Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-10-24 / 43. szám
io 41 2010. október 24. FÓKUSZ Evangélikus Élet Rejtőzködő képek -1956 Kinczler Gyula emlékére Rejtőzködő képek *956 Kinakr Gyufa emlékére Talán sokan emlékeznek az Evangélikus Országos Múzeum 2006-os kiállítására, melyen a kőbányai gyülekezet felügyelőjének, Kinczler Gyula mérnöknek évtizedeken át rejtegetett 56-os felvételei voltak láthatók. A fotók sokakat vonzottak a kis kiállítótérbe: civileket és egykori „forradalmárokat” fotósokat és újságírókat, művészeket és egyháztagokat. Fuszenecker Ferenc rendező is itt találkozott Kinczler Gyula képeivel. A képek alapján ismeretség született, s a barátság kialakulásának talán csak Gyula bácsi betegsége volt a gátja. Most, évek múltán elkészült a rövidfilm, amelynek képanyagát teljes egészében Kinczler Gyula fotói alkotják. A film: 17 perc csönd, döbbenet, emlékezés - jól ismert helyszínek, ismeretlen, ragyogó vagy megtört arcok és Márai súlyos szavai. A kisfilm alkalmas családi, gyülekezeti, iskolai megemlékezések, rendezvények keretében való vetítésre. Megrendelhető az Evangélikus Országos Múzeumon keresztül. E-mail: eom@lutheran.hu, telefon: 1/317-4173- Ára: kb. 2200 Ft. Maiéter Pálra emlékeztek Aki a sortűz áldozatait gyógyította Interjú dr. Székelyhídi László nyugalmazott orvossal ► 1956. október 26-án egyetemisták és munkások, asszonyok és iskoláskorú gyermekek indultak el Mosonmagyaróváron a helyi határőrlaktanya felé, hogy az épületen lévő vörös csillagot levetessék. A laktanya előtt géppuskák mögött fekvő határőrök várták a fegyvertelen, békésen éneklő tömeget, majd több alkalommal is sortüzet zúdítottak az emberekre, miközben az épület emeleti ablakaiból kézigránátokat hajigáltak a menekülők közé. Dr. Székelyhídi László katonaorvosként az elsők között érkezett a borzalmas mészárlás helyszínére, később a kórházban vett részt a sortűzben megsebesültek gyógyításában. A tragikus események évfordulóján beszélgettünk vele. ► Az 1956-os események katonai vezetőjére, a neves evangélikus értelmiségi család fiára, Maiéter Pálra emlékeztek a nemzeti ünnephez közeledve, október 18-án Pápán, a Pedagógus Művelődési Házban. Maiéter édesapja a jogakadémia tanára, majd a neves lutheránus kollégium igazgatója volt Eperjesen. Fia Prágában, később Budapesten folytatott orvosi tanulmányokat. Ám igazán a katonai pálya vonzotta, ezért 1940-től a Ludovika Akadémia hallgatója lett. Hadnaggyá avatása után, 1943-ban Kassán kezdte meg hivatásos tiszti szolgálatát. Gyorsan haladt előre a katonai ranglétrán. Szolgált a határőrségnél, rövid ideig a köztársasági elnök testőrségének parancsnoka is volt. Egyéb beosztások mellett 1956 tavaszán megbízták a Katonai Műszaki Kisegítő Alakulatok megszervezésével. A tehetséges és munkájában mindig pontos fiatalember ekkor már ezredes. A sztálinista diktatúra embertelenségeit tapasztalva azonban az 1950-es évek folyamán egyre kiábrándultabbá és zárkózottabbá vált. A forradalom kitörése Budapesten találta. Felettesei október 25-én a Kilián laktanyába küldték, hogy ott rendet teremtsen... Maiéter hamarosan meggyőződött arról, hogy a felkelők tiszta és nemes célokért harcolnak, ezért október 28- án átállt az oldalukra. Magáévá tette a szabadságharcosok demokratikus követeléseit, bár az emberarcú szocializmus megvalósíthatóságába vetett hite nem ingott meg. Ettől kezdve a forradalom egyik katonai vezetője volt, és nagy népszerűségnek örvendett. Kinevezték a honvédelmi miniszter első helyettesévé, november 2-án pedig átvette a honvédelmi tárca vezetését Nagy Imre kormányában. Ezzel egyidejűleg vezérőrnaggyá léptették elő. Részt vett a szovjet haderő Magyarországról történő kivonásáról kezdett tárgyalásokban. November 3-án éjjel a Tökölön levő szovjet főparancsnokságon a megbeszélések újabb fordulójára érkezett magyar küldöttség tagjait - közöttük Maiétert - letartóztatták. Maiéter 1957 januárjának végéig volt a szovjetek fogságában. Akkortól a magyar belügyi szervek végezték kihallgatását. Nagy Imre és társai koncepciós perében Maiétert „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette” vádjával halálra ítélték. 