Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-06 / 10. szám
io ■m 2011. március 6. FÓKUSZ Evangélikus Élet Száz éve született D. dr. Egy „hívő aszkéta” teológiai öröksége „Felfedeztette velünk a Szentírás üzenetének gazdagságát” Utoljára, immár közel hat évvel ezelőtt, 2005. május 31-én a kelenföldi templomban, ravatalánál szólhattam Prőhle Károlyról, az akkori felkérésnek megfelelően, elsősorban ökumenikus tevékenységét méltatva. Most, amikor születésének centenáriumát ünnepeljük, nem emlékezni szeretnék rá, ahogy egy halott professzorra szoktak tanítványai kedves nosztalgiával visszagondolni. Nem emlékeim között kutatok, mert az emlékezés erősen szubjektív műfaj, memóriánk meglehetősen szelektív. Vannak, akik csak a szépre hajlandók emlékezni, mások pedig a múlt sötét árnyainak feltárásában látják küldetésüket. Úgy döntöttem, hogy itt és most, első renden, maga az ünnepelt szólaljon meg közöttünk. Legfőbb ideje, hogy egyházunkban újra szót kapjon Prőhle Károly ma is élő, pozitív értelemben provokáló teológiai öröksége. Tekintettel arra, hogy az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, egyházunk jelenlegi és jövendő lelkészei, teológiai tanárai és vezetői előtt szólhatok, Prőhle Károlynak az őket, azaz minket kereső és reménység szerint megtaláló, sőt eltaláló mondataiból kívánok idézni. Elsőként az 1968-69-es tanévet megnyitó dékáni beszédének néhány mondatára figyeljünk. Már a cím is sokatmondó: „Jövőnk, reménységünk, hivatásunk”. Az első alcím pedig már-már prófétai ihletettségű: „A 2000. év felé”. „A közvetlenül előttünk álló évtizedre előretekintő tervezés nem a reménytelenség a hitetlenség jegyében folyik... Éppen azért, mert hiszünk Isten ígéreteiben, és reménykedünk ezek beteljesedésében..., foglalkozunk azzal a kérdéssel, kik és hogyan veszik át tőlünk azt a szolgálatot, amit az Úr Jézus Krisztustól kaptunk... Akiket most tanítunk és nevelünk, akiket elindítunk, azokfogják előreláthatólag az egyház szolgálatát végezni - emberi számítás szerint - legalábbis 2ooo-ig. Amikor a szemükbe nézünk, és vizsgáljuk, hogyan fogj dk megállni helyüket, amikor kollokváltatunk és vizsgáztatunk, azt kérdezzük magunkban, hogy visznek-e magukkal valamit, ami az egész életre jó, még a 2000. esztendőben is. De magunkat is vizsgáztatjuk: a múltból hozott tapasztalunk gátolja vagy előre viszi-e őket, és a jövőbe mutat-e az, amit mi tudunk és hiszünk, vallunk és adunk?” Meggyőződésem, hogy ezeknek a kérdéseknek az őszinte megválaszolása ma éppoly aktuális és megkerülhetetlen, mint negyven éve... De hasonlóan frissek az ugyanezen tanév végén elhangzott dékáni jelentés gondolatai is. A cím ebben az esetben is meghatározó intonáció: „A megtérés evangéliuma - tisztán és igazán”. Meglepő kérdéssel indít Prőhle Károly: „Lehet-e még komolyan venni a kereszténységet?... Sokszor az az érzésem, hogy most már nem is arról van szó, hogy az egyházat a vádlottak padjára ültetik, hanem nem is érdekli már az embereket a kereszténység elhúzódó pere a világgal... Én azonban a kereszténység kritikájából sokkal többet hallok ki az elsöprő ítéletnél. Annak a hangját hallom az emberi szóból, aki így kezdett prédikálni: »Térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak!« Rögtön hozzáteszem, a reformáció hangját is hallom belőle, mert az is így indult: »A mi urunk és mesterünk, Jézus Krisztus, amikor ezt mondja: Térjetek meg azt akarja, hogy a keresztények egész élete megtérés legyen!