Evangélikus Élet, 2011. január-június (76. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-02 / 1. szám
2 ■m 2011. január 2. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Menyei Atyánk, köszönjük neked az új esztendő első vasárnapját. Szereteted hordozott bennünket az elmúlt évben, hűséges szeretetedben bízva indulunk az elkezdődött 2011. évbe is. Félünk az ismeretlen jövőtől, megkísért minket az aggódás. Ezért kérünk, erősítsd meg hitünket, hogy minden gondunkat reád hagyjuk! Könyörgünk a világ jövőjéért. Bűneink rontják meg teremtésedet. Mohóságunk miatt környezeti katasztrófák sújtják, szennyezetté lett a föld, a vizek, a levegő, pusztulás fenyegeti az élővilágot. Segíts meg, hogy felelősen gondoljunk teremtett világodra, amelyet reánk bíztál, hogy őrizzük és műveljük! Könyörgünk az emberiség jövőjéért. Bűneink rontják meg az emberi együttélést. Önzésünk, hatalmi vágyaink ellenségeskedést, háborúkat szítanak a népek és népcsoportok között. Szemben állnak egymással a politikai pártok, nem a köz javát, hanem saját érdekeiket képviselik. Segíts meg, hogy össze tudjunk fogni a jóért, a mindenki számára élhető jövő megvalósításáért! Segítsd meg népünket és kormányzatunkat is, hogy országunk felemelkedjen! Könyörgünk a legkisebb közösségekért, a családokért, amelyeket szintén bűneink rombolnak. Te segítőtársul adtad egymás mellé a férfit és a nőt, hogy a házasságban egy test legyenek, és együtt neveljék fel gyermekeiket. Mi azonban képtelenek vagyunk a szeretet egységében élni, folyamatosan kihasználjuk és megbántjuk egymást. Segíts, hogy megbocsássunk egymásnak, és jóvátegyük azt, amit elrontottunk. Add meg, hogy gyermekeink a családok szeretetének biztonságában növekedhessenek fel! Könyörgünk népedért, az egyházért. Megosztottak vagyunk, és nem tudjuk betölteni küldetésünket. Teremtsd meg gyermekeid egységét az egy Úrban, Jézus Krisztusban való hit közösségében. Tölts be minket Szentlelkeddel, hogy életünk tükrözhesse világot átölelő, békességet adó és üdvözítő szeretetedet! Könyörgünk azokért, akik szorongva néznek az új esztendőbe, mert gondok terhelik őket. Könyörgünk a reménytelenekért, a csüggedtekért és a kilátástalanságban élőkért, a betegségben szenvedőkért; mutass számukra kiutat, és erősítsd meg lelkűket! Add meg mindnyájunknak ebben az esztendőben is a veled való életközösség éltető erejét, Jézus Krisztus, a mi Urunk által, akinek nevében bizalommal fordulunk mindennap hozzád! Ámen. „Minden szenvedésben és minden kísértésben az ember legelőször is Istenhez fusson, és ismerje el s fogadja azzal, hogy Isten bocsátja reá, akár az ördögtől, akár az embertől jöjjön is az. (...) Mert csak így tanulható türelem és istenfélelem. Aki azonban az emberre néz, és nem Istentől fogadja, az türelmetlen lesz, és megveti az Istent.” M Luther Márton: Bűnbánati zsoltárok - A hatodik zsoltár (Schulek Tibor fordítása) UJEV UTÁNI ELSŐ VASARNAP - MT 18,1-5 A gyermekek éve A VASARNAP IGEJE A versenyszellemet a génjeinkben hozzuk magunkkal. Valószínűleg ezért is olyan idegen az ember számára - korunkban ezt különösen is érezzük - a jézusi gondolkodásmód. Ki a nagyobb? - kérdezik a Jézushoz forduló tanítványok. Jézus azonban nem száll bele a furcsa, „emberkedő” játékba, hanem kilépve a megszokott gondolkodásmódból a gyermekekre mutat, s hozzáfűzi: „...ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be az Isten országába.” Igen, Isten világában más rend van, mások a játékszabályok, mások az irányvonalak (trendek). A mennyek országában nem „trendi” az egymást lenyomó magatartás, nem lehet a másikon keresztülgázolva érvényesülni. Ahhoz, hogy Isten birodalmába bejussunk, nem nagynak kell lenni, hanem elég kicsinek. „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek..” - egy életre szóló feladat megérteni a jézusi titkot. Jézus nevében indulunk - egy új év első napjaiban és első vasárnapján ez az ősi jelmondat a keresztény emberek számára a vezérgondolat. Az új esztendőben azonban tudnunk kell, hogy Jézus nevével nem lehet egymás legyőzését, a másik ellenfélnek tekintését, netán a másikon átgázolást választani. Jézus nevében indulni, élni és érkezni azt jelenti, hogy Isten (a mi Atyánk) gyermekei vagyunk. Számítógépem bejelentkezési oldalára odatettem egy gyermekkori képemet. Nem azért, mert olyan megragadó lenne az a félénk pillantású, lapátfülű, ijedt kisgyermek - egykori önmagam -, hanem azért, mert ez emlékeztet arra, hogy ne akarjak „felnőttkedni”. Deres hajjal, őszülő szakállal is gyermek vagyok. Drága szüleim gyermeke, s mindenekelőtt mennyei Atyám gyermeke. Nem mindig sikerül. De próbálkozom. Szeretnék gyermek maradni, szeretnék újra gyermek lenni. „Ha nem lesztek..” Mit is jelent ez? Töprengek a szó igazi értelmén. Mire is gondolhatott Jézus? Bizonyára nem arra, hogy a gyermekek jók, ártatlanok, hibádanok (micsoda idealizmus volt ezt hinni... és még azt is hozzátették, hogy a nevelés, a világ ront az eredetileg jó gyermeken...). A gyermeki lelkesedésre gondolhatott a Názáreti? Arra, hogy az emberpalánták még tudnak lelkesedni, belefeledkezni, játékukat komolyan venni? Ahogy nőnek, elvesztik ezt a természetes képességüket, s az évek számával növekszik a cinizmus, a szkepticizmus, a flegma gondolkodás és viselkedés, vastagodik a bőr az arcon, és már nem nagyon dob fel semmi! Milyenné kell válnunk, milyenné kell visszaformálódnunk (reformálódnunk), ha a mennyek országára pályázunk? „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be...” Én szeretnék odakerülni, én szeretnék bejutni, én szeretnék ott lenni! A gyermek attól gyermek, hogy kicsi, ezért rászorul a nagyokra. Az Isten gyermeke attól gyermek - és így várományosa a mennyek országának -, mert kicsi, és rászorul a nagy Istenre! Felnőtté akkor válunk, ha önálló életet kezdünk, nagynak akkor érezzük magunkat, amikor úgy gondoljuk, már mindent megtehetünk, és képesek is vagyunk mindent megtenni. Azután jön a kijózanodás, és kiderül, hogy csak illúzió az önállóság, önáltatás a cselekvőképesség, mert annyi minden befolyásol, oly sok minden determinál. Nem vagyunk a magunk urai. S ha nem az Isten gyermekeiként, Isten uralma alatt élünk, hát akkor más gyakorolja - mostohaként - a gyámságot felettünk. Itt a nagy dilemma: Isten gyermekeiként élni - vagy más erőterében látszatszabadságban, látszatmozgástérrel, látszatlehetőségekkel. „Ha meg nem tértek”- hangzik Jézus szava. Ha csupán arra gondolunk, ez feladat, amelyet teljesíteni kell, akkor rájövünk, hogy ez megoldhatatlan. Mi magunktól megtérni nem tudunk. Kevés hozzá az erő, híján van hozzá az energia. Aki megtérésre hív, maga is tudja ezt. Csak az Isten erejével, csak a mennyei Atyára való gyermeki ráhagyatkozással lehet a próbálkozásból eredmény, a megtéréskísérletből Istenhez (haza)érkezés. A gyermek azonban egyben biztos lehet: az atyai ház ajtaja nyitva, vissza lehet térni, haza lehet menni. Isten szeretete mindig hazahívó, hazaváró szeretet. Igénk szerint Jézus egy kisgyermeket állít középre, és arról beszél, hogy aki megalázza magát, mint ez a gyermek, az a nagyobb a mennyek országában. A verseny tehát éppen ellenkezőleg működik, mint a földi versenyszférában. Minél kisebb, annál nagyobb. A