Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-06 / 10. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. március 6. *■ 11 # NOVELL AÍRÓ-PÁLYÁZATUNK ANYAGAIBÓL Válasz Reményik Sándor A feltámadt Lázár litániáiból A férje az előszobában várta.- Jó időzítés! Sürgősségi ellátásra van szükségem - mondta.- Mi történt?- Baleset - felelte a férfi, letekerve hüvelykujjáról a rászorított véres papír zsebkendőt, miközben befelé mentek. - Az öcséd hozott haza? - kérdezte.- Ki más?- Be se köszönt?- Ülj le! Szorítsd el! Előbb le kell törölnöm.- Megsértődött?- Csodálkozol? Különben nem hiszem, csak nem akart megint vitatkozni.- Akkor ne próbáljon állandóan megtéríteni... Au, ez csíp!- Az ünnepi istentiszteletre hívott. Biztosan nem fájt volna, ha eljössz! Az ujjad mindenesetre nem vágod el.- Az éjjeli lámpa zsinórját akartam megtoldani, hogy elérjen a konnektorig. így én is olvashatnék esténként. Ne olyan szorosan!- Rendben, kész vagy! Van is valami, amivel kezdhetnéd az olvasást, ha befejezted a lámpát.- Köszönöm, nem kellenek a hívő könyveitek!- Ez spéciéi a gyereknevelésről szól...- Jó, majd megnézem. Most bekötöm a zsinórt, már megblankoltam a végét - mondta felállva a férfi.- Nem várhatna ez holnapig? Vasárnap van!- Persze, Isten napja... Nézd, ha ő létezne, és azt akarná, hogy az emberek higgyenek benne, úgy jelenne meg, hogy mindenki lássa és felismerje. Amíg nem látom az égen tüzes harci szekéren állva, vagy tudom is én, hogy, vagy nem tesz csodát velem, addig nekem nincs Isten!- Kérlek, ne kísértsd őt! - szólt halkan a felesége.- Én nem akadályozom a személyiséged kiteljesedését, nem korlátozom a lelkiismereti szabadságod, vagy értsd, ahogy akarod - folytatta ő is csendesebben. - De te is hagyj engem békén! A világ mindig is vallásos volt. Az egyik ezt tanítja, a másik azt. De végül mind meghalunk, bárhogy éltünk is, és még senki nem jött vissza, hogy elmondja, mi van a halál után.- De igen! - vetette közbe a nő, ám a másik nem hallotta.- Lehet pokol, lehet paradicsom, lehet visszatérés is, de szerintem nincs semmi. Én az otthonunkkal akarok foglalkozni, hogy itt legyen jobb nekünk! Most végre odalépett, és megölelte. Az asszony sóhajtva hozzásimult.- Mennyi időre van szükséged? - kérdezte aztán. - Ebédelni szeretnék.- Igyekszem. A továbbiakban nem beszéltek a dologról. Valójában alig beszéltek. Miután ettek, a nő elmosogatott és elpakolt, majd egy tányér süteményt vitt a szomszédba. Hetente ránézett ugyanis az öregekre. Később hallgatott valamit, míg a férje a másik szobában tévézett. Amikor a férfi felébredt, csend volt, csak a konyhából szűrődött be valami zaj. Egy fickó kávézott az asztaluknál.- A civilizáció áldása és átka... - mondta fesztelenül. - Finom, frissítő, de az ember könnyen a rabjává válhat, és rámehet az egészsége. Az pedig drága kincs! Higgye el, én tudom!- Ki maga? Mit keres itt? Hol a feleségem?- A nevem Lázár. A párja az öccséhez ment, hogy kiöntse neki a szívét.- Hogy kerül ide? Ők küldték?- Nem, bár van közük hozzá, hogy itt vagyok. Az imádságaik miatt jöttem. Isten üzenetét hoztam magának!- Isten üzenetét! Szórakozik velem?- Szó sincs róla! Ő szeretne közelebb kerülni önhöz.- A feleségem gyülekezetébe tartozik? Vagy valami másik társasághoz?- Amint már említettem, Isten megbízásából jöttem.- Hát persze... Nézze, Lázár úr, nem veszek semmit, és nem lépek be sehová. Elnézést, ha kissé nyers vagyok, de általában rosszul ébredek. Tehát ha másban nem segíthetek, nem tartóztatom tovább!