« így kezdődik a 95 tétel, amely ezzel világgá röpítette, és minden időkre érvényes elvként deklarálta, hogy az egyháznak nem D. dr. Prőhle Károly reformokra, nem javítgatásra, hanem reformációra van szüksége, és ez a reformáció nem más, mint az egyház megtérése... Hangsúlyozom: evangélium, örömhír ez, mert kétségbeesés és dezertálás helyett egy másik utat, a megújulás lehetőségét nyitja meg... Aki az Istenhez tér meg annak a világban és a világért való aktivitásra is megkell térnie. A modern világ felénkforduló kritikája és igénye kötelez minket. Általa maga Isten hív arra, hogy lépjünk rá a megtérés, a megújulás, a reformáció útjára, mert egyedül csak így ad jövőt egyházának’.' Apropó, reformáció! Amikor szeretnénk komolyan felkészülni az ötszáz éves jubileumra, éppen a legjobbkor jelent meg a Hitből élünk című kötet, amely válogatás Prőhle Károlynak a reformációval kapcsolatos írásaiból. (...) Igencsak szükségünk van Prőhle Károly önvizsgálatra indító, provokatív gondolataira. Nem egyszerűen az ő emlékének, hanem egyházunk ma élő és a közeljövőben szolgálatba lépő nemzedékének is tartozunk azzal, hogy ezt a teológiai örökséget, amely most még sok tekintetben cserépedényekbe van rejtve, valóban közkinccsé tegyük. (...) S végül legyen az utolsó szó ismét az ünnepelté, aki immár a rendszerváltás hajnalán, 1990-ben a következőképpen látta az evangélikus teológia és lelkészképzés helyét és szerepét a magyar felsőoktatásban: „Az evangélikus teológia helyét és szerepét a felsőoktatásban és a tudományos világban azfogja döntő módon meghatározni, hogy sikerül-e hívő és tudós teológusokat odaállítani. Nem könnyű feladat ez, mert kevesen vannak készen, és hamarabb felépül egy felhőkarcoló, mint kifejlődik egy tudós teológus. Ehhez a hívő aszkéták szívóssága kell. Tudom, hogy vannak ilyenek a fiatalok között’.’ Akik tanítványként személyesen ismerhettük Prőhle Károlyt, jól tudjuk, hogy ő valóban a hívő aszkéták szívósságával tanított minket. Nemcsak szavaival, írásaival, de egész életével. Istennek adunk hálát érte! ■ Gáncs Péter A Dies Academicuson elhangzott előadás rövidített változata A múlt század negyvenes éveinek vége felé szokatlanul megnőtt a hallgatók száma az evangélikus teológián. Ennek főleg két oka volt. Egyrészt a tanulmányi évek számát ekkor emelték négy évről öt évre, így egy évfolyammal többen tanultak egyszerre. Másrészt a lelki ébredés hullámverése sok fiatalt indított a lelkészi szolgálatra. A hallgatók többsége a szolgálni vágyás belső tüzével kezdte tanulmányait, és indult az egyre bizonytalanabb perspektívájú jövő felé. Erre a bizonytalanságra utalt az 1953-ban végzettek búcsúestjén Veöreös Imre hasonlata: „Van úgy, hogy néha leszáll a köd... az ember életében is__néha különösen sűrű köd vesz körül, és nem látunk előre.” A szolgálatra ilyen helyzetben készülő és induló nemzedék teológusait kellett Prőhle Károlynak hasznos útravalóval ellátnia. A sok kiváló professzorunktól szerzett tudás mellett a tőle tanultak azért hagytak mély nyomot akkori tanítványaiban, mert a gyakorlati tanszék tanáraként azokat a tárgyakat tanította, amelyekre a lelkészi szolgálatban naponta szükségünk volt: a homiletikára, katechetikára, poimenikára és liturgiára. A szolgálatban eltöltött évtizedek tapasztalatával a hátam mögött megpróbálom összegezni: mi az, amit tőle