Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-02-13 / 7. szám
Evangélikus Élet élő víz 2011. február 13. *■ 11 Szabadon, örömmel, szeretettel - az élet alkonyán is Érdemes-e gyülekezetbe járni? „Csak azért tiszteljek valakit, mert jóval idősebb nálam?!” - bukott ki egyik főiskolai csoporttársamból, amikor egy előadáson az öregkorról és lehetséges velejáróiról beszélgettünk. Megbotránkoztató és egyben elgondolkodtató a kérdés: pusztán az életkora tiszteletre érdemesíthet valakit? Ne számítana, hogy ki ő, mit tett korábban, milyen vétségeket követett el, vagy mit mulasztott el megtenni - ne adj’ Isten, szándékosan -, ami pedig mások javát szolgálhatta volna?! De vonatkoztassunk most el a felvetett témától, és gondolkozzunk el inkább azon, hogy egyáltalán milyen kép él bennünk az idősekről. Kopasz, fogatlan, elhanyagolt külsejű, magatehetetlen, „csak a gond van vele” embert látunk magunk előtt, vagy olyasvalakit, akihez gyönyörű közös emlékek fűznek bennünket, és akiről azt gondoljuk, hogy érdemes odafigyelni a szavára? Az imént említett tulajdonságok persze együtt is járhatnak: szorulhat valaki gondozásra úgy, hogy közben szellemileg továbbra is ereje teljében van, és örvendhet valaki kitűnő egészségnek úgy, hogy közben már nem kíváncsi a világra. Ha be akarjuk sorolni Nemes Ödön jezsuita szerzetest valamelyik kategóriába, akkor azt mondhatjuk: oxigénpalackhoz való kötöttsége nem akadályozza meg abban, hogy látszólag korlátozott(abb) lehetőségei ellenére teljes életet éljen. Ödön atya súlyos, gyógyíthatatlan tüdőbetegségben szenved, de még ha nem is lenne szüksége az oxigénpalackra és annak hétméteres orrszondájára, hosszabb sétákat, kirándulásokat rossz lába miatt akkor sem tehetne. Hallása, látása sem a régi már - de nyolcvan év felett ez már-már természetes. Abban azonban semmi nem akadályozza Ödön atyát, hogy elmélkedjen, tanítson, és megossza élettapasztalatait a hozzá fordulókkal. Például Naszádi Krisztával, aki néhány évvel ezelőtt azért kereste fel, hogy közös emberi kérdésekről - szabadság, szeretet, megbecsülés, fájdalom, NASZÁDI KRISZTA NEMES ÖDÖN Párbeszéd az öregséggel HARMAT félelem, alkotás - faggassa őt. Beszélgetéseik lenyomataképpen született meg 2008-ban a Szabadon, örömmel, szeretettel című kötet. A Harmat Kiadó főszerkesztője azonban nem elégedett meg ennyivel. Két évvel később újból a szerzetes mellé telepedett, hogy ezúttal az öregedéssel, a halállal és a metafizikai kérdésekkel való szembenézésről kérdezze őt. A Párbeszéd az öregséggel című, Lente István illusztrációival díszített és a megszokottnál nagyobb betűkkel tördelt könyvecskéből az derül ki: Ödön atya az öregedést nem tragédiaként, hanem kalandként, kihívásként éli meg. Mint mondja: „Nem hogy nem zárultak be az ajtók, de teljesen újak nyíltak meg előttem.” Persze ehhez az is kellett, hogy elfogadja: tettei értékét többé már végképp nem a teljesítmény határozza meg, hanem az, hogy müyen lelkülettel cselekszi azokat. Nem a veszteségei felett kesereg, hanem megpróbálja meglátni és megélni a kiszolgáltatottságában rejlő lehetőségeket. így például azt, hogy van ideje visszatekinteni a mögötte álló esztendőkre, elrendezni magában mindazt, ami a lelkét nyomja és felkészülni az utolsó nagy útra - nem a saját erejéből, hanem Isten erejére támaszkodva. Ödön atya tehát - mottójához híven - szabadon, örömmel és szeretettel éli meg földi útjának utolsó szakaszát is, és a Párbeszéd az öregséggel című köteten keresztül kortársait is erre biztatja. De nekünk, fiatalabbaknak sem haszontalan megfogadnunk e jelszót, hogy szabadon, örömmel, szeretettel - és tisztelettel - közelítsünk (nagyjszüleink generációja felé. Mert nem tudhatjuk, hogy majdan életünk alkonyán mennyire lesz könnyű vagy nehéz őszintén szembenézni múltunkkal, megbékélni az élethelyzetünkkel és bátran vállalni mindazt, ami még adatik. Az azonban majd nekünk is vélhetően jólesik, ha tisztelik bennünk az idősebbet. ■ - vitális -Naszádi Kriszta - Nemes Ödön: Párbeszéd az