Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-04-24 / 17. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2011. április 24. *• 9 A krisztusi szenvedéstörténet - feltámadással Katona Imre szertartásjátéka a budapesti Duna Palotában ► Tavaszi előadás-sorozatának nyitányaként ismét virágvasárnap estéjén lepte meg közönségét - ezúttal nagyheti témafeldolgozással - az Evangélium Színház. A Duna Palota patinás színháztermében előreláthatólag május közepéig láthatjuk Pataki András rendezésében a Csíksomlyói magyar passiót. Mielőtt az Evangélium Színház és a Forrás Színház közös fáradozásaként megszületett előadást érdeme szerint méltatnánk, hátrálnunk kell az időben. Jézus szenvedéstörténetének forrásvidékeire szükséges vetni tekintetünket. Annál is inkább, mert virágvasárnapokon a máig is eleven templomi emlékezés sok évszázad alatt tengernyi utat járt be az ősi históriától a középkor „stilizáló” szokásrendjén át egészen napjainkig. Egy újabb pompázatos színi világ megjelenítése kapcsán a mi dolgunk most az, hogy szemügyre vegyük: minden idők legismertebb története hol foglal helyet a dramatikus leletek hierarchiájában. A Magyar színházművészeti lexikon a passiójátékról ezt írja: „A misztériumjáték francia, illetve német formája. 1402-ben alakult előadásukra Párizsban a Confreres de la Passion társulata a nagypénteki szenvedéstörténet megjelenítésére. Később irodalmi formát nyert (...), és óriási méreteket öltött: több tízezer sor, több száz szereplő. Franciaországban a 16. század közepén egyre világibb hangvétele miatt betiltották. (...) Csíksomlyón 1721-től alakították ki a hagyományos passiójátékot...’’ A magyarországi színpadi megjelenítések többsége a csíksomlyói alapanyagból építkezett (és építkezik manapság is), mert a ferences szerzetesek, midőn diákjaikkal eljátszatták Krisztus szenvedéstörténetét, az evangélisták lejegyzéseit jó dramaturgiai érzékkel nemcsak feszesebbé, cselekményileg izgalmassá tették, hanem beleszőttek a cselekménybe sokat, míg mások Ádám és Éva bűnbeesésének históriájával gazdagították a cselekményt. A csíksomlyói nagypénteki misztériumok színjátékká kerekítésében a csíki, gyergyói, hargitai népmesék, pásztorregék alakjai is szerepet kaptak. A „sátányok” például a Kárpátok bércei közt megbúvó rossz szellemek neveivel (Durumó, Plútó stb.) lépnek színre némi humort is kölcsönözve mesterkedéseiknek. „A hely szelleme” nyelvileg is megnyilvánul, például Deus Pater mindközönségesen komámnak szólítja Mózest. Új formavilágot is teremtett az igényes passiójáték-mediátor. A legegyszerűbb az éneklés volt, ezt követte a táncos betét, majd a teljes „zenés műfaj” amely leginkább énekekből, népdalokból, színes székely néptáncokból és más, a legkülönfélébb zenei eszközök szolgálatba állításával jött létre. olyan szálakat is, amelyek miatt például a párizsi - népi figurákkal fűszerezett - szertartásjátékokat az egyházi főhatóságok betiltották. Örvendetes, hogy a csíksomlyói históriák, amelyek idővel kiköltöztek a templom falai közül, néha akár a vásártérig is terjeszkedve, a profán szövegek és alakok megformálásakor a legnagyobb tisztelettel adóztak a szenvedéstörténet mindenkori hitelességének. Voltak szelektív olvasatok, de önkényesek nem, mert az istenkáromlás bűnét egyetlen feldolgozó (rendező, tanár, mediátor stb.) sem vállalhatta. Napjainkban külön elemzés tárgya lehet a passiójáték metamorfózisa, a