tanultunk-tanultam? * * % Prőhle Károly megtanított Isten szemével látni a világot és az embereket. Azt a látást igyekezett erősíteni bennünk, hogy ez a világ, amelyben élni és szolgálni fogunk, Isten világa. Benne Isten uralkodik. Gyakran még a keresztény ember számára is nehezen ismerhető fel Isten rejtett uralma. Pedig Isten Úr, nem a világi, gyakran pejoratív értelemben, hanem ahogyan az Ótestamentum és az Újtestamentum tesz róla bizonyságot: hatalmát szeretetével gyakorolja. A teremtettség és a megváltás jogán minden ember Isten gyermeke, akik hozzá tartoznak, rászorulnak Isten megismerésére. Ezért a lelkész és az egyház szolgálatának horizontja tágabb a gyülekezet határánál. Tehát a szolgálat megkereszteltek és meg nem kereszteltek felé egyformán kötelez. A világ nem hívő és hitetlen emberekre oszlik, hanem Istent ismerő, Istent tudatosan vagy öntudatlanul kereső és istenhiányukat istentagadással leplező emberekre. Isten nagyságának ez a felismerése szolgálatunk folyamán sok félelmet, görcsöt oldott fel bennünk. * * * Pelfedeztette velünk a Szentírás üzenetének gazdagságát. Mint a gyakorlati tanszék professzora szigorúan vette a homiletikai és katechetikai gyakorlatokon való részvételt. A szemináriumi dolgozatokat nemcsak megíratta velünk, hanem egy-egy budapesti gyülekezetben el is kellett mondani őket. Bírálataiban mindig szigorú volt. Néha méltatlankodva megjegyeztük: „Prőhlének senki nem tud hibátlan dolgozatot írni.” A dolgozatoknál ragaszkodott a Szentírás szövegének pontos értelmezéséhez. Ragaszkodott a bibliai szöveg minél alaposabb megértéséhez, az összefüggések felismeréséhez, ahogyan egy-egy textus a Szentírás egészének üzenetébe beágyazódik, így fedezte fel az ember a Szentírás szövegének gazdagságát, s tanult meg teológus módon gondolkodni. A prédikáció - de még a gyermekbibliaköri szolgálat - pontos,, logikus felépítését is megkívánta tőlünk. Az a nemzedék, amelyik akkor tanult a teológián, ma is tudja: az igehirdetés mondanivalóját egyetlen mondatban össze kell tudni foglalni. Ez nem cím, hanem mondat: lehet állító, kérdő vagy felszólító. Talán nem hangzik el szó szerint a prédikációban, de az igehirdetőnek tudnia kell, hogy mit akar mondani. A bevezetés arra szolgál, hogy rávezessen a mondandó aktualitására. A prédikáció pontjainak pedig egymáshoz kapcsolódóan kell kifejteniük az ige üzenetét. így a hallgatók könnyebben megjegyezhetik az igehirdetés mondanivalóját. Úgy tanultuk, hogy a színvonalas szolgálatot indokolja az írás, illetve Isten iránti tisztelet, a hallgatók megbecsülése, de erre ösztönöz az a külső tényező is, hogy az egyház szolgálata sok helyen templomi istentiszteletre vagy gyülekezeti hitoktatásra korlátozódott. * * * Nemcsak a Szentírás üzenetének pontos értelmezésére és tolmácsolására hívta fel a figyelmet Prőhle Károly, hanem az ige mondanivalójának hogyanjára is. Szolgálatra való készülé-Sárkányné Hon’áth Erzsébet semben végigkísért az a mondata, amelyet Arany János Toldijából idézett: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg? / Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?” így nem szabad prédikálni. Az ige tolmácsolásánál nemcsak a szöveg pontos értelmezésére kell figyelni, hanem a hallgatókra is. Ahhoz, hogy ne vaktában dobjam el a „követ” ismerni kell az ige hallgatóit. Jól érzékeltette velünk, hogy már a mi szolgálatunk idején sem a régi egyházi