öregséggel. Harmat Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 1980 forint. Nagyon szeretek énekelni. Fantasztikus az, amikor a testvérekkel együtt énekelünk olyan énekeket, amelyek az Úr nagyságáról, jóságáról, irántunk való szeretetéről szólnak. Ilyenkor átjárja szívemet az öröm, és csak úgy zeng a dicséret az ajkamról. Előfordult már, hogy zeneértő ült mellettem, aki utána megdicsért: „Milyen szép hangod van!” Hát persze, mellette könnyű szépen énekelni... Mert elárulom: nekem nincs jó hangom. Ha csak úgy magam énekelgetek, vagy olyan valaki van a közelemben, aki hamisan harsog akkor bizony az én énekem is hamissá válik. Csak akkor tudok jól énekelni, ha van, akihez igazodhatok. Ha magabiztos hangszeresek és stabil énekesek vezetik a dicsőítést, akkor bele merek feledkezni az éneklésbe, de ha nem ilyen közegben vagyok, akkor - van annyi önkritikám - inkább hallgatok. Van, aki úgy gondolja, fölösleges gyülekezetbe járni, hiszen otthon, egyedül is lehet hinni, imádkozni, Bibliát olvasni. Igen, lehet és kell is, de ha nem vagyunk része egy keresztény közösségnek, akkor könnyen úgy járhatunk, mint én az énekléssel. Az, aki nem kér a Krisztus-hívők társaságából, elszalasztja azt a lehetőséget, hogy az igehirdetés, az imaközösség, a személyes hit- és élettapasztalatok megosztása során helyes mederbe terelődjenek téves felismerései, a korszellem formálta gondolatai és sablonos megszólalásai. Mert ha a közösségben Krisztusé a központi hang akkor abba a kórusba érdemes bekapcsolódnia mindenkinek, hiszen hívő életünk - csak úgy magunkban - könnyen hamisan muzsikálhat... ■ Hulej Enikő HETI ÚTRAVALÓ ÉN NEM TUDOM... (mitől féltem...) Én nem tudom, különc vagyok-e. Ha így, ha úgy, kívülről amúgy sem látszik rajtam. De már kisgyermekként erősen különböztem kortársaimtól, leginkább valószínűleg abban, hogy féltem. Ez a félelem csöppet sem nevezhető szokványosnak, mert absztrakt volt, és mindenben különbözött a gyávaságtól. A gyáva ugyanis valóságos dolgoktól fél, teszem azt nem mer felmászni egy magas fára, nem járkál háztetőkön, nem kel át vékony fapallón rohanó patak fölött, ahogy én tettem egykor. A gyáva attól tart, valami baja történik: leesik, eltöri kezét-lábát, megverik, a kutyák közelébe sem megy szívesen, hátha megharapják. Engem ilyesmi nem aggasztott. Sőt, mondhatni, valóságos dolgoktól sohasem féltem, csak az egyedülléttől, attól, ha nem volt körülöttem senki. Ilyenkor, akár fényes nappal is, először szorongás, majd pánik fogott el, éjszaka pedig volt úgy, hogy bemásztam a bátyám ágya alatt lévő ruháskosárba, mert megnyugtatott nagy testvérem szuszogása. Egyáltalán nem volt tárgya a félelmemnek, csupán azt képzeltem, hogy valami szörnyű közelít. Nem ember, nem állat, nem kísértet. Ez a rettenet maga volt a semmi, amit - akkor még nem tudtam - elmúlásnak neveznek. Találkoztam azóta jó néhány félős kisgyermekkel, tudakozódtam is, de hasonló intenzitású rettegésről sohasem hallottam. Biztos, hogy nem bátortalanság volt. Megtörtént, hogy lemásztam egy mély kútban fuldokló macskáért. Sokat gondolkodtam azon, valójában mi bajom lehetett, hogyan és hol szedtem össze. Feltételezem, hogy születésem előtti trauma hagyott ilyen mély nyomokat bennem. Anyám öt hónapos terhes volt velem, amikor átfúródott vakbéllel Győrben a jelenlegi kórház névadója, Petz Aladár megoperálta. Nagy esély volt rá, hogy nem látom meg a napvilágot. Lehet, hogy a villanó szike és azzal együtt a velem kokettáló halál rémisztett meg, aminek létezése úgy ötéves koromban tudatosult bennem. Annyi biztos, nem voltam könnyű eset. Egy este, azt hívén, hogy mélyen alszom, Ágota nővéremet anyám a bátyámmal együtt elvitte első báljára. Ám én felébredtem, és bensőmben is felébredt a „rém”. Egy darabig házunk ablakában ültem, és figyeltem az utcán járkáló embereket. Közben kínzott a kórság, hogy hátulról közelít valami rettenet. Végül kimásztam az ablakon, és beköltöztem az Árpád tér sarkán lévő bolt nyitott kirakatába. Ott el is szunnyadtam. A távozóban lévő bálozó közönség zsivaja