Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-03-06 / 10. szám
4 •*! 2011. március 6. KERESZTUTAK Evangélikus Élet „AkikEgyiptomban és Líbia vidékén laknak ” A Bibliát ismerő ember számára különösen gazdag jelentést hordoznak a napihírekben szereplő olyan nevek, mint Jeruzsálem, Gáza vagy éppen a Sínai-félsziget. Ezekben a hetekben Észak-Afrika felkeléseiről hallunk sokat, és ezek közül a líbiai forradalom jár a legtöbb véráldozattal. A világ lélegzet-visszafojtva figyeli, megdöntik-e az 1969 óta uralmon levő Kadhafi ezredes hatalmát. A diktátor semmilyen eszköztől nem riad vissza: önmaga és rendszere megmentése érdekében brutálisan leszámol a tüntetőkkel, lövet halomra ártatlan és védtelen embereket. Jegyzetemmel nem akarom elvenni a külpolitikai elemzők kenyerét. Csupán a bibliai összefüggésekről és mai jelentőségükről kívánok szólni, ezúttal Líbia esetében. Bizony, nincs új a nap alatt, mert Líbiáról gyakran háborús összefüggésben olvashatunk az Ószövetségben. A Krónikák második könyve szerint Sisák fáraó vezetésével „ezerkétszáz harci kocsi, hatvanezer lovas, és megszámlálhatatlan líbiai (...) hadinép jött Egyiptomból” (2Krón 12,3), hogy Jeruzsálem ellen harcoljon. E könyv egy másik helyén ezekkel a szavakkal bátorítja egy próféta Júda királyát: „Nem volt-e az etiópoknak és a líbiaiaknak roppant hadereje, igen sok harci kocsija és lovasa? Mégis kezedbe adta őket az Úr, mivel rá támaszkodtál. Mert az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi!’ (2Krón 16,8-9) Náhum könyvében pedig mintha a mai északafrikai országok seregszemléje zajlana. Egyiptom, Etiópia és Líbia említése kapcsán hangzik ez a prófécia: „Mindjárt megemészt téged a tűz, kiirt a fegyver..!’ (Náh 3,15) Távol áll tőlem, hogy rövidzárlatosan, összefüggésükből kiragadva értelmezzem ezeket a bibliai igéket, de azt nem lehet tagadni, hogy a mai háborúskodásoknak több ezer éves gyökereik vannak. Ugyanakkor az újszövetségi Cselekedetek könyvében olvasható pünkösdi történetben is említés esik a líbiaiakról. Az első pünkösdkor, a Szentlélek kitöltése kapcsán történt, hogy Jézus tanítványainak prédikációját minden jeruzsálemi zarándok a maga anyanyelvén hallotta. Amikor zúgó szélvihar támadt, és kettős tüzes nyelvek jelentek meg, az emberek így beszéltek egymás között: „...hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: ... akik Mezopotámiában laknak vagy (...) Egyiptomban és Líbia vidékén...” (ApCsel 2,10) Hallja-e ma az arab világ a Jézusról szóló bizonyságtételt? Igen, az iszlám dominancia ellenére mindig jelentkeznek olyan bátor keresztények, akik életüket is hajlandók kockára tenni vagy akár fel is áldozni. Január elején az egyiptomi kopt keresztények templomát robbantották fel, a merényletben több mint húsz hívő halt vértanúhalált. Líbiában - ahol a lakosság 97 százaléka iszlámhívő - Kadhafi hatalomátvételét követően bezárták a legtöbb keresztény templomot. Mohamedánok között tilos missziót végezni. Ha egy keresztény ember iszlám hitűvel kíván házasságra lépni, akkor át kell térnie az ő vallására. Most, a háborús hírek között mégis arról értesülünk, hogy apácák és szerzetesközösségek segítenek tevőlegesen a véres események közepette. Illegalitásban működő papok vért adnak, hogy ezzel a halomra lőtt felkelők közül némelyeket megmentsenek. A Líbiából és más észak-afrikai országokból érkező drámai hírek emlékeztessenek minket arra, hogy felelősséget kell éreznünk minden üldözött és kiszolgáltatott embertársunk iránt, keresztényként pedig különösen is imádkoznunk kell azokért, akik testvéreink a hitben. ■ Fabiny Tamás Elhangzott a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában 2011. február 27-én. Megöltek egy kopt keresztény papot Dél-Egyiptomban Egy paptársa találta meg a férfi holttestét annak otthonában. A tetemen késszúrásnyomok voltak láthatók. A szomszédok állítólag látták, amint álarcos férfiak „Allahu akbar” („Isten a legnagyobb”) kiáltásokkal távoztak a lakásból. A gyilkosság hírére február 22-én éjjel mintegy háromezer tiltakozó vonult az utcára, összecsapott muzulmán boltosokkal, és bezúzta egy rendőrautó ablakait Aszjút városában. Egyiptomban januárban tetőzött ismét a muzulmánok és a kopt keresztény kisebbség közötti feszültség, miután az észak-egyiptomi Alexandriában öngyilkos robbantásos