Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-08 / 32. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2010. augusztus 8. . Plenáris ülés - üdvözlik a frissen megválasztott elnököt A mindennapi kenyér ízei LVSZ-nagygyűlés, Stuttgart, 2010. július 20-27. ► „...és mégis mit csináltatok ti ott Stuttgartban egy hétig?” - szegezték nekem többen a kérdést az elmúlt pár napban, mióta hazaértem a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) tizenegyedik nagygyűléséről. A kérdés jogos: mi célból is élvezte közel négyszáz tagegyházi küldött, LVSZ- munkatárs és ökumenikus meghívott egy hétig a németországi württembergi tartományi egyház vendégszeretetét? És hogyan is jelent meg a Miatyánkból vett mottó - „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” - a nagygyűlés sokszor felemelően sokszínű, néha kimerítően parlamentáris életében? A Lutheránus Világszövetség nevében hordozza önmeghatározásának egy jelentős elemét. A 2003-as winnipegi nagygyűlés óta a világszövetség neve ugyanis hivatalosan is Lutheránus Világszövetség - Egyházak Közössége. A névváltoztatás nem csupán külsőség, hanem mindennél világosabban kifejezi, mi a szervezet célja: keretet teremteni ahhoz, hogy a tagegyházak megéljék közös gyökereikből és hitvallásukbólfakadó, Isten adta közösségüket. Erre a legkézzelfoghatóbban a nagygyűlésen adódik alkalom. Egyrészt a reggelenkénti úrvacsorás istentiszteleteken, valamint a déli elcsendesedések és esti áhítatok alkalmával. Másrészt az úgynevezett falucsoportokban, melyek a nagygyűlés negyven-nyolcvan fős sejtjei. A falucsoportokban zajló beszélgetések nyújtanak lehetőséget arra, hogy mindenki megoszthassa tapasztalatait és véleményét a többiekkel, és elmélyedjen egy-egy témában. Ez alkalommal - a vezértémához illeszkedően - a falucsoportok a mezőgazdasági ciklus fázisai köré épültek fel: Jó talaj, Vetés, Aratás, A termés feldolgozása, A kenyér megtörése. Az így elnevezett csoportokban olyan változatos kérdésekről gondolkodhattunk együtt, mint a méltányos kereskedelem („fair trade”), az egyház és a világ megosztottsága, a munka mint Isten ajándéka, a gyermekek jogai vagy a diakónia szerepe az erőforrások méltányos elosztásában - hogy csak néhány kiragadott példát említsek. A közösség megélésének nem utolsósorban alkalmai voltak a hivatalos programok közötti kávészünetek is, csakúgy, mint a vendéglátó egyház által szervezett szombat esti városi fesztiválprogram vagy az a fergeteges búcsúztató, amellyel a genfi központot 1994 óta vezető, októbertől nyugdíjba vonuló dr. Ishmael Noko főtitkártól köszöntek el a résztvevők. * * * A nagygyűlésnek célja az is, hogy a mottó kijelölte vezérfonalra felfűzve végiggondolja hitünk alapjait, az adott kor kihívásait és a lutheránus egyházak által erre adandó választ. Ebben segítette a résztvevőket az istentiszteleti alkalmakon túlmenően az elnöki beszéd és a főtitkári jelentés is. MarkS.Hanson, az LVSZ leköszönő elnöke beszédében az egyházközösség (communio) jelentéseit boncolgatta. Hangsúlyozta: önértelmezésünk nem tesz bennünket befelé fordulóvá, hanem azt szolgálja, hogy kifelé, Isten szeretett világa felé tudjunk fