Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-20 / 12. szám
2 -m 2011. március 20. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Teremtő, megváltó, megszentelő Istenünk! Hálát adunk neked azért, hogy itt lehetünk, és hallhatjuk az örök élet beszédét, evangéliumod jó hírét. Köszönjük, hogy hitet és közösséget teremtesz, és munkálkodni akarsz bennünk és általunk. Teremtő Atyánk, aki az élet ura vagy, kísérje áldásod gyermekeinket. Erősítsd a szeretet kötelékeit a házastársak között, a családokban, közösségeinkben. Légy az egyedülállók támasza. Segíts, kérünk, hogy megtalálhassuk hivatásunkat, feladatunkat a magunk életútján. Adj bölcsességet döntéseinkhez munkánk és pihenésünk idején is, hogy értelmet nyerhessen a hétköznap és az ünnep. Megváltó Krisztusunk, aki betegség és fájdalom ismerője vagy, segíts hordozni azokat a terheket, amelyeket testi, lelki betegségekben szenvedve viselnek sokan. Légy vigasztalója a gyászolóknak. Te, aki a legalázatosabb szolgává lettél ebben az uraktól és uralomvágytól nyüzsgő világban, taníts minket bátor alázatossággal szolgálni téged és embertársainkat. Köszönjük, hogy megbízol bennünk, és életünket fel tudod, fel is akarod használni az igazság szolgálatára. Pártfogó Szentlélek, kérünk, gyógyítsd életünk sebeit, formáld gondolkodásmódunkat. Nyitogasd a szíveket, ébreszd a szunnyadó lelkeket. Őrizd meg egyházadat, és vezesd a te utadon. Kegyelmedbe ajánljuk lakóhelyünket, országunkat. A hatalom kísértései között őrizd meg vezetőinket, add, hogy téged ismerő, jó szolgaként teljesíthessék küldetésüket. Add, hogy minél többen felismerhessék, hogy egyedül csak te vagy az Úr, s nálad szabadulást és életet találhassanak! Ámen. SEMPER REFORMANDA fi „És valóban, akinek sikerül odáig eljutni, hogy képes meglátni és megérezni az írásban az Atya irántunk való szeretetét, az könnyedén hordoz el minden szerencsétlenséget, ami csak adódhat a földön. Ezzel szemben, aki ezt nem érzi, az nem is lehet igazán boldog, még ha mindjárt az egész világ gyönyörűségében és örömében úszna is. Hiszen nem történhet az emberrel akkora szerencsétlenség, mint ami magát az Istent, az Atyát érte, hogy az emberek az ő szeretett Fiát csodáiért és jó cselekedeteiért végül leköpdösték, megátkozták és a legszégyenletesebb halállal a kereszten végezték ki - habár mindenki a saját baját gondolja a legnagyobbnak, jobban a szívére veszi, mint Krisztus a keresztjét, még ha ő mindjárt tíz keresztet szenvedett volna is el. Ez azért van így, mert nem olyan erős a türelmünk, mint Istené, ezért okoznak nekünk több fájdalmat a kisebb keresztek, mint Krisztus keresztje. Az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene azonban vigasztalja meg Fenségedet az ő Fiában, Jézus Krisztusban a Szentlélek által, hogy ezt a nyomorúságot mielőbb elfelejtse, vagy mégis férfiasán hordozhassa. Ámen." M Luther Márton: Négy vigasztaló zsoltár Mária magyar királynéhoz (Böröcz Enikőfordítása) BÖJT 2. VASÁRNAPJA (REMINISCERE) - MT 20,20-28 Jézus halála az élet útja A diakóniai teológia rávetülő árnyéka ma is megnehezítheti ennek a mondatnak a megértését: „...azEmberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” A kérdés az, hogy Jézus kinek jött szolgálni: Istennek vagy az embereknek. A diakóniai teológia válasza az volt, hogy Jézus nekünk, embereknek szolgált és szolgál bűnbocsánattal, megváltással, de ha kellett, akkor kenyérrel is. Ám az evangéliumok tanúsága szerint Jézus az isteni javakkal nem szolgált, hanem mint Úr megajándékozta övéit, és ma is megajándékoz minket. Szolgálni és ajándékozni - két teljesen