merényletet követtek el egy keresztény templomnál, és a detonációban huszonegy ember meghalt. M MTI César-díj: az Emberek és istenek a legjobb francia film A francia Oscar-díjnak számító César-díjat idén a legjobb film kategóriájában Xavier Beauvois Emberek és istenek című drámája nyerte el. A magyar mozikban jelenleg is látható filmdráma hét francia ciszterci szerzetes története, akiket 1996- ban raboltak el iszlamista terroristák az Algírtól kilencven kilométerre délre található kolostorukból. A szerzetesek levágott fejeit elrablásuk után két hónappal találták meg egy út szélén, miután az algériai Iszlám Fegyveres Csoport (GIA) vállalta a túszejtést és a gyilkosságot. A holttestek a mai napig sem kerültek elő. A tényeket sokáig államtitokként kezelték Algériában és Franciaországban egyaránt, de a 2009-ben nyilvánosságra hozott dokumentumok szerűit valószínűsíthető, hogy a szerzeteseket nem az iszlamisták, hanem - tévedésből - az algériai hadsereg ölte meg, majd utóbb terrorcselekménynek állította be a véletlen kivégzést. A film azonban nem a gyilkosság felelőseit keresi, a kérdést teljesen nyitva hagyja. A rendező elsősorban a helyi lakossággal együtt élő szerzeteseknek az elrablásuk előtti mindennapjait és a hitükre alapuló etikai döntéshez, a mártíromság tudatos vállalásához vezető emberi utat mutatja be. A szerzetesek ugyanis fokozatosan döbbennek rá, hogy ha a hadsereg tanácsára nem térnek haza Franciaországba, meg fognak halni Algériában. M MTI A szív és a hit nyelve A II. világháború utáni időszak, 1956 és 1989 határozta meg a németországi magyar ajkú protestáns gyülekezetek múltját. A jövő azonban minden eddiginél fontosabb, hiszen fennmaradásuk a tét. Erről tárgyaltak háromoldalú egyeztetés keretében február 22-én Hannoverben az EKD (Evangelische Kirche in Deutschland - Németországi Protestáns Egyház), a németországi magyar közösségek, valamint a Magyar Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház képviselői. A történelmi jelentőségű találkozón Thorsten Leißer és Michael Hübner egyházfőtanácsosok vázolták az EKD elképzeléseit elsősorban a finanszírozással kapcsolatban, mivel az EKD a tartományi egyházakkal együtt biztosította a magyar lelkészek szolgálatát számos német városban. Az esemény történelmi jelentősége abban áll, hogy először ültek közös tárgyalóasztalhoz az EKD, a legkülönbözőbb jogi helyzetben élő magyar ajkú gyülekezetek és az anyaegyházak. Az EKD fontosnak tartja a magyar ajkú gyülekezetek támogatását, amelyet akkor tud továbbra is biztosítani, ha a közösségek egyesületbe tömörülnek. Az egyesület maga rendelkezne arról, hogy milyen jellegű szolgálatot javasol a különböző gyülekezeteknek. Ez lehetővé tenné, hogy mind a hat régióban félállású lelkészt alkalmazzanak a gyülekezetek. Az egyesület ezenkívül szabadon használhatná fel a rendelkezésre álló forrásokat. További előnye az egyesületi formának, hogy mind a magyar kormány, mind az anyaegyházak számára jogilag egyszerűbbé válhat ezáltal a támogatás mikéntje. Világossá vált a megbeszélések során, hogy a magyar gyülekezetek jövője csak összefogással biztosítható. Ezt mind az anyaegyházak, mind az EKD szívén viseli, hiszen mintegy huszonöt és negyvenezer közöttire becsülhető a Németországban élő magyar protestánsok száma. Az anyaegyházak és az EKD között a kétezres évek elején elindult tárgyalássorozatnak lendületet adott a 2008-ban megrendezett diaszpórakonferencia, amelyet a Magyar Református Egyház hívott össze, illetve az egy évvel későbbi, EKD-hoz írt közös levél, amelyet Bölcskei Gusztáv református és Fabiny Tamás evangélikus püspökök írtak alá. A találkozón Bölcskei Gusztáv képviseletében Odor Balázs református külügyi irodavezető, valamint Fabiny Tamás evangélikus püspök és Cselovszkyné Tarr Klára, az evangélikus egyház ökumenikus és külügyi osztályának vezetője vett részt. ■ Tarr Klára - Odor Balázs (Forrás: Evangelikus.hu) A NŐK MÁRCIUS 4-1 VILÁGIMANAPJA Szolidaritás - másként ► Hivatalosan minden esztendőben március első péntekén rendezik meg a világimanapi istentiszteletet. így azon olvasóinknak, akik vasárnap délután, az istentisztelet után veszik először kézbe a lapot, úgy tűnhet, megkéstünk cikksorozatunk utolsó részének közlésével. Erről azonban szó sincs. A chilei emberek, legfőképpen pedig