- Értem. Vehetek még egy kekszet? Nem várta meg a választ. Megtömte a zsebét, majd felállt, és az ajtónál termett. Nem ment oda. Az egyik pillanatban még az asztalnál volt, a másikban a konyha túlsó végén. A férfi pislogva bámult.- Nos, a levelét mindenesetre itt hagyom - mondta az idegen. - Olvassa el! Az inge alól egy csomagot húzott elő. A pultra tette, azután intett egyet, és így, felemelt kézzel eltűnt. A férfi nyelt egy nagyot, és a csomagra nézett. Amikor lehántotta az olcsó, barna papírt, egy kis fekete könyvet tartott a kezében.- Na ne! - mondta, de azért kinyitotta. A helyiséget azonnal aranyló derengés töltötte be, amely a könyvből áradt. A lapjai ragyogtak. Az első oldalon bíborszínű fényben izzó szavakat látott: Örök szeretettel szeretlek, azért vonlak magamhoz hűségesen! Megszédült. A szobába támolyogva az ágyba dőlt, arcát a hűvös párnába nyomta.- Lehetetlen... - motyogta. - Nem volt itt senki! Nincsen senki és semmi. Nincs pokol, én nem mehetek oda... Lehetetlen! Amikor a felesége hazaért, kimerültén aludt.- Ezt a Bibliát a földön találtam - mondta később az asszony. - Szerintem nem az enyém. Ő nem felelt, csak a könyvre meredt. Amikor a nő kinyitotta, semmi sem történt. A férfi csupán a saját nevét pillantotta meg ismerős kézírással odakanyarítva. Dünnyögött valamit, és elfordult. ■ Bonta Zsolt l Könyvek rohannak rám és kiabálnak: Lapozz, lapozz, Ezeroldalakat, Rohanjon szemed, mint a gyorsvonat, Pótold, pótold Napok alatt Az éveket, az évtizedeket, Az ó s az új világot: A mulasztottakat! Látások jönnek, édesen gyötörnek, Szünetlen kavarognak, És könyörögnek, És parancsolnak: Véss a kőbe minket, Minket, minket, Hamar, hamar, Megoldatlanul ne hagyd titkainkat, Elillanni ne hagyd a ritka kincset. Mit fogtál eddig? Csak cigányhalat. Most jönnek a mélytengeri halak, Aranyhalak. És jönnek élők, jönnek emberek S szólnak: szeress, szeress, Hisz nem szerettél eddig sohasem, Mindent szeress és mindenkit szeress, Olyan édes az emberszerelem, A minden-szerelem. Olyan nyirkos, hűvös a sírverem. Ott feküdtél te ki tudja, mióta, Mit tudsz te róla, Mit tesz égni, fájni, Ujjongani, Örökkévaló társakra találni? Egy kicsi népről levenni az átkot, Vagy tartani, feltartani Erős karral a süllyedő világot? És jönnek a halottak, Az én halottaim. Mint nyírfa lombja éjjel, úgy susognak: Eljöttünk a könnyeid megkeresni, A könnyeiddel tartozol nekünk, Most, hogy már sírni tudsz. Holt szempillád alól Nem bírtak kibuggyanni. A halott nem tud halottat siratni. Könyvek, látások, lelkek, emberek, Elevenek, halottak: Az Istenért, mit tegyek veletek, • Mit tegyek hamarabb, Hogy álljak ellent, Vagy hogy engedjek ennek a rohamnak? Megálljatok, Ne rohamozzatok, Olyan gyenge vagyok. Ki tudja, meddig feküdtem a sírban? Csak most támadtam fel. A semmi és az üresség után Most perzselőn a Minden rám lehel. Egy percre még megálljatok, Mert különben az élet küszöbén, A fényben és örömben A boldogságtól összeroskadok. S nem támaszt az Úr másodszor is fel. 2 Uram, aki feltámasztottál, Te látod rajtam A síri gyolcsokat, ím, könyörögve kérlek, Ne engedd, hogy elbízzam magamat, S elkápráztasson nagy kerted, az élet. Nagyon mélyről jövök, Nagyon bűnös vagyok, Nagyon tied vagyok. Nagyon-nagyon hatalmadban vagyok. Kis fényes porszem a sötét világon. Kis gyertyaláng roppant karácsonyfádon Csak ez vagyok. Megtapasztaltalak, Tudom, ha akarod, A sorssal vagy önnön bűnös kezemmel Kis lángomat, ahogy meggyújtottad - Elolthatod. 