különböző dolog. A szolga kötelességet teljesít. Jézusnak pedig velünk szemben semmilyen kötelezettsége sincs. Arra, hogy megbocsássa bűneinket, és az örök élet kenyereként szétosztva magát, egész életét odaadja a kárhozattól való megmentésünkre, legfeljebb az irántunk érzett könyörülete indíthatná, ha a mennyei Atya iránti szeretete nem kötelezné rá, hogy - mint aki szolgál - a kereszten engedelmesen beteljesítse megváltásunk művét. Mert az Atya akarata volt, hogy Jézus áldozza fel értünk az életét. A múlt vasárnap evangéliumában láttuk, hogy a sátán pont ettől akarta őt eltéríteni. A sátán nem akarta, hogy Jézus meghaljon, és mi kiszabaduljunk a bűn, a halál és a pokol rabságából. Isten határozta el, hogy így kell lennie. Jézus, az Isten Fiát megillető méltóságtól eltekintve, Isten üdvtervét szolgálva ment a keresztre. Ilyen értelemben volt ő köztünk úgy, mint aki szolgál. Ha elhárítottuk a diakóniai teológia okozta botránkozást, újabb botránkozás kísértése fenyeget: nagyon könnyen és jóleső érzéssel törhetünk pálcát Zebedeus fiainak botrányos viselkedése fölött. És ezt a botránkozásunkat szívesen kiterjeszthetjük a mindenkori klérus hatalomvágyának elítélésére is. De miközben ezt tesszük, félő, hogy süketekké válunk a történetben rejlő evangélium meghallására, és evangéliumhirdetés helyett olcsó moralizálásba fullad az igehirdetésünk. „...az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért’.’ A. Máté írása szerinti evangéliumnak valóban ez az egyik kulcsmondata. A másik majd a Golgota keresztje alatt hangzik el: „Bizony, Isten Fia volt ez/”(Mt\27,54) Ez önmagában is hatalmas örömhír, de mégiscsak részé az evangélium teljességének, és nagy hiba - ha a protestáns quietizmus kísértésének engedve - itt megállunk. Mert a Krisztus halálával megnyílt úton végig kell mennünk! Különben hiába nyílt meg előttünk! Ám az evangéli-> um - általunk nem mindig szívesen hallott - másik fele arról szól, hogy ha hiszünk, akkor Jézus halála munkálkodni kezd az életünkben, hajtóerővé lesz, és végigvisz az úton, egészen a célig. Pontosabban: Jézus halála - ha hittel tekintünk a keresztre - naponta megöl és újjáteremt bennünket, hogy - Pál apostol szavával - már ne mi éljünk, hanem Krisztus éljen bennünk (Gál 2,20). Krisztus bennünk munkálkodó halála folyamatosan keresztre feszíti a mi - valljuk meg - igen nagy egonkat, amely miatt mindig minden eszközzel a magunk akaratát igyekszünk érvényre juttatni. így szabadít fel az Isten akaratának cselekvésére. Annak megtételére, ami rendre ellenkezik az egónk érdekeivel. De az egónk keresztre adásának gyötrelmével együtt annak az örömét is tapasztalni fogjuk, hogy Isten számára éppen akkor vagyunk élők, amikor önmagunk számára halottak vagyunk. És végül Jézus halála hitünk előtt azt a titkot is feltárja, hogy aki Isten számára él, azt az Istennek való élettől a testi halál nem tudja megfosztani. Nagypénteken Isten számára egyedül Jézus volt élő, noha még ő is úgy érezte, hogy Isten magára hagyta, amikor haldoklott, majd meghalt a kereszten. Jézus mégis Isten számára élőként ment a halálba: csak ez akkor minden emberi tekintet elől rejtve volt. Húsvét hajnalán viszont nyilvánvalóvá lett. Kereszthalála - ha engedjük, hogy naponta elvégezze bennünk munkáját - számunkra ezért jelent megváltást nemcsak a bűntől, hanem annak következményétől, a haláltól is. A megváltásnak ezt a csodálatos titkát ünnepli a keleti egyház liturgiájában naponta elhangzó néhány mondat: „Hódolattal ünnepeljük Krisztus feltámadását, mert íme, a kereszt örömöt hozott a világba! Áldjuk a föltámadott