1989-ben rehabilitálták, posztumusz vezérezredesi kinevezést kapott, és ünnepélyes körülmények között temették újra. A nagy érdeklődést kiváltó pápai megemlékezést Márai Sándor Mennyből az angyal című költeménye nyitotta meg Gosztola István versmondó tolmácsolásában, majd Schmidt Dezsőné alapítványi elnök köszöntője következett. Bevezetőjében elmondta: a pápai Petőfi Sándor Gimnázium diákjai által összeállított és előadott kis színdarab létrehozását a fiataloknak Maiéter özvegyével, Gyenes Judittal 2009 júniusában, a Maléterszobor avatóján való személyes találkozója inspirálta. A bevezető gondolatok után Kerecsényi Zoltán művelődésiház-igazgató beszélt Maiéter életpályájáról. Kiemelte, hogy az egykori honvédelmi miniszter életét kevesen ismerik igazán; 56-ot megelőző szerepvállalásairól sem szabad megfeledkezni, hisz prágai diákként hősiesen vett részt a németellenes diákmegmozdulásokban, majd antifasisztaként 1944-ben fegyverrel harcolt hazája ellenségeivel szemben is: partizánakciókban vett részt Erdélyben. Az ünnepi rendezvényen méltón adózott a neves történelmi személyiség emlékének öt pápai középiskolai diák „Hova álljak?” címmel előadott, megkapó énekekkel színesített összeállítása. Megelevenedett 1956 őszi napjainak fő katonai irányítója és Maiéternek a feleségével való megható kapcsolata is. A rendezvény rangját az is emelte, hogy jelenlétével megtisztelte a Pápán élő Tóth László egykori tizedes, aki hadtáposként szolgálva Miskolcon 1954-ben szakaszparancsnokának tudhatta Maiétert. Mint a műsor után elmondta, Maiétert nagyon kemény, katonás, de igen emberséges embernek ismerte meg, s nagy kár volt érte, hogy élete vértanúsággal zárult. M EvÉlet-infó- Hogyan került Mosonmagyaróvárra?- 1953-ban bővítették a néphadsereget, ötszáz új katonaorvosra volt szükség. Akkor végeztem az egyetemen, és felajánlottak egy katonaorvosi állást. Annyi engedményt tettek, hogy megválaszthattam, az ország melyik településére menjek. Miután a feleségem mosonmagyaróvári volt, ezt a várost jelöltem meg. Két-három hét múlva megkaptam a behívómat, hogy jelentkezzem Mosonmagyaróváron a műszaki zászlóalj parancsnokánál.- Lehetett-e valamit érzékelni október 26-án a laktanyában abból, hogy valami készül?- Bizonyos jelek mutatták, hogy készülődik valami. Ambrus József őrnagy, laktanyaparancsnok reggel öt órakor riadót rendelt el a laktanyában, de akkor még nem tudtuk, hogy miért. Később aztán kiderült, hogy felvonulók gyülekeznek a pártbizottság székháza előtt. Azt is megtudtuk, hogy a tömeg elindult a laktanya felé, sőt a vonulók száma, ahogy hozzájuk csatlakoztak a gyárakból hazafelé induló emberek, egyre nő. Még ekkor sem gondoltuk azonban, hogy ebből ilyen tragédia keletkezik.- Miként került a sortűz helyszínére, majd később a kórházba?- Nagyjából délelőtt fél tizenegy lehetett, amikor meghallottuk a lövéseket. Nagyon megdöbbentünk. A mi laktanyánk a határőrlaktanya szomszédságában volt, és néhány tiszthelyettes kiszaladt, hogy megnézze, mi történt. Szinte sokkos állapotban tértek vissza, és elmondták, hogy a határőrlaktanya előtti tér tele van halottakkal és sebesültekkel, illetve pánikszerűen menekülő emberekkel. Akkor, katonaorvosként, azonnal parancsot adtam az egyik tiszthelyettesnek, hogy álljon elő a mentőautóval, mert nekünk dolgunk lesz. A helyszínre érve iszonyatos kép tárult a szemem elé. Mindenfelé halottak és sebesültek hevertek. Véres volt minden. Sok halottat akkor már letakartak egy-egy piros-fehér-zöld zászlóval. Én azonnal sebesülteket kerestem, és megláttam két egyetemistát. Az egyiknek comb-, a másiknak pedig fejsérülése volt. Betettem őket a mentőautóba, és bevittem őket a kórházba. Aztán már ki sem tudtam jönni, mert odabent minden emberre szükség volt.- Milyen helyzet fogadta a kórházban?