3 Nem. Ez még nem nyugalom. S nem a Te békességed ez a láz. Égig repít, és sárig lealáz, De még nem a tied, Nem a Te erősséged ez a láz. Én nem tudom, Csak Te tudod a jót. Az örökkévalót. Az egyesegyedül nekem-valót. Pihentess el magadban, S ha túlhangos vagyok: Tedd rám a hangfogót. HETI ÚTRAVALÓ Jézus így szólt a tanítványokhoz: »Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak.«” (Lk 18,31) Ötvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéi figyelmeztetnek: a kereszt felé tartó Urunkat követve jussunk el a lelki vakságból Isten műveinek látására, az isteni bölcsességre! „Áldott legyen az Úr neve örökkön-örökké, mert övé a bölcsesség és az erő.” (Dán 2,20; LK) Kérd őt: „Légy nékem kőszálam, én Istenem!” (GyLK 691) Azért jött Jézus, hogy megkeressen, s életét adja váltságul sokakért. A böjt kapujában először szólt nyíltan haláláról és feltámadásáról, de tanítványai akkor ezt nem értették; mégis azóta is követésére hív: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. (...) Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8,34.36) Dr. Luther szerint: „Odáig kell eljutnod, hogy azt-tudd mondani: »Ö, Uram, bárcsak méltó volnék rá!« A kereszt dicsőségét szívedben kell érezned; hogy hálát tudj adni Istennek a szenvedésért, mint aki örvendezve kész keresztre, halálra. Ez a kereszt megszenteltetése.” Az imitatio Christi, az Úr követése: mindannyiunk küldetése! Pál erre a legkiválóbb utat a szeretet himnuszában mutatja meg, mert „a szeretet soha einem múlik. (...)Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet” (íKor 13,8.13); - „mert Isten szeretet” (íjn 4,8). Jézus ítéletet mond Jeruzsálem felett, mivel elutasították őt: „...de nem akartátok!íme, elhagyottá lesz a ti házatok’.’ (Lk 13.34- 35) Húshagyókedden így tanít: „Rávehetnétek-e a násznépet, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény? De jönnek majd napok..!’ (lásd Lk 5.34- 35) Hamvazószerdán kezdődik a nagyszombatig, negyven hétköznapon át tartó böjti idő. Urunk tanácsa: „Amikorpedig te böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat, hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád..!’ Lehetne ez a mennyei kincsek gyűjtésének áldott ideje; „mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is” (Mt 6,17.21). A Seregek Ura kedve szerint való böjt ez: „szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! (...) és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” (Zak 7,9.10) Ez az isteni bölcsesség, ha felismerjük: Jézus az örök Vagyok; ő Isten, az Atyától jön, hozzá megy: „amikorfelemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg hogy én vagyok (...). Amikor ezeket mondta, sokan hittek benne.”(In 8,28.30) Ám Bélsaccar tette a böjt s az isteni bölcsesség ellenpéldája; lakomáján istenkáromlás és bálványok imádása folyt: a templomi aranyedényekből „itták a bort, és közben dicsőítették az aranyból, ezüstből, rézből, vasból, fából és kőből csinált isteneket!’ Ezért Isten számba vette, megmérte őt; könnyűnek találta, s felosztotta királyságát, és „még azon az éjszakán megölték Bélsaccart” (Dán 5,4.30). Ám minket még az Úr „Jézus hív: »Jertek énutánam! / Hűségesen kövessetek! / (...) Vegyétek föl keresztetek! (...)« // Kövessük őt, a drága Mestert!” (EÉ 438,1.5) ■ Garai András