tisztelettel feszegetett határok felmutatása mint olyan cselekedet, amely az alapeszméből, a tárgyból indul ki, nem pedig a színpadra állító személy önmegvalósításából. A krisztusi keresztút története akár felolvasva, akár párbeszédbe szedve fél órát vesz igénybe. A színpadi megvalósításra törők különböző dúsításokat alkalmaztak: az evangélisták egymástól eltérő véleményeit ütköztették, volt, aki beillesztette játékába a betlehemi népszokáKatona Imre Csíksomlyói magyar passiója a tizennyolcadik századi, ferences barátok által lejegyzett misztériumokból építette fel színpadi játékának törzsét. A krónikamondó szerepét a játszásba bevont köznép alkotta kórus vette át, amely Szarka Gyula - friss Kossuth-díjasunk, a Ghymes együttes vezéralakja - által szerzett több tónusú énekeivel lendítette tova a cselekmény több színen játszódó történéseit. A pazar vándortéma az Evangélium Színház és a Forrás Színház közös produkciójában tovább gazdagodott. A zsúfolásig megtelt Duna Palota közönsége hosszan tartó tapssal jutalmazta a passiójáték újdonságát; e játék nem a szenvedéstörténettel ér véget, hanem Krisztus feltámadásának himnikus dalával, amelyet az egész társulat (ördögök, főpapok, Poncius Pilátus, köznép, katonák stb.) ad elő gyönyörű térkompozícióban - középen a feltámadt Krisztussal. Van egy másik kiemelkedő epizódja a Katona-féle dramatikus leletnek. Ez pedig a „Júdás-játék”. A korábbi passiójátékok nézői emlékezhetnek rá, a „sátányok” miként veszik rá a szegénységgel küszködő tanítványt mesterének elárulására, s arra is emlékeznek, hogy Júdás megbánása öngyilkosságba torkollik. Itt Júdás öngyilkossági „szertartásában” maguk az ördögök is részt vesznek, ám Luciper (Lucifer), a trónról letaszított, nagy tudású főördög ráébred arra, hogy Jézus messiási cselekedete egy új minőség, és ez indok arra, hogy megmentsék a kereszthaláltól. Kétségkívül ez új motívum. Főhajtást érdemel. Pataki András rendező nem törekedett új formavilág megteremtésére. A hagyományos irodalmi színpadi eszközöket, instrumentumokat magukkal a játszókkal mozgattatta és alakíttatta. Üzemi ebédlőasztalokra emlékeztető konstrukciók gördültek a színpadon: templom, istenháza előtti tér, főpapi rezidencia, pilátusi „palota” Geczemáni-kert, Golgota stb. formálódott az ügyes színpadi fészkelődés nyomán. A rendezői ötlet végül is a lényegre mutatott: a passiójáték nem egy helyszínű ezúttal sem. A Pataki által választott anyagból hiányzott a humor, a kópéság, hiányoztak azok a szórakoztató elemek, amelyek az idők folyamán beépültek bizonyos passiójátékok szövegébe. Katona Imre eseményfűzése azt a kissé komor játékot kínálta fel, amely nem feszegethette a szenvedéstörténetből fakadó szertartásjáték határait. A nemesen konzervatív cselekményvezetésbe furcsa módon modern ötleteket is applikált a rendező. Luciper sötét szemüvege, bőrdzsekije, a „sátányok” kültelki útonállókra, majd verőlegényekre emlékeztető mozdulatai, cselekedetei és verbális megnyilvánulásai a mába mutatnak ugyan, de hatásuk - éppen direktségük okán - kétségesnek tűnik. Midőn Éva az ördögök álnokoskodása nyomán a tiltott gyümölcsbe harap, s az almát Luciper egy nejlon bűnjelzacskóba helyezi, a néző már-már megfeledkezik arról, hogy „képzete" a csíki, a gyergyói, a hargitai nép színjátéka körül csapong. A Jézussal való naturalisztikusan durva bánásmód a szimbolikus megaláztatások helyébe lép. A néző vérmérséklete és