Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-04-17 / 16. szám
2 • 2011. április 17. ÚT/TÁRSQ^ Nyomokban Jézust tartalmazhat! Mátyás királyt, a megmaradás és haladás jelképét ünnepelték Szoboravató a magyar-román összefogás jegyében Kolozsváron Ünneplőbe öltözött embersereg özönlötte el Kolozsvár főterét április 2-án: hivatalos keretek között, a restaurálási munkálatokat anyagilag támogató magyar és román állam tisztségviselőinek jelenlétében avatták fel a felújított Mátyás-szoborcsoportot. Népviseletbe öltözött fiatalok, reneszánsz ruhás diákok, lelkes gyerekzenészek, hagyományápoló kórustagok, kolozsvári polgárok, az ország különböző részeiből összesereglett, ünnepelni vágyó magyarok, politikusok, történelmi magyar egyházfők ajkáról csendült fel nemzeti imánk az „igazságos király” lovas szobrának tövében. Politikum, civil társadalom és történelmi egyházak képviselőinek ünnepi beszédei, fohászai a békés együttélés, a magyar-román együttműködés szükségességének és fontosságának, az egymás iránti kölcsönös tiszteletnek a jegyében hangzottak el. Egy szebb közös jövő reménye körvonalazódott a köszöntőkben, egy olyan jövőé, amelyben az erdélyi magyar identitás megőrzését nem fenyegetik többé a nacionalizmus csapdái. „A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!« Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek.” (Jn 20,1-10) Mai alapigénk olyan, mint a mogyoró a málnás joghurtban: illene odaírni a csomagolására az összetevők rovatba: „Nyomokban Jézust tartalmazhat!” Mert ugyebár nem sok köze van a két élelmiszernek sem egymáshoz, de mivel ugyanabban az üzemben dolgoznak velük, előfordulhat, hogy jut egy kis mogyoró oda is, ahol nem számítanánk rá. Bár a jelek szerint a tanítványok szívének nem volt sok köze a feltámadásba vetett reménységhez és bizalomhoz, de mivel egy darabig azonos úton jártak mesterükkel, előfordulhatott, hogy jutott egy morzsányi kis hit oda is, ahová nem gondoltuk volna. Jóllehet a feltámadás történetének most felolvasott részéből éppen csak a főszereplő hiányzik, azért odaírhatjuk: nyomokban ott van benne Jézus, vagy legalábbis az ő hűlt helye. Hasonlít ez a történet templomunk keresztjére, amelyet ha jól megnézünk, mintha látnánk rajta Jézus sziluettjét, de valójában már nincs ott: csak az ő hűlt helye, csak a nyoma. Itt volt, de már rég nincs itt. Rossz helyen keressük. Na jó - mondhatnánk -, de akkor hol van? Ide tettük le, határozottan emlékszünk, betakartuk, még el is zártuk súlyos kővel a bejáratot - biztos ami biztos -, hát akkor hová lett? Illetve hogy pontosan idézzem a magdalai Mária szavait: hová tették? Figyeljük meg Mária abszolút emberi gondolkodását! „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!” Még csak véletlenül sem fordul meg az asszony fejében, hogy itt nem valami külső behatásról van szó, hanem bizony Jézus ígérete vált valóra, hogy fel fog támadni. Őt nem elvitték, és máshova tették, Jézus nem a tárgya ennek a történetnek, hanem a főszereplője! Itt az ő győzelméről van szó! Ahhoz azonban, hogy meglássuk egy történet hiányzó főszereplőjét, nagyon jól kell őt ismernünk. Mint ahogy családunk tagjait is ismerjük, és pontosan tudjuk az ajtóban hagyott cipőről, az asztalon hagyott koszos tányérról, a fürdőszobából érződő borotvahabillatról, hogy ki járt ott, még mielőtt találkoznánk az illetővel, úgy kell ismernünk Jézust, tanítását és ígéreteit is ahhoz, hogy felismerjük egy sírbolt elől elvett kőről, egy üres sírról és egy szépen, rendszeretően összegöngyölített halotti lepelről, hogy itt bizony nem sírrablók jártak, hanem az Úr feltámadt, valóban feltámadt! Ez a felismerés persze abba a kategóriába esik, amelyet így címkézhetnénk: „hihetetlen, de igaz”. Hihetetlen, hiszen azelőtt nem - na és persze azóta sem - láttunk ilyet, és hihetetlen, hiszen a jó hírt eleinte az ember nem meri elhinni. De talán a leginkább azért hihetetlen, mert Jézus a mi életünkben is csak nyomokban van jelen. Péter és János, a két különleges tanítvány - az első és a szeretett -, akik egymással valami különös versenyfutásba kezdenek a sírhoz menet, tanúbizonyságát adták annak, hogy egyikük sem nyert. Egyikük elsőnek ért oda, a másik elsőnek ment be, de mindketten voltaképpen értetlenül szemlélik a nyomokat, mert sem az erről szóló, amúgy jól ismert prófétai jövendöléseket, sem Jézus korábbi, feltámadásáról szóló szavait nem értették még. Két második helyezett - sőt a magdalai Máriával együtt három - lett ennek a versenynek a végeredménye. Az egyetlen győztes Jézus Krisztus, aki már árkon-bokron túl jár. Történetünk végtelenül egyszerű, rövidre zárt befejezése: a tanítványok hazamentek. Mint akik jól végezték dolgukat. Vagy mint akik érezték, hogy itt bizony nincs több keresnivalójuk, több választ már nem kapnak. Vajon mi mikor érjük őket utol? Vajon mi ismerjük-e Jézusunkat annyira, hogy egy megüresedett sír látványa ráébresszen bennünket arra, hogy ő hol is van? Vajon a mi életünk főszereplőjeként is csak nyomokban van-e jelen Jézus a szívünkben? Vajon még mindig ott keressük-e megváltásunk, boldogságunk kulcsát, ahol annak már csak a hűlt helye van? Ezek húsvét nagy kérdései. És ha tudjuk rájuk a választ, akkor mi is sarkon fordulhatunk, és hazamehetünk, vissza az ünnepekből a mindennapokba, hogy ott találjuk meg Jézust. Hogy legközelebb ne mi keressük abban az évi egyszeri-kétszeri ünnepi pillanatban, ahová - úgy emlékszünk - utoljára tettük, hanem ő találjon meg bennünket, és maradjon velünk mindvégig, életünk minden egyes pillanatában. O feltámadt, tényleg feltámadt, és él! Él örökké, teljes valójában, ha úgy tetszik, 100%-ig tartósítószertől mentesen, és nem tartalmaz - még csak nyomokban sem - semmi egyebet, mint szeretetet. Fogyasszuk őt bátran testének és vérének közösségében, a kenyérben és a borban! Nincs ennél egészségesebb táplálék: hiszen örök élet származik belőle. Ámen! Zsíros András Az avatóünnepségen Sorin Apostu polgármester köszöntötte elsőként az egybegyűlteket.- A Mátyás-szoborcsoportot, városunk szimbólumát a román és a magyar kormány összefogásával sikerült restaurálni, ami az eredményes román-magyar együttműködés bizonyítéka - hangsúlyozta az elöljáró.- Sokan és sokáig vártuk ezt a pillanatot, amely mögött több esztendő munkája és két állam anyagi hozzájárulásán túlmenően a közös múlt megbecsülése és elismerése áll - mondta László Attila alpolgármester. - Mátyás király szoborcsoportja temérdek történelmi és közösségi eseménynek volt tanúja, volt közöttük negatív és pozitív kicsengésű is - jegyezte meg. - Ez a ködös, boszorkányüldözős korszak mára már véget ért, és nekünk büszkén fel kell tekintenünk városunk, történelmi központunk szimbólumára - fogalmazott az alpolgármester, és köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik esőben, szélben, hóban kitartó fizikai és szellemi munkával újracsiszolták, új alapokra helyezték a most már teljes pompájában álló szoborcsoportot. Semjén Zsolt, a Magyar Köztársaság miniszterelnök-helyettese háromszoros jelképnek nevezte a Mátyás-szoborcsoportot.- Mátyás király személye a magyar megmaradás és élni akarás szimbóluma, hiszen ellentmondott császárnak, szultánnak. A megmaradás szimbóluma maga a szobor is, amely túlélte a Ceausescu-féle rombolást és a Ceausescuepigonok rombolási kísérleteit. A szoborcsoport felújításának a története pedig a román-magyar együttműködés szükségességét jelképezi - tette hozzá. A miniszterelnök-helyettes szerint Magyarország látja, hogy az erdélyi magyarság boldogulása szoros összefüggésben van Románia sikerességével, de úgy véli: Romániának is látnia kell azt, hogy az erdélyi magyarság boldogulása szoros összefüggésben van országa sikerességével.- Ezért nekünk nem pusztán együtt kell élnünk, hanem együtt is kell működnünk - hangsúlyozta a politikus, majd felolvasta a Művészet című lap 1902-es, az emlékmű avatásához kapcsolódó egyik tudósítását. Réthelyi Miklós, a magyar Nemzeti Erőforrás Minisztérium vezetője úgy értékelte: Kolozsváron a múlt nem mögöttünk, körülöttünk, hanem elsősorban bennünk van.- Az utazó, aki ide érkezik, olyan áhítattal keresi Mátyás király, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János emlékeit, ahogy Szendrei Júlia kereste a szabadságharc leverése után Petőfit - mondta. - A látogató menthetetlenül belekerül abba a szellemi erőtérbe, amit a város nagy szülötteinek köszönhetünk - tette hozzá. - Az itt élő magyaroknak sikerült megőrizniük identitásukat, városuk nem veszítette el arculatát, egyéniségét, csak mindenki másképp hívja: a magyarok Kolozsvárnak, román és szász barátaink Cluj-Napocának, illetve Klausenburgnak - mondta a miniszter. - Az előttünk álló szobor a mellékalakokkal egy háromszöget zár be. Mit jelképez ez a képzeletbeli háromszög? - vetette fel a kérdést. - Az egyik szára a hitet a megmaradásban, a másik embertársaink szeretetét nemzeti hovatartozástól függetlenül, a harmadik pedig az erényes és egyben leleményes életet jelképezi, amellyel a kolozsváriak nemcsak Erdély, de az egész Kárpát-medence magyarjainak például szolgálnak - mutatott rá a magyarországi politikus. Az ünnepséget a koszorúzás után Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke folytatta, aki fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a nacionálkommunista múlt meg-megújuló visszatérési kísérleteivel és kísérteteivel közös erővel kell leszámolni. Példaként állította olyan forradalmárok alakját, mint Doina Cornea és OctavianBuracu, akik hasonló gondolkodásmódú társaikkal az igazságos Mátyás szellemében munkálkodtak a románok és magyarok közötti társadalmi béke megőrzésén. Felhívta a figyelmet arra, hogy a hivatalosságok között jelen lévő Szőcs Géza magyarországi kulturális államtitkár már 1992-ben rámutatott a szobor és az erdélyi magyar közösség eltüntetésének szándékára. Szőcs Géza beszédében megköszönte Kolozsi Tibor szobrászművész-restaurátornak és csapatának a gondos és tankönyvi mintaanyagul szolgáló munkát, amelyet a szoborcsoport felújításával végeztek. Felidézte azt a pillanatot, amelyre Tőkés László is hivatkozott, amikor 1992 decemberében az erdélyi magyar politikai és egyházi vezetők részvételével a Szent Mihály-templomból körmenet indult, amelyet a téren összegyűlt tömeg ellenséges indulattal, gyanakvó, ugrásra kész figyelemmel követett.- A bicskák kinyíltak a zsebekben, a kés megállt a levegőben, mindenki érezte, hogy egy hajszál választ el bennünket egy újabb Marosvásárhelytől, egy újabb polgárháborútól. Ez szerencsére nem következett be, és ma már a régmúlt ködébe vész az a húsz évvel ezelőtti nap, és kissé valószínűtlennek is tűnik, amit a kolozsváriak nagyon nagy közös teljesítményének tartok - emelte ki Szőcs Géza, felidézve 1985-ben írott, a bukások, megpróbáltatások sorát elszenvedő magyar nemzet szebb jövőjébe, a „mélyrepülésből” való „feltámadásába” vetett hitét összegző verssorait. A köszöntőbeszédeket a magyar történelmi egyházak vezetői által megfogalmazott gondolatok, áldások követték. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke köszönetét mondott Istennek, hogy a történelem viharaiban megőrizte a műalkotást, és hogy immár megújított formájában ünnepelhetjük. Fohászkodott, hogy a nagy király emlékezetéből erő, békesség és reménység áradhasson a közösségre. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke hangsúlyozta: a felújított Mátyás-szoborcsoport ünnepi avatásának napja a lehetőségek, a megvalósult álmok, a testvéri közeledés napja. Hálát adott az építő munka eredményéért, Isten kegyelmébe ajánlotta a megújult emlékművet és a közösséget. Az esemény zárómozzanataként a magyar és a román politikai élet, a civil társadalom és az egyházak képviselői, a közösség tagjai a tiszteletadás koszorúit helyezték el a régi méltóságában magasló szoborcsoport előtt. Az ünnepi műsorban a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákjainak reneszánsz tánckara, a csíkszentsimoni ifjúságifúvószenekar és a hóstátiak nagy múltú énekkara, a kolozsvári református Bethlen Gábor földész dalkör működött közre, amelynek elődje 1902-ben is énekelt az emblematikus szoborcsoport avatóünnepségén. Dézsi Ildikó - Zay Éva Forrás: www.szabadsag.ro
