Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-06 / 10. szám
8 ◄! 2011. március 6. PANORÁMA Evangélikus Élet KETFOKUSZU EGYHA! ► Payr Sándorra, a soproni evangélikus teológia egyháztörténészére, egyetemi tanárra, a csendes, szerény tudósra emlékezünk. A Magyarországi Evangélikus Egyház kiemelkedő történetírója ő, tudása, szellemisége tovább él műveiben, amelyek közül sokat napjaink történészei, kutatói is forrásmunkaként használnak. Születésének százötvenedik évfordulóján egy kiadvánnyal is tisztelgünk előtte, a pápai Gyurátz Ferenc utcában található gyülekezeti épület utcai homlokzatán pedig bronz domborművel emlékeztetjük az e városba látogatót, hogy ki is volt Payr valójában. Payr Sámuel és Feigl Erzsébet elsőszülött gyermeke 1861. február 25-én látta meg a napvilágot Pápán. A kiváló városi tanító, Tompa Zsigmond „keze alatt” indult el a kisdiák, aki tizenegy éves volt, amikor Gyurátz Ferenc pápai lelkész lett. A gimnáziumot a pápai református kollégiumban végezte. Mint arról az évkönyvek is beszámolnak, kitűnő tanulmányi eredménnyel. „Az első osztályban csak mintegy húszán lehettünk” - írja Payr. „Kéthárom pápai, a többi jól megtermett kálvinista fiú pedig vidékről, Ácsról, Kocsról, Szilasbalhásról stb. A többieknél kisebb termetű lévén szerényen húzódtam meg a hátsó padban. Öröm volt tanulni, oly lelkes, világos volt a tanár előadása. Akkor még nem volt szakrendszer, Farkas Dezső tanított minden tantárgyat. Ennek is volt jó oldala. A második hónapban tanárunk csak kijelenti: »Holnap kihirdetem a sorrendet, aztán érdem szerint így fogtok ülni a padokban.« Nagy izgalom lett az osztályban. Volt egy szőke, erős, magas, vidéki társunk, Sz. Károly, aki könnyen letepert bennünket. Ez a nevezetes napon óra előtt összeírta előre a sorrendet: »Tudjátok, hogyan lesz? Az első én leszek.« Szerénysége nem tiltotta. Aztán jöttek a barátai: második, harmadik, erő és nagyságrend szerint. Örültem, hogy tizenegyediknek engem is megtettek és nem utolsónak. Bejön a tanár, komoly, vizsgáló arccal végignéz az osztályon, s azután a jegyzőkönyvéből, kellő pauzákat tartva, olvassa: »Első lesz: Payr Sándor.« Szerettem volna kifutni az osztályból, olyan becsmérlő szemekkel néztek rám. Ezt én nem vártam és nem is kívántam. Eltűnt a lelkem nyugalma. Felekezeti kérdés sohasem volt közöttünk, de most hallanom kellett: »Hogy épp ezt a lutheránust ülteti oda!« AzD. Payr Sánd (Részletek a Payr Sándor-emlékkönyv szerkesztőjén< után jött a sok »provokálás«. Ha valaki jól felelt, akkor provokálhatott, azaz felhívhatta bármelyik társát” Gyurátz Ferenc volt Payr vallástanára, s ez meghatározta a fiú lelki, szellemi fejlődését, érdeklődését. (...) Gyurátz Ferenc lelkészi és püspöki, igehirdetői, pásztori és tanítói munkájának közvetlen szemlélése gazdag életindítás volt számára. A vele való együttműködés pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Payr a lelkészi pályát válassza élethivatásául. Payr Sándor később még ennél is többet kapott: kivívta magának Gyurátz Ferenc barátságát. # # * Karsay Sándor püspök 1886. szeptember 26-án öt papjelöltet szentelt fel, miután az előző napon a papi vizsgát sikerrel letették. Az Evangélikus Országos Levéltár Ordinációs könyvében az 5. pont alatt olvasható, hogy Payr Sándor - aki „a theológiát Sopronban és Báselben végezte” - Sárvárra került. Kápláni szolgálata csupán másfél évre terjedt: 1886 szeptemberétől 1887 márciusáig Sárvárott, majd 1887 márciusától 1888 májusáig Győrött volt segédlelkész. 1888 tavaszán a Fejér megyei Pusztavám gyülekezete választotta meg lelkészének a huszonhét éves ifjút. (...) Gyurátz Ferenc püspök naplójában 1896. március í-jei keltezéssel olvasható a következő: „A múlt évi egyetemes gyűlés mindenik püspök mellé egy-egy missziói lelkészt rendelt, évi 800 Ft javadalom és 400 Ft utiutalvány díjazásával az államsegélyből. Én ezen állásra Payr Sándor valódi lelkészt hívtam meg. Pápai születésű, Püspökjelöltek expozéja: a Nyugati (Dunántúli) Evangéliku Kedves Testvéreim! Rövid előadásomat két gondolat köré szeretném építeni. Az első az egyházkerület első tíz éve - mert ha a jövőt szeretnénk megrajzolni, ahhoz az eddig megtett út ívét mindenképpen szükséges látnunk. Ehhez kapcsolódóan beszélek az azóta történt változásokról, amelyek meghatározzák tennivalóinkat. A második gondolatkörben az eddigi bemutatkozások alkalmával feltett kérdések alapján mutatom be, mit látok fontosnak a püspöki szolgálatban. Egyházkerületünk történetét tekintve emlékezzünk vissza, hogy Ittzés János püspök beiktatásakor felidézte Kapi Béla püspök látomását a Dunántúli Egyházkerület temetéséről. Tizenegy esztendővel ezelőtt tehát a kerület feltámadásán is örvendeztünk. Az első években még komoly küzdelmeket kellett vívnunk kerületünk elfogadottságáért. Ma már a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület természetes része honi lutherániánknak. Azért a Kapi püspök által „egységes történelmi személyiségnek” nevezett kerületben még sokat kell munkálkodnunk azon, hogy gyülekezetei, amelyek különböző kegyességűek és különböző nemzetiségi gyökerűek, egymást mint a Krisztus-test tagjait figyelemmel hordozzák. Isten iránti hálával emlékezem meg egyházkerületünk első felügyelőjéről, Weltler Jánosról, akinek a kerület újraépítésében elévülhetetlen érdemei vannak. Az egyházkerület lendületét mutatják a kerület által szervezett programok, a Dunántúli Harangszó, a hittanos tananyag, amelyet Ittzés János a püspöki székfoglalójában még csak reméltként említett, és a kerület önálló kiadványai. Megítélésem szerint sokat léptünk előre a lelkészi karban is az őszinte beszéd tekintetében, országos egyházunkban pedig az átláthatóság és a tiszta törvényesség tekintetében. Az első tíz év által kijelölt úton még tovább kell haladnunk: szeretnénk a másik két egyházkerület számára jó példát adni sajátságos arculatunkkal és jól működő intézményeinkkel. Eközben figyelmet fordítunk a három egyházkerület összetartozására is. Tehát őrködnünk kell afelett, hogy a kerület önálló arculata ne ejtsen csorbát egyházunk egységén. Ezért is tartom helyénvalónak püspökjelölti jelmondatomat: „Jó Jézus körül közösségben lenni.” A bizalmat ugyanis leginkább a Krisztussal való élő közösség teremti meg bennünk. Egyházkerületünk történetének ívét rajzolva látjuk meg új kihívásainkat is. Döbbenten látjuk, hogy miközben a minket körülvevő világ egyre inkább értékeit, tartópilléreit veszti, a világ szemében az egyház lényegtelenné, súlytalanná válik. Látjuk azt is, hogy míg a római katolikus egyháztest igyekszik teret nyerni - erre társadalmi helyzete és tanítási rendje predestinálja -, addig a protestáns felekezetek szinte megbújnak a katolicizmus árnyékában. Látjuk, hogy a rendszerváltáskor még egységesnek remélt társadalom mennyire polarizált. Ezért törekedni szeretnék az evangélikusság lényegének és jellegzetességének kidomborítására. Most három ilyen jellegzetességet említek: 1. Luther örvendezett afelett, hogy kegyelmes Istenre talált. Jézus szabadságra szabadított meg minket. Ma talán így fogalmaznánk: evangélikusként elvárások nélkül, nem teljesítménykényszerben élünk. Milyen boldog nemzetünk lehetne, ha mindenkinek az értékeit tudnánk felfedezni, nem pedig elmarasztalnánk hiányai miatt! 2. Emellett evangélikusságunk arról volt nevezetes, hogy becsületes, dolgos emberek alkották. A felelősségvállalásra nem az elszámoltatástól való félelem késztet, nem is annyira az, hogy Istennek valamit visszaadjunk abból, amit nekünk adott, hanem az a felismerés, hogy meghaltam a bűnnek, és Krisztus él bennem. Ez indította eleinket arra, hogyönkéntes munkával, nagy áldozathozatalokkal szolgáljanak egyházban és hazában. Az önkéntesség ma is társadalmat formáló erő lehetne! 3. Szintén a reformáció fedezte fel ismét azt, hogy nem nekünk kell kibékítenünk Istent, hanem Isten az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot. Ebben a görcsös, sokszor jogos haragtól csikorgó időben Isten szeretetének meghirdetése sokakat felszabadítana arra, hogy a Lélek józanságával új közösséget építsenek. Három régi evangélikus érték, amelyet hivatottak vagyunk felmutatni. Mit lehet ezért tenni? Vegyük számba először eszköztárunkat! 1. Az igehirdetés. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a Szentlélek által az élő és éltető ige szólal meg a hallható és látható igén, az igehirdetésen és a szentségeken keresztül. Nem emberi mű csupán, hanem Isten hatalommal teli cselekedete. 2. Az imádság. Olyan ez, mint hajón az iránytű, kocsiban a GPS. A keresztény egyház az imádsággal tájékozódva találja meg Isten akaratát. A imádság sem csupán emberi sóhaj, hanem a Lélek kimondhatatlan fohászkodásokkal viszi Isten elé kéréseinket, és Jézus Krisztus az Atyánál szüntelenül közbenjár értünk. Az imádság egyben közösséget is épít. 3. A közösség. Ha az ige az erő, az imádság a térkép, akkor a közösség a láb, amely indul. Mivel a közösség fontos eszközünk, ezért nem mondok kész terveket gondjaink megoldására: komolyan veszem, hogy pontos terveket kidolgozni a közösség feladata. Hogy ezek az eszközök tényleg hasznosak az egyházépítésben, azt megtapasztaltam a Székesfehérvári Evangélikus Egyházközség és a Fejér- Komáromi Egyházmegye életében, amelynek esperese voltam. Ezeknek a közösségeknek életén kicsiben látható, hogy az ige, az imádság és a közösség valóban hiteles, tiszta, lendületes életet biztosít. * * # ígértem, hogy szólok azokról a kérdésekről is, amelyek eddigi bemutatkozásaink alapján kulcskérdéseknek tűnnek. 1. A bizalom. Nem a dokumentáltság, az ellenőrzések sokasága, nem a szankciók fenyegetése ad rendet egyházunknak. Többször tapasztaltam, hogy éppen azok dokumentálják jól magukat, akik tényleges munkát nem jól végeznek. Ahogyan kínosan mozog az ember az olyan lakásban, amelyben még a szőnyeg rojtjai is párhuzamosan állnak. Élhető rendet szeretnék a gyülekezetekben. De kérem ezt a bizalmat a lelkészek, a bizottságok és a tisztségviselők felé is az azonnali kritika helyett. 2. Az új liturgia. Hadd erősítsem meg, hogy - a pletykákkal ellentétben- nincs szándékomban az új liturgiát erőnek erejével bevezetni. Természetes, hogy minden gyülekezet - a gyülekezetbe értsük bele a lelkészt és a kántort is - az egyházunk által mutatott jó renddel éli meg istentiszteleti életét. Itt is fontosnak találom a kölcsönös bizalmat. 3. Az elfogyás félelme. Valóban rosszak egyházunk mutatói. A félelem azonban rossz tanácsadó. Sokszor szül tétlenséget, agressziót, elveszi az örömöt, rontja esélyeinket. Azonban a negatív tendenciákat jól felmérve születhet aktivitás, lelkesedés, és erősödhet a közösség. Erre jó példákat látunk többek közt Nemescsón, Esztergomban, Nádasdon, Zalaistvándon, Fehérvárcsurgón. És még folytathatnánk a sort. A félelem káros hatásai ellen evangélizációs körutak szervezését tervezem, mert hiszem, hogy Isten igéje lendítő, bátorító erő. A lelkészevangélizációkat „Predigerseminarrá” -azaz igehirdetői szemináriummá - formálnám, hogy mi, lelkészek közösen készüljünk a prédikációra. A kerületi munkatársképzőn pedig a gyülekezetek előtt álló lehetőségeket ismerhetnénk meg, ahogy ez eddig is rendszeres témája volt ezeknek a napoknak. Nyomatékosítani szeretném, amit előző bemutatkozásainkban már mondtam, hogy minden jelenlegi gyülekezetét szeretnék önállóságában megtartani. 4. A lelkészek lelkigondozása. A kérdésekből az tűnt ki, hogy több helyen gondot okoz a lelkészek nem hiteles életvitele, a lelkész és a gyülekezet közötti kapcsolat megromlása. Nagy szerepük lehetne ennek a nehézségnek a leküzdésében a lelkészi munkaközösségeknek. Már régebben beszéltem az évenkénti lelkigondozói beszélgetés rendszeréről, amelyet a lelkészek válásával foglalkozó etikai bizottság terjesztett javaslatként elő, és szóltam a bizalomerősítésről. Személyesen is szeretnék gondot fordítani a lelkészekre, különösen szolgálati hely változásakor, és amikor egyéni életük krízisbe kerülhet. Meg vagyok győződve arról, hogy Isten elhívása és ajándékai visszavonhatatlanok, ezért törekszem arra, hogy minden lelkész megtalálja helyét, ahol otthon van. * * # Több más kérdés is előkerült a bemutatkozások során. Most azonban az időkeret miatt azokat vettem elő, amelyekkel kapcsolatban eddig nem fejtettem ki részletes véleményemet és tervemet. Szeretném újra hangsúlyozni, hogy a kerületben előkerülő feladatok sorrendbe állítása, súlyozása, a megoldások részletes kidolgozása nem egyszemélyes vállalkozás, hanem közösségi munka. Hálát adok Istennek, hogy kerületünk gazdag tenni kész, kreatív szellemi-lelki erőben. Eddigi élettapasztalatom azt mutatja, hogy Isten mindenkor ad megoldást és megfelelő embert az előttünk álló feladatokhoz. Csak engedelmes hittel hallgassunk rá! Köszönöm megtisztelő figyelmüket! Erős vár a mi Istenünk! It Bencze András