ébresztett fel. Urak és hölgyek sajnálkoztak fölöttem. Nem tudom pontosan, mikor tűnt el belőlem a rettegés. Tizennégy évesen kollégiumba kerültem, és azzal az egyedüllét veszélye semmivé lett. Szüntelenül társak vettek körül, így nőttem fel. De ahogy Dante írja: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém...” A szorongás újra visszatért, de a most is absztrakt aggodalomban felismertem a félelemben élő szeretetet, amit akkor született kislányom iránt éreztem. Ha megbetegedett, ugyanúgy elszorult a gyomrom, ugyanúgy a kiszolgáltatottság érzésével kellett küzdenem, mint tovatűnt gyermekkoromban. Csak most már én voltam felelős mindenért. Nem húzódhattam meg a kirakatban. És rájöttem arra, amit mindig is éreztem, hogy szeretet nincs féltés nélkül. De már biztosan tudom, hogy nem vagyok gyáva. Ez akkor tudatosult bennem, amikor szívműtétem után felébredtem a mélyaltatásból. Az álom és a létezés határán világossá vált, hogy mindig is önmagam és a szeretet megsemmisülésétől rettegtem, de az is, hogy a szeretet összefügg a hittel és a reménnyel. Azóta úgy képzelem, hogy Isten országa örök találkozás és együttlét szeretteinkkel. Hogy ez a gondolat végleg eltávolítja-e a rettegést, én nem tudom... ■ Kristóf Attila Megjelent a Magyar Nemzet 2011. január 25-i számában. „Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad” (Ézs 60,2) Vízkereszt ünnepe után az utolsó héten az Útmutató reggeli és heti igéi a megdicsőült Úr Jézus Krisztust hirdetik; ő világosságul jött el a világba, és életet hozott az embereknek. „Az Úrnak neve legyen áldott örökké!” (GyLK 746) „Isten gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy Jézus Krisztus arcán felismerjük az ő dicsőségének ragyogását.” (2Kor 4,6; LK) A Krisztusról szóló igehirdetésben rejlik Isten ereje s dicsősége; ezért Pál így folytatja: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak...” (2l<or 4,7) Megdicsőülésekor az Úr Jézust három tanítványa már előre abban a dicsőségben, ragyogó fényözönben láthatta, amelyben visszajövetelekor fog megjelenni: „És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, minta nap, ruhája pedigfehéren ragyogott, mint a fény” A fényes felhő a jelen lévő Úristen dicsőségét hirdette: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” (Mt 17,2.5) Számunkra sem adatik más, csak Jézus egyedül! „Az Atya őt pecsételte el Megváltóvá. Reá mutat az egész Szentírás. Mindent alája vetett, kegyelmét mind csak reá ruházta. Egyedül őt kell tehát hallgatnunk és befogadnunk!” (Luther) Pál szerint az Újszövetség szolgálatának ez a következménye: „Mi pedig (...) ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2l<or 3,18) A bűnesetkor összetört a teremtéskori istenképünk, de így Jézus képéhez válik hasonlóvá (lásd Róm 8,29). E földről nem vezet híd, lépcső a mennybe, de a mennyből lejött Jézus lett úttá, lajtorjává számunkra Istenhez, s ő szól ma: „Bizony, bizony, mondom néktek: meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait, amintfelszállnak, és leszállnak az Emberfiára” (Jn 1,51) Az üdvösséget e földön kell elnyernünk! „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36) A kegyelem és a békesség forrása a Szentháromság Isten. Az örök Vagyok neve három igeidőben kerül kijelentésre: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható." (Jel 1,8) Jézus egylényegű az Atyával, ő Isten, ezért mondja: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága ”(Jn 8,12) Ha Jézus bennünk él, s Isten világossága átsugárzik rajtunk, akkor ránk is érvényes: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14) Isten égő és világító fáklyája volt dr. Luther Márton, aki 465 éve, 1546. február 18-án halt meg szülővárosában, Eislebenben. Utolsó szavai szerint: „Bizony, koldusok vagyunk mindnyájan, ez az igazság.” S csak az Úr áldása gazdagíthat meg: „Áldjon meg téged az Úr (...) Ragyogtassa rád orcáját az Úr (...) Fordítsa feléd orcáját az Úr..” (4MÓZ 6,24-26) Kérhetjük is: „Áldj meg minket, Úristen...” (EÉ 323,1) ■ Garai András