nagysága a kicsiségében rejlik. Aki ilyen kicsi, az képes Istent nagynak látni. Nem azért, mert az arányok ilyen látásra késztetik, hanem azért, mert az alázat perspektívájából van egyedül jó rálátásom Isten nagyságára. A gyermek képes arra, hogy apjában meglássa a nagyot, aki segíteni tud, aki képes felemelni, akinél van menedék, akihez érdemes odaszaladni. Végül a kisgyermek befogadásáról beszél Jézus. Gazdag tartalmú, sokfélevonatkozású gondolat, Csupán egyet szívleljünk most meg: aki egy kicsiny, kiszolgáltatott, a nagyra vagy nagyokra rászoruló (kis) embert befogad (a szó átvitt vagy éppen valóságos értelmében), az Jézust magát fogadja be. Mert ő a kicsinyekben van jelen, és közeledik hozzánk - ahogy ezt más példázataiban is tudomásunkra hozza. Kiderül hát, hogy az élet örök témája, igazi kulcskérdése az elfogadás és a befogadás. A saját kicsinységünk és az Isten nagyságának elfogadása, a kicsinyekben hozzánk lépő Krisztus befogadása. Hányszor hangzott az elmúlt hónapokban a primitív, embertelen, állatkísérletnek is méltatlan és lealacsonyító műsor szignáljaként: itt a lét a tét. A lét, az élet igazi tétje ez: visszatalálok-e az atyai házhoz, és élhetek-e a (szeretetét tékozló) Atya gyermekeként itt, a földi vándorúton, s ez a lét lezárul-e a temető földjében, vagy kiteljesedik az Isten világában, az örök életben? Itt tényleg a lét a tét. Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, akkor nem mentek be a mennyek országába. Ha elég kicsinyek vagytok, akkor a nagy Isten be tud vinni oda, ahol már - Jézusért - elkészült a hely számunkra. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Imádkozzunk! Gyermek akarok lenni, Uram, újra gyermek. Segíts azzá lennem. Ne gőgicsélő szavakat, gyermeteg lelket adj nekem, hanem a „fiúság Lelkét”, aki által így szólíthatlak: Atyám! így szeretnék élni. Veled, nálad. Ámen. Most zengjen hálaének jó Atyánk nagy nevének! ^ Nem sokkal karácsony ünnepének 4. századi kialakulása után az egyház Jézus születésének nyolcadnapját, kiskarácsonyt is felvette ünnepei sorába, amely nap az idők folyamán sokféle tartalmat hordozott. Amint azt az evangélium (Lk 2,21) hírül adja, Megváltónk nevét a nyolcadnapi körülmetélés alkalmával kapta meg, így ez a két tartalom - körülmetélés és Jézus nevének ünnepe - szorosan összekapcsolódik egymással. A protestáns egyházak ezért - a katolikussal ellentétben - január 1- jén emlékeznek a névadásra, hangsúlyozva Luther gondolatát: Jézus nevében kell indulnunk az új esztendőbe. Karácsony nyolcada egyszersmind a polgári új év kezdete is, mely már a Julianus-naptár érvénybe lépése (Kr. e. 46) óta erre a napra esett. Mivel a rómaiak kicsapongó mulatságokkal köszöntötték az új esztendőt, az óegyház úgy próbált küzdeni az erkölcstelenségek ellen, hogy ezt a napot böjti nappá szentelte, és Isten felé fordulásra szólított fel. Az új év első vasárnapjához rendelt heti énekünk, a Most zengjen hálaének (EÉ 181) is ezt a mondanivalót szeretné közvetíteni, amikor elcsendesedésre és hálaadásra hív. Dallama a teológiaprofesszor és orgonista, Nikolaus Seinecker (1530- 1592) alkotása, akit a Luther utáni generáció harcos és hithű egyházi személyiségeként ismerünk. Az ének szövege pedig egyházunk egyik legnagyobb hatású lelkészegyéniségének, Paul Gerhardtnak a tollából származik (1607-1676), aki a berlini Nikolaikirche lelkészeként, később lübbeni prédikátorként mindenkor áldozatos munkával szolgálta gyülekezetét. Százharminchárom énekszövege a lutheri teológia elkötelezett hirdetőjeként állítja őt elénk. Az eredetileg tizenöt versszakos költemény 1648 előtt, a