hagyományokban nevelkedett hallgatóság ült a szószékeink alatt. A tudomány és a technika ugrásszerű fejlődése megváltoztatta őket. Kitágult a látókörük, ismereteik gazdagodása gyakran kritikussá tette őket az istentiszteleten elhangzottakkal szemben. Az igehirdetőnek ezt a megváltozott embert komolyan kell vennie. Tudását, eredményeit nem szabad lebecsülni, hanem ezek tiszteletben tartásával kell bemérni a „dobás” helyes irányát. Csak akkor érhetjük el őket, ha próbáljuk megérteni kérdéseiket, és az ige fényében segítünk a válaszok keresésében. Mindez nem lehetséges személyes kapcsolatok kiépítése nélkül. * # * Tőle tanultuk a gyülekezet tanításának fontosságát. Egyszer kezdő lelkész korunkban szolgált gyülekezetünkben. Férjem panaszkodott a presbitereire: jelentéktelen dolgokon akadékoskodnak, nem ismerik fel a gyülekezeti munka lényegét. „Azért vagy itt, hogy megváltoztasd őket!” - válaszolta rá a professzor, akinek gyülekezeti lelkész korából sok hasonló tapasztalata volt. Különböző adottságú gyülekezetekben szolgálva megtapasztaltuk, hogy szívós munkával nevelhető, megváltoztatható a gyülekezet. Azok a presbiterek, akik egy-egy presbiteri gyűlésen nemcsak a napi gondokról hallanak, pénzügyekről tárgyalnak, hanem a Szentírás és az egyház tanításával is ismerkednek, idővel a lelkésznek hasznos segítői lehetnek a gyülekezet lelki építésében. A közösség hitbeli nevelésének azonban nem csak a gyülekezet építése szempontjából látta jelentőségét. Egyre világosabbá vált, hogy sokak számára már „magas” lett a templom küszöbe, nem tudtak átlépni rajta. Kérdésessé lett: hogyan lehet eljuttatni hozzájuk az ige üzenetét nem a megszokott, kultikus formák között? így fogalmaztuk meg: az egyháznak „a háztetőkről való prédikálást” kell gyakorolnia. Ezt az egyház a hívő gyülekezeti tagjain keresztül tudta csak végezni, akik hitbeli ismereteik birtokában vagy annak megfelelő magatartásukkal (életfolytatásukkal) az evangélium hírvivői lehettek nem keresztény környezetükben. % * # A mi nemzedékünket a liturgiára is Prőhle professzor úr tanította, és évtizedeken keresztül az általa összeállított Agendát használtuk. Napjainkban sok vita folyik a liturgiáról. Vannak, akik ragaszkodnak a régi rendhez - megszokták talán -, mások igazodni kívánnak az idők változásaihoz. Ebben a kérdésben én nem vagyok illetékes állást foglalni. Két szempontból azonban ma is érvényes, amire a liturgiával kapcsolatban a professzor úr tanított. Az egyik: a rend és a fegyelem a liturgia végzésében. A rendnek és fegyelmezettségnek kell jellemeznie mind a liturgus magatartását, mind az istentisztelet menetét. Ezzel tartozunk Istennek és az istentisztelet hallgatóságának. A másik: a közös liturgia az egyház egységét szimbolizálja és erősíti... Kis szórványgyülekezetben szerzett tapasztalatom megerősítette bennem ennek igazságát. Gyülekezeti kirándulások alkalmával a tagok mindig szívesen vettek részt másutt is az istentiszteleteken. Otthonosan érezték magukat, amikor felfedezték, hogy a Deák téri, pécsi, zuglói gyülekezet istentiszteletén ugyanaz a rend, mint Csengődön, Kaskantyún vagy Páhin. Befejezésül: kívánom, hogy a mostani teológusnemzedék is - hosszú szolgálati évei után - tudjon hálával és szeretettel gondolni professzoraira, ahogyan mi emlékezünk előttünk járt tanítóinkra. ■ Sárkányné Horváth Erzsébet A Dies Academicuson elhangzott előadás rövidített változata
