel, betegekkel, magányosokkal, haldoklókkal, gyászolókkal. Állj a bajbajutottak mellé, hogy ők is meglássák: a te szereteted és hűséged nem rövid távú, hanem örök életre szóló. Engedd, hogy ennek bizonyosságával léphessünk ma mi is tovább az előttünk álló napok felé az Ür Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. www.myluther.hu HÚSVÉT UTÁNI 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) - JN 10,22-29 Látható és láthatatlan egyház A jó pásztor vasárnapján ismét azzal a kérdéssel szembesülünk, amelyet böjt 4. vasárnapjának, Laetare vasárnapnak az evangéliuma már felvetett. Akkor azt hallhattuk, amint János evangéliumának hatodik fejezetében, a farizeusokkal és írástudókkal folytatott vita hevében Jézus kijelenti: „Én vagyok az élet kenyere... De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek. Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; (...) Annak pedig aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon’.’ (Jn 6,35-39) Jézusban hinni, vele kenyérként táplálkozni csak azok tudnak, akiknek Isten ezt megadja. Nem a mi döntésünktől függ, hogy hiszünk-e, hogy követjük-e Jézust, közösségben élünk-e vele, hanem Isten választásától. A jó pásztor vasárnapjának evangéliumában Jézus ezt veti ellenfelei szemére: „... ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.” Majd hozzáteszi: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem’.’ (Jn 10,26-27) Ugyanazokról mondja ezt, akikről korábban kijelentette: „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön..(Jn 6,37) Most róluk mondja: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből’.’ (Jn 10,28-29) Ha a két kijelentést egymás mellé illesztenénk, fel sem tűnne, hogy négy fejezet választja el őket egymástól. Nem lehet kétségünk, hogy amikor Jézus a tizedik fejezetben úgy beszél magáról, mint a jó pásztorról, akkor ugyanazt a fonalat veszi fel ismét, amelyet a hatodik fejezet végén megfogalmazott kérdéssel egy időre elejtett: „»Nem én választottalak-e ki titeket, a tizenkettőt? Egy közületek mégis ördög.« Júdás Iskáriótesre, Simon fiára mondta ezt, mert ez akarta őt elárulni, pedig egy volt a tizenkettő közül.” (Jn 6,70-71) Akol és nyáj. Az akol kétségtelenül azért épült, hogy a nyájnak otthont adjon. De már az akol első tizenkét lakója között is akadt egy, akire nem vonatkozott a juhoknak szóló ígéret: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből’.’ Júdás Jézus nyájával élt, és nem viselt a homlokán semmilyen szemmel látható, megkülönböztető bélyeget. Mindenki a nyájhoz tartozónak gondolta. Tizenegy társa is. Egyedül Jézus ismerte a titkot: a tizenkettő közül csak Júdás nem viseli magán az Atya „billogjának” szemmel nem látható jelét. Mert csak Jézus tudja, kik azok, akiket az Atya azért adott neki, hogy örök életre őrizze meg őket, és kik nem tartoznak ezek közé. Ezért mondja a jó pásztor a ma hallott evangéliumában: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem’.’Vagy ahogy nem sokkal a kijelölt rész előtt kijelenti: „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem..!’ (14. v.) Az akol az egyház mindenki számára látható építménye. A nyáj a hívők gyülekezete. De az akolban a nyáj közé vegyülve mindig találhatók olyanok, akik valójában nem tartoznak Jézus juhai közé. A jó pásztor ígéretei rájuk nem vonatkoznak, mert őket nem az Atya bízta Jézusra. Ők más okból szegődtek a nyájhoz. Talán családjuk tradícióját követve, talán a közösséghez tartozás vágyától hajtva jöttek. Talán kíváncsiságból csatlakoztak, de az is lehet, hogy mások elvárásának akartak eleget tenni. Rosszabb esetben azt remélték, hogy az egyházhoz való csatlakozás a társadalomban rangot, tekintélyt kölcsönözhet nekik. Még rosszabb esetben viszonylag könnyű munkával járó megélhetési forrást, sőt karriert reméltek az egyházi szolgálattól. A legrosszabb esetben - sajnos ilyenre is volt példa a diktatúra negyven esztendejében - az egyház ellenségeinek megbízásából, idegen érdekek képviseletében, romboló szándékkal vegyültek észrevétlenül a nyáj juhai közé. Sokan közülük bizonyára ma is ott vannak. Azt azonban egyedül csak a jó pásztor, Jézus látja, hogy