harmincéves háború nyomorúságainak közepette íródott. Mai, lerövidített formájában már nem is érzékeljük azt a megrendítő jajkiáltást, mely a vérontástól szenvedők ajkáról ebben az újévi énekben elhangzik. Emellett az oratio oecumenica, azaz az egyetemes könyörgés szerkezeti felépítését is követi a szöveg, hiszen az Istent dicsérő bevezető versszakok után az elöljárókért, az egyházért, a rászorulókért és a betegekért való könyörgések is helyet kapnak benne. A kezdősor - „Nun lasst uns gehn und treten mit Singen und mit Beten” - arra tanít bennünket, hogy minden nyomorúság ellenére énekkel és imával az ajkunkon lépjünk az új esztendőbe. Evangélikus énekeskönyveink közül az 1743-as Új zengedező mennyei kar fordítása szemlélteti legszebben ezt az új évi buzdítást: „Jer, menjünk imádsággal, / Éneki buzgósággal / Urunkhoz, ki éltünket / Tartotta, s áldott minket!”- ■ Fekete Anikó Imádság az új esztendő küszöbén Hogyan is kezdődhetne másképp az új év? Csak így, hogy hálaéneket CANTATE Eged Idén diczeriinc. zengünk az ő nagy nevének, igen, áldjuk őt, és hálát adunk. Szeretem ezt az éneket, mert olyan szép ívben követi végig egy imádság felépítését. Megállunk a mindenható Isten nagysága előtt, és kicsinységünk nem enged mást, mint hálaadást, dicséretet, áldást. Hogy miért? Mert megtartott minket, mind ez idáig tenyerén hordozott, védett és kísért a hátunk mögött hagyott esztendőben. Amikor imádkozunk, sokszor elmondjuk a magasztaló, hálaadó, dicsérő szavak után: Uram, te tudod, te ismered gondolatainkat, ki nem mondott szavainkat. Azután csak úgy kijelentünk; mondjuk azt: ez nehéz nap volt, vagy azt: olyan jó, hogy este van, és megpihenhet a testünk. Ebben az énekben pedig elmondjuk magunknak, Istennek, a minket hallgatóknak, hogy vándorúton vagyunk földi életünk minden napján; ezzel szembesülünk akkor is, amikor az óévből átlépünk az újba. És te hoztál, te segítettél át, Uram. Azután kérni szoktunk... Kérni magunknak, másoknak, a világnak, egészséget, gyógyulást, erőt, türelmet, áldást, békét, hitet, megmaradást. Nem tudunk nem kérni az új esztendő küszöbén. Kérünk mindenekelőtt áldást,'kegyelmet kicsire és nagyra, az előttünk álló, ismeretlen útra. Majd könyörgünk az eltévedtért, az elhagyottért, mert mindkettőnek szüksége van rád. Ha sötétség borul elménkre, lelkünkre, világosság te légy! Ha sorunk rosszabbul menne, mint várnánk, ne csüggedjünk, ínségben gazdagságunk te légy! Nem szoktunk önzőek maradni imánkban. A nálunk rosszabb sorban lévők, a nálunk többet szenvedők mindig a szemünk előtt vannak, nem feledkezünk meg róluk. Ez nem csupán kötelesség, hanem őszinte érzés, énekünkben is. Mindennap tudunk betegekről, közeli vagy távoli szeretteink testi próbáiról, és enyhülést kérünk számukra. És kérünk az új év küszöbén is, enyhíts fájdalmaikon! Te adj reményt a könnyebb holnapra! És mindig van egy legnagyobb. Amit a végére tartogatunk, körüljárjuk, talán már kezünk összekulcsolásakor erre gondolunk, hogy majd csak elmondjuk valahogy. Az új esztendő hajnalán tudjuk - épp ezért esedezve kérünk -, szükségünk lesz Lelked vezetésére, mert sok út van nyitva, számtalan, mely kívánatos lehet, és egyedül könnyen tévedne léptünk rossz irányba. Szeretnénk hűségesek maradni hozzád, de te kell, hogy hűségessé tégy minket! Bizonyosság. Mert különben miért is fohászkodnánk? Bizonyosan tudjuk, meghallgatsz, és nem csupán meghallgatsz, de meg is adod, amire valóban szükségünk van. S nekünk leginkább áldásodra van szükségünk, mert az új év csak ezzel az áldással lehet boldog. Kísérjen hát áldásod utunkon, Urunk! ■ Keczkó Szilvia