Urat, aki eltűrte értünk a keresztet, és halálával eltiporta a halált. Ó, dicsőséges és szentséges húsvéti Bárány, Krisztus! Ó, Bölcsesség, Isten Igéje és Hatalom! Emlékezzél meg rólunk, amikor eljössz a te országodba!” Mert nincs kétség: akikben ebben az életben hit által Krisztus halála munkálkodott, azok az eljövendő világban Krisztus örök életében részesülnek! A kérdés csak az, hogy engedjük-e, hogy Krisztus halála hit ál-A VASÁRNAP IGÉJE tál szüntelenül munkálkodjék az életünkben? Nem ehelyett menekülünk-e naponta mindenféle pótcselekvésbe? Mert az emberileg legnehezebbnek tűnő tett is könnyebb, mint engedni, hogy Isten cselekedjék az életünkben. Hit által van üdvösségünk, és nem cselekedetek által: ez azt jelenti, hogy nem a mi cselekedeteink által! Hanem Istennek hit által bennünk véghezvitt cselekvése üdvözít minket. Mert enélkül a Golgota keresztje számunkra csak egy kétezer esztendővel ezelőtti történelmi tény, amelynek nincs semmi következménye ránk nézve. Következménye csak akkor van, ha Krisztus halála hit által az életünkben válik a régit szüntelenül megöldöklő és naponta új embert teremtő cselekvő erővé, a Szentlélek által. Mert Jézus halála - szigorúan a hithez kötve - mind a mai napig, sőt egészen a világ végéig Isten hatékonyan cselekvő ereje bennünk, emberekben. A bűnnel szemben ez az egyetlen hatékony erő, amely nem a külvilágban vagdalkozik, hanem bennünk hat, és bennünket változtat meg gyökeresen, sőt valósággal megsemmisít és újjáteremt. 2017-re készülve 2011 számunkra a reformáció és a szabadság éve. Nem baj, ha az idei böjti időben emlékezetbe idézzük Luther szavait: „Ha egyedül a hit kell az üdvösséghez, akkor nincs is másra szükségem, mint arra, hogy a hit az üdvösség irányába gyakorolja szabadságának erejét és hatalmát. íme, ez a keresztények felbecsülhetetlen hatalma és szabadsága”. (Luther: A keresztény ember szabadságáról) ■ Véghelyi Antal ► A böjti idő második hetében énekünk, a Királyi zászló jár elöl (EÉ 189) a keresztet mint győzelmi jelvényt, fővezéri lobogót (vexilla) láttatja velünk, s ezt a keresztet szólítja meg. De ahogy egy zászló előtt tisztelegve sem a tárgy előtt hajolunk meg valójában, hanem az általa jelzett hatalom előtt, úgy ez az ének sem magát a keresztet, hanem a halált a halálával legyőző Krisztust dicsőíti. A szöveg alapját adó latin himnuszt (Vexilla regis prodeunt) Venantius Fortunatus (536-610) alkotta, akit az európai irodalom történetében az utolsó klasszikus római költőként emlegetnek. Versében megtartja az ambrózián himnuszok egyszerűségét, a jambikus lüktetést, a nyolc szótagú sorokat, de szívesen használ rímeket, alliterációkat is. Alkalmi költeménye (eredetileg egy keresztereklye Poitiers-be való érkezését köszöntötte 569-ben) már a 9. századra bekerült a hivatalos liturgiába: a böjti idő végén a szerzetesek minden este elénekelték. A reformáció zenei eredményeire válaszul a 17. században a római egyház is erősíteni igyekezett a nemzeti nyelvű éneklést. Magyarországon a Cantus Catholici énekeskönyv az egyik legfontosabb gyűjteménye a megújított énekeknek; ezt a verset latinul és magyar fordításban is közli egy gregorián himnuszdallammal. Királyi zászló jár elöl Az énekeskönyvünkben található dallam más, nem gregorián, és talán éppen azért született az ezerhatszázas évek elején, hogy a hajításokban gazdag gregorián énekek helyett könnyen megszólaltatható, ritmikus dallamává lehessen több himnusznak is. (Első megjelenése: Lengyel Kancyonal 1636; Magyarországon: Cantus Catholici 1651; később a Vietorisz-kódexben trombitaduó.) Hiszen a négysoros versszakokból, nyolc szótagos sorokból álló versforma annyira általános az egyházi énekköltészetben, hogy egy-egy ilyen szerkezetű dallamra szinte bármelyik ambrózián himnusz ráénekelhető. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a Cantus Catholiciben e dallam alá egy latin nyelvű Mária-himnusz került. A dallam első evangélikus forrása Magyarországon egy kéziratos győri korálkönyv a 18. századból. Itt a Jesu dulcis memoria (Jézus, édes emlékezet - EÉ 360) himnusz kapcsolódik hozzá. Az 1955-ben megjelent kibővített Dunántúli énekeskönyvbe került bele először Sík Sándor Királyi zászló-fordításával ez a dallam. Érthető, hogy a szerkesztők teológiai megfontolásból kihagyták a vers csúcspontjának számító 6. versszakot (latinul: O crux ave spes unica): „Ó, Kereszt, áldunk, szent remény, / a szenvedés ez ünnepén, / kérünk, kegyelmet adj nekünk, / add vétkünkért vezeklenünk.” A protestáns gondolkodástól idegen lehet mind a kereszt túlzott megszemélyesítése, mind a vétkekért való vezeklés gondolata. Tanulságos ilyen szemmel CANTATE Eged Idén diczcriinc. összevetni Sík Sándor fordítását a korai protestáns fordítással (Keresztyének, örvendezzünk, GyLK 660): éppen a kereszt megszólítását kerüli el ez utóbbi, s a kérdéses 6. versszakban Jézust nevezi meg egyetlen váltságként. ■ Bence Gábor A tündöklő kereszt Sokszor csodálkoztam, hogy miként lesz a durván ácsolt gerendákból finoman munkált ötvösremekmű, és az eredetileg bitófának használt keresztből ékszer. Ez a himnusz adja meg a kérdéshez a kulcsot. Mert Venantius Fortunatus himnusza egyáltalán nem szakad el a keresztfa borzalmas valóságától. Sőt szavai - Sík Sándor ékes fordításában- a kivégzés súlyos, ijesztő részleteit idézik fel. „Megtörte holta a halált”- ahogy Jézus teste is megtört a kereszten. A kegyetlen lándzsa átverte oldalát, belőle a halál beálltátjelző vér és víz fakadt. Ott függ feje fölött az írás: „A názáreti Jézus, a zsidók királya” - INRI -, Jézus a kereszten uralkodik népe fölött. Ugyanakkor a keresztfa tündököl. Jézus vére rajta bíborszínű ékkőként ragyog, és a szálkás, munkálatlan gerenda az üdvözülők seregében boldog ág, úgy, ahogy Jézus Urunk boldognak mondja azokat, akik megtartják Isten beszédét: áldottak, reménnyel, jövővel bírnak ők. Válhat a kemény gerendából mesterien munkált remekmű, de soha ne szakadjon el a kettő egymástól! Az igazi szépség, a keresztény ember öröme innen fakad: Jézus keresztjéből. Hiszen van-e annál nagyobb öröm, mint mikor a gyűrött, agyonizzadt, foltos kórházi hálóinget levéve tiszta, vasalt öltözetben gyógyultan távozunk! Van-e nagyobb öröm, mint hibáinkat, tévedéseinket, bepiszkolt becsületünket letéve új, tiszta életet ölteni magunkra: Jézus életét! így lesz sokunk számára valóban ékszer a kereszt. Ékszer, amely nem a testet, az íróasztalt, hanem a szívet ékesíti, deríti fel. A terhek alatt fáradó, az élet gondjaitól megtört szívet deríti fel a kereszt, a királyi zászló. Mert elöl jár. Előttük járt azoknak is, akiket hitükért vesztőhelyre vittek, akiknek testét kínzócölöphöz kötötték, akiket kegyetlen lándzsa, pallos vagy gyilkos golyó vert át, akiket ostorok, kövek vagy bunkók zúztak össze. Előttük is ékesen ott ragyog, tündöklik Jézus Krisztus keresztje. A halált legyőző Jézus reménységét adja nekik. Keresztjével Jézus elöl jár. Keresztényként nincs más utunk, csak őt követni az igazság és a szeretet áldozatos útján, a megbocsátás és a szelídség keresztvállalásával. Nem szépen csengő szavak ezek, hanem sokszor nagyon súlyos valóságok, mint a durván ácsolt két gerenda a Golgotán. ■ Bencze András