kik azok, akik valóban az ő juhai, akiket az Atya adott neki, hogy keresztjének titkát megismertesse velük, és így ebben az életben örök életre őrizze meg őket. Mert ember nem tudja megítélni, kik azok, akik nemcsak hallgatják a jó pásztor beszédét, de hallgatnak is rá, meg is teszik, amit mond, követik őt, és ha kell, akkor keresztjének gyalázatában is szívesen osztoznak. Luther ezért nevezi a lelki nyáj tagjait „rejtőzködő szenteknek” „láthatatlan egyháznak” Nem mintha az igazán hívők képesek lennének láthatatlanná válni, vagy mert bujkálnának a világ nyilvánossága elől, és rejtőzködő életmódra törekednének. Szó sincs ilyesmiről. A „láthatatlan egyház” sosem szakítható el a látható akoltól, és a „láthatatlan egyházat” alkotó nyáj a világ nyilvánossága előtt él. Csak éppen nincs látható módon a homlokukra írva, hogy Jézus nyájának Isten tulajdonát képező juhai, és nem csupán az egyház földi közösségéhez tartoznak. Hogy az egyház ezen a földön Krisztus keresztjének az árnyékában él, az azt is jelenti, hogy a látható egyháznak a világ felé megmutatkozó arculatát nemcsak azok formálják, sőt helyenként és időnként egyáltalán nem azok formálják, akik hallgatnak a jó pásztor hangjára, és követik is őt, hanem olyan „társutasok” akik az egyház földi szer-A VASÁRNAP IGÉJE vezetéhez tartoznak ugyan, de az egyház Ura tudja róluk, hogy miként egykor Júdás valójában nem tartozott a lelki nyájhoz, a láthatatlan, valódi egyházhoz, úgy ők sem. A „társutasok” megbélyegzésére és eltávolítására azonban a látható, földi egyházban senkinek sincs joga. Hiszen egyedül a jó pásztor tudja, kik azok, akik valóban az övéi, és kik nem. ígérete szerint egy napon majd el is fogja választani a juhokat a társutas „kecskéktől” de ennek most nincs itt az ideje. Még akkor sem, ha az akol világ előtt mutatkozó imázsának formálását időről időre a juhok közé vegyült „kecskék” veszik át. A szétválasztás csak a végső ítélet napján fog megtörténni. A juhoknak addig csak egy dolguk van: fel kell ismerniük és követniük kell a jó pásztor hangját. Az akol „kecskéktől” való megtisztítását teljes egészében a jó pásztorra kell bízniuk. És ha a juhok néha elkeserednek, mert úgy érzik, hogy Uruk késlekedik ezzel, akkor vigasztalást meríthetnek ígéretéből: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből’.’ ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy nem a mi választásunkon múlik, hogy hozzád tartozhatunk, téged követhetünk, és irgalmadból részünk lehet örök országodban. Add, hogy a világ hangzavarában mindig felismerjük a te hangodat, és bizalommal kövessük, mert akkor senki sem ragadhat ki bennünket se a te kezedből, se a mennyei Atya kezéből. Ámen. Milyen időszámítás szerint? Ahogy az úgynevezett Prőhle-agendában az istentiszteleti rendek után következnek a kazuális szolgálatok, úgy folytatódik a Liturgikus könyv második kötete először az emberi életút fontos eseményeihez kötődő liturgiákkal. Az ilyen, „esetekhez” kötődő istentiszteleteket nevezzük kazuális alkalmaknak. A Liturgikus könyv készülő második kötetének első fejezete ezek rendjét tartalmazza: keresztelés, esketés, temetés. Rögtön megálljt kell parancsolni, hiszen mintha valami „kilógna a sorból” Ha így érzi a kedves olvasó, akkor igen jó liturgikus érzékkel van megáldva. A keresztelés valóban „kakukktojás” ebben a fejezetben. Az első kötet tartalmazza a templomi istentiszteletek leírását. Ezek sorában ott van a keresztelés is, mint az istentisztelet szerves része, illetve a külön keresztelési istentisztelet, hiszen kivételes esetekben a keresztelés nem a „főistentiszteleten” történik. A keresztelés ugyanis nem kazuális szolgálat, hanem szentség, amely része a verbum et sacramentum (ige és szentség) egységét felölelő teljes istentiszteletnek. Mivel azonban mégis egy (vagy több) személyhez (az ő „esetükhöz” azaz kázusukhoz) kötődik, az első kötet keresztelési anyagát - kizárólag praktikus okokból - megtalálhatjuk a második kötet elején is. Az első fejezet tehát az emberi élet legfontosabb eseményeihez kapcsolódik: születés, házasság és távozás e földi életből. Az egyház, amely végigkíséri tagjainak teljes