- Szörnyű állapotok uralkodtak. Amikor megérkeztem, Veres Béla gondnok épp azok nevét írta fel, akiket már holtan hoztak be a kórházba. Ők a kapu mögött feküdtek kiterítve. A két sebesült egyetemistát felvittem az emeletre, ahol megint pokoli kép tárult a szemem elé. A folyosót vérző, fájdalomtól üvöltő betegek, hozzátartozóikat kétségbeesetten kereső emberek töltötték meg. A kórház sebészei akkor már a műtőkben dolgoztak, én pedig, aki nem sebész voltam, több más kollégával és a nővérekkel azokat a sérülteket láttuk el, akiket nem kellett műteni. A sérültek legtöbbjének végtag-, fej- és mellkasi sérülései voltak.- Mennyire voltfelkészülve a kórház a sebesültek ellátására?- Egyáltalán nem volt felkészülve a kórház ilyen nagyszámú sérültre. Ez rendkívül nagy gondot jelentett számunkra. Osztályozni kellett a sebesülteket. Kevés volt a rendelkezésre álló vér. Infúziókat kellett bekötni. Ez minden ott dolgozó számára óriási idegi terhelést jelentett. Kevés volt a hely. Sok sérült a folyosón feküdt. Volt, akit a nőgyógyászatra vittek, mert éppen ott volt szabad ágy. Délután már jöttek orvosok és mentőautók Győrből is, így sok áldozatot elszállítottak a győri kórházba. Ennek köszönhetően éjfélre, hajnali két órára sikerült ellátni a rászorulókat. Akkor tört ránk az ólmos fáradtság, de lehunyni akkor sem tudtam a szememet, mert előttem lebegett mindaz, amit láttam és átéltem aznap a gyásztéren és a kórházban.- Egy ÁVO-s tisztet is kezeltek a kórházban, akit később meglincseltek. Erről mit tud?- Igen, Stefkó József főhadnagy került be a kórházba. Őneki arc- és fejsérülése volt, de egyébként is az események hatása alatt állt. Egy, a mi laktanyánkban szolgáló katona vigyázott rá fegyverrel. Másnap, október 27-én reggel már jelentős tömeg gyűlt össze a kórház előtt, és azt követelték, hogy adják ki nekik a főhadnagyot. A kórházigazgató azt válaszolta nekik, hogy amíg Stefkó ellátásra szorul, addig nem adja ki őt. Ám mind vehemensebben követelték a tiszt kiadását. Az igazgató erre azt mondta, hogy szerezzenek a parancsnoktól egy igazolást. Ezt Ambrus József parancsnok megadta. így a tömeg kihozhatta Stefkót. Nem vitték messze. A kórház szomszédságában álló evangélikus templom előtti fára fejjel lefelé fellógatták, letépték a ruháját, majd halálra verték...- Lehet-e tudni a kórházban elhunyt áldozatok számát?- Adminisztratív módon ötvenhat halottat tudunk bizonyítani. Ám a halálos áldozatok száma száznál is több volt, csak sok sebesültet és halottat elvittek a környező falvakból érkezett hozzátartozók. Számomra a legmegdöbbentőbb az volt, hogy amikor 1989 után az egykori határőrlaktanya-parancsnok, Dudás István perére készültünk, és kórházigazgató-helyettesként kutatni kezdtem a kórház irattárában és a városi levéltárban, azt tapasztaltam, hogy a sebészeti osztály október-novemberi kórlapjai szőrén-szálán eltűntek. A városi levéltárban pedig olyan anyakönyvi bejegyzéseket találtam, amelyekben azok neve mellett, akikről biztosan tudtam, hogy a sortűz végzett velük, tüdőgyulladás szerepelt a halál okaként. így igazán nehéz pontos számokat mondani a kórházban elhunytak, illetve az ott kezelt sebesültek számáról.- Hogy gondol vissza ennyi év távlatából az akkor történtekre?- Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni az október 26-i eseményeket. Próbáltam választ találni arra, hogy miért történt mindez. Most már letisztultak bennem az emlékek, de még most is sokszor magam előtt látom a gyásztér apokaliptikus képét a halottak és a sebesültek tömegével. Ezt az emléket halálom pillanatáig magammal cipelem. ■ Kiss Miklós Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a mosonmagyaróvári események megtorlásaként koncepciós perben hét ember felett mondtak ki halálos ítéletet. Az ítéleteket a sopronkőhidai fegyházban hajtották végre. A holttesteket dróttal hátrakötözött kézzel, hasra fektetve temették el a börtönudvaron egy közös sírba. A mártírok újratemetésére 1990-ben került sor. A mosonmagyaróvári újratemetésen részt vett Antall József miniszterelnök is. A kivégzett mártírok a következők voltak: Czifrik Lajos, Földes Gábor, Gulyás Lajos levéli református lelkész, Kiss Antal, Tihanyi Árpád, Weintrager László, Zsigmond Imre.