az asszonyok bemutatását szándékosan időzítettük mostanra. Kedden, március 8-án ünnepli ugyanis a világ a nemzetközi nőnapot. A nők világimanapjának természetesen semmi köze a Clara Zetkin által elindított, erősen baloldali politikai színezetű szolidaritási mozgalomhoz. Egyáltalán nem az esélyegyenlőség kivívása járt azoknak az észak-amerikai asszonyoknak a fejében, akik 1877- ben elkezdtek rendszeresen könyörögni gyülekezeteik megújulásáért. Azért imádkoztak, hogy egyházaik hitelesen tudják képviselni Krisztus ügyét koruk társadalmában. Mozgalmuk világméretűvé vált. Ma már több mint kétszáz országban tartják meg az imanapot, és könyörögnek együtt a földkerekség szinte minden pontján az egyházi közösségek lelki erősödéséért, azért, hogy Krisztus népének szolgálatán áldás lehessen. Erre bátorítottak bennünket chilei testvéreink is, akik az istentisztelet liturgiáját e sorokkal zárták: „Együtt imádkozunk a világgal és a világért, a közösség és testvéri szeretet, a bizalom jegyében. Isten gyermekei vagyunk, hát fogjuk meg egymás kezét, így emeljük fel összekulcsolt kezünket az égfelé... ” Ha van ország, amelyre tényleg jellemző az összefogás, akkor az éppen Chile. Ezt bizonyítja, ahogyan egymást támogatták az emberek a tavalyi földrengés után. A bányában rekedt harminchárom férfi kiszabadulásának sem csupán családjaik örvendtek, hanem egy egész ország ünnepelt. Úgy tartják a chileiek, hogy országuk nevének jelentése is erre kötelezi őket. Az ajmara indiánok nyelvén ugyanis a chilli szó azt fejezi ki: „az a föld, ahol vége a világnak" Valóban: az óceánnal és az Andokkal határolt földsáv egyfajta elzártságot kölcsönöz az országnak, és erősíti az ott élőkben az egymásrautaltság tudatát. Chilében a rasszizmusnak nincs jelen még a csírája sem. Őslakos indián elődeikről és a spanyol hódítások nyomán odatelepült baszkokról a legnagyobb elismerés hangján szólnak. Kedves büszkeséggel emlegetik, hogy népük a legjobb vérből származik. Egyrészt a bátor indián törzs, az araukán utódainak tartják magukat, amelynek - a dél-amerikai kontinensen egyedülálló módon - három évszázadon keresztül sikerült megtartania a földjeit a spanyol hódítókkal szemben. Másrészt a baszkoktól származnak, akik köztudottan nagyon kitartó, szorgalmas emberek. Bár a lakosság többsége mesztic, azaz az őslakosok és európaiak keveréke, és a 19. század óta izraeli, olasz, német telepesek - sőt az utóbbi évtizedben koreai bevándorlók - is megjelentek az országban, a chileiek egy nemzetnek tartják magukat. Talán csak a néhány esztendeje megjelent kubaiak - afroamerikaiakra jellemző - sötét bőrszíne kelt némi feltűnést. Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy a „világ végén” minden rendben van, hadd idézzem a chilei asszonyok egyik vallomását az imanapi füzetből: „Istenünk, látjuk, hogy azt a gazdagságot, amivel bennünket megajándékoztál, igazságtalanul osztják el, és csak kevesen tartják a javakat a kezükben’.’ Chilében nagyon éles a határ a társadalmi osztályok között. Míg a nemzeti javak 46,1%-át birtokolják a lakosságnak csupán tíz százalékát kitevő gazdagok, addig az ország legszegényebbjei a javaknak csupán 1,4%-án osztozhatnak. Egymástól elszigetelten élnek a társadalmi osztályok. Külön lakónegyedük van a felsőbb osztályokba tartozóknak és a munkásoknak. A társadalmi megítélés sokszor azon múlik, hogy az adott város mely részén él az illető. Bizony óriási különbség van a felsőbb és az alsóbb osztályokhoz tartozó nők élete és lehetőségei között. Előbbieknek módjuk van tanulni, felsőfokú végzettséget szerezni. Ma már vezető pozíciókban is találkozhatunk velük. Büszkék a chileiek arra, hogy hazájukban 2006-2010 között asszony, Michelle Bachelet töltötte be a köztársasági elnök posztját. Az alsóbb társadalmi osztályokban nem csupán kemény fizikai munkát kell végezniük a nőknek, hanem gyakran lesznek erőszak áldozataivá. Ezekről is szólnak az istentiszteleti füzetben. Gondjaik közösek a világ más pontján élő asszonyokéval, soraik között megbúvó hitvallásuk azonban kitartásra bátorít, a lehetetlent is remélő bizodalomra. Az imanap mottójául választott kérdésük pedig - „Hány kenyeretek van? - felszólítja a keresztények világközösségét az egymásra való odafigyelésre, szolidaritásra, javaik felelős megosztására. ■ B. Pintér Márta