dramaturgiai ízlése szerint eldöntheti (miként annak idején a Mel Gibson mozitörténetében ábrázolt véres jelenetek jogosságát), hogy a szenvedéstörténetnek milyen formavilágát képes elfogadni a színpadon. A passiójátékok szereplői mindig is sokan voltak. Pataki András takarékosan bánik a színre lépők számával, egy-egy színész több kisebb szereppel is bíbelődhetett. Jézus, Luciper, Júdás és Poncius Pilátus alakítói mutathattak fel kvalitásokat. Ez a mű természetéből adódik, hiszen a főpapok (Annás, Kajafás) jellemfejlődése behatárolt, miként az apostoloké és a „sétányoké” is. Dörner György színészi karakterében egy madáchi Lucifer rejlik, ennek a főördögnek a megformálása bár tökéletesnek hatott, de játéka - éppen a rendezői felfogás miatt - nem kaphatott méltó figyelmet. Szarvas Attila mind alkatilag, mind pedig színészileg megfelelt annak a krisztusi vázlatrajznak, amelyet a passiójáték megkívánt. Júdás szerepében Krizsik Alfonz bravúros volt. Egyedül neki jutott a társulaton belül egy olyan - a vándorkincstárból kimentett - különleges szerep, amely meghaladta a közismert cselekmény szereplőinek játéklehetőségeit. A kitűnő Lénárt Lászlóra is elmondható ez, hiszen Poncius Pilátusként igazi ütközésben volt a „Feszítsd meg!”-et harsogó főpapokkal, lelkiismereti tusakodása őszinte és mélyenszántó volt. Mucsi Sándor (Annás) jó és rutinos színész, miként Farkas Tamás is, aki Kajafásként remekelt. Szőcs Erika Máriája dicséretesen simult a szöveghez, fiatalságával olyan kortalanságot képviselt, amely a szeplőtelen fogantatás hitelességét erősítette. A tanítványok közül a Pétert alakító Horváth László emelkedett ki, kár, hogy Jézust háromszor is megtagadó nagy jelenetét a „kérdezőbiztosok” hangban és mozgásban közömbösítik. Különös felfogásban jeleníti meg Pataki András a vének tanácsát és az aktív cselevésre hangolt népet. Az előbbiek „busómaszkokat’’ viselnek; feltehetőleg az arctalanság látszatát akarta kelteni a rendező. A „nép” képviseletében az ördögök és a katonák szóltak és „intézkedtek”. Talán ez is a megfejtendő rejtélyek (vagy a dicsérendő rendezői lelemények?) közé tartozik. Az viszont, hogy egy mai előadásra szánt passiójáték zene, dal és tánc dolgában meddig „merészkedik” több tényezőtől is függ. Ezek között fontos a koncepció. Pataki András koreográfusa, Demcsák Ottó elsősorban a modern mozgásokra és az akrobatikus elemekre koncentrált, „cselekvő nép” híján más színes táncokra nem is gondolhatott, hiszen csak az együttesben jelen lévő szereplőknek, elsősorban az ördögöknek kínálhatott fel a történéshez illeszthető koreográfiát. Ezt Demcsák jó érzékkel és ízléssel meg is tette. Zene dolgában Szarka Gyula tehetségesen, ihletetten tette a feladatát, még egy kántort (Dibusz Ferenc) is „beszervezett”, hogy a népénekek és a hatásos dobpergések (Kecskés Tamás, Kecskés János) mindig a kellő lélektani pillanatban szólaljanak meg. Húros Annamária jelmezei tökéletes útikalauznak bizonyultak: a nézők mindig tudták, hogy hol járnak, jó emberek vagy rossz emberek között, rómaiak vagy zsidó szakrális sálat lobogtató farizeusok között, avagy aranysújtásos kaftános főpapok soraiban. Ha a passiójátékok magyar előképeire vetjük tekintetünket, és ezek sorába helyezzük az Evangélium Színház és a Forrás Színház nemes veretű előadását, nincs szégyenkeznivalója a közös ihletésben és immár közös társulatban munkálkodó együttesnek. ■ Párkány László