életútját, lelkipásztori szeretettel áll ott az ember életének döntő pillanataiban. Nemcsak kísér, hanem vezet és tanácsol. Ez a testvéri közösség emberi megnyilvánulása. A kazuális istentiszteletek azonban ennél többet jelentenek. Itt is igaz a liturgia lényegi megfogalmazása: a cselekvő maga az Isten. A keresztségben fontos a mozdulat: kisgyermekeket viszünk Jézushoz... De még fontosabb az Atya élénkbe jövő kegyelme. Az esküvői oltárnál fontos az emberi elhatározás, a nyilvánosan vállalt döntés, az Istent segítségül hívó ősi magyar esküformula, de mindezek felett való az Isten áldása, amely nélkül az emberi életszövetség puszta gazdasági-társadalmi szerződés marad. A temetésnél fontos az emberi gesztus, a végső tisztelet megadása, az életút méltó lezárása s az együttérzés őszinte kinyilvánítása. De mindezek könnyen kiüresedő, hamar feledésbe menő emberi szokások akkor, ha a gyász sötétjében nem ragyog fel a húsvéti fény, az örök élet evangéliuma. A temetési istentisztelet pedig első renden evangéliumhirdetés, amelyre mi - józan eszünknél fogva - ott és akkor képtelenek lennénk, de Isten gondoskodik arról, hogy a halál birodalmában is az Életé legyen az utolsó szó. A gyakorlati teológia világában s az egyházi élet hétköznapjaiban manapság napirenden van, hogy a 21. században már új minták alakulnak ki. Mit jelent ez az egyház és az ember ünnepkultúrájában? Régen az egyházi év (liturgikus év) ünnepei határozták meg az emberi életet. Az egyénét éppen úgy, mint a közösségét. Az évszakok váltakozása a természethez közelebb élő ember mindennapjait befolyásolta. Az istenes élethez magától értetődőbb módon ragaszkodó ember létét a bibliai s azon belül a Krisztus-események teljességgel átjárták. Az évszakok váltakozása és az üdvösség eseményeinek folyamatos drámai megjelenítése az egyházi évben mind a hétköznapokat, mind pedig az ünnepeket összefogta, élhető keretbe foglalta. Mára eltávolodtunk a természettől. A városi ember sokszor már csak a média híradásaiból figyeli az évszakok változásainak szépségeit és apró ajándékait, hiszen ami gondot jelentett, megpróbálta - lehetőség szerint - kizárni az életéből. A szekularizáció nyomán pedig a vallásos életnek már az alapvető információi is hiányoznak: mit tett Isten a történelem során, és mit jelent ez személyes életünkben. Két generáció is felnőtt a régen „keresztény világnak” nevezett földrészeken - keleten és nyugaton egyaránt - úgy, hogy nem kapta meg a legfontosabb emberi impulzusokat az Isten-közeli életre. Ezért nem ismeri és nem érti a keresztény ünnepeknek a lényegét, az emberi lét körforgásával és htjával összekapcsolt rendjét. A „modern” teológusok és egyházi életet formálók azt mondják, ideje hát átállni. Elfelejteni az egyházi esztendő idejétmúlt műfaját, és a kereszténység programjait, rendezvényeit inkább az emberi élet fordulópontjaihoz igazítani. Új időszámítás? Új gon-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK dolkodásmód? Korszerű kereszténység? Vagy a szekularizáció egyik alattomos csele? Bármilyen hangzatosak is ezek az elméletek, a kettőt nem szabad egymás ellen kijátszani. A kettő együtt, egymást kiegészítve érvényes: az egyházi esztendő - az üdvösség eseményeinek ünneplése - és az emberi élet döntő változásainak komolyan vétele. Nem kell váltót állítanunk! Ha elfelejtették a természet rendjét és a hozzá kapcsolódó mély emberi szokásokat, ha sokak értetlenül állnak Isten nagy tetteinek története előtt, akkor nem az a megoldás, hogy töröljük ezeket az egyéni és közösségi élet menetrendjéből. Meg kell találni a módszert, hogy mai módon elmondjuk Isten nagy tetteit és titkait. Életünk eseményei is akkor teljesednek ki, ha bele tudjuk helyezni őket a nagy egészbe, a teremtett világ egészébe és a teremtő Isten kezébe, szeretetének életünket végigkísérő és átfogó folyamatába. így kerek egész az élet. És így ünnepel az egyház: komolyan veszi a földi vándorutat, de széles látókörében mindig ott van, hogy honnan jövünk, és hová tart az életünk. S mivel a liturgia az élet egészét fogja össze, a kettő elválaszthatatlan valóság: a földi és a mennyei egymásba ér. ■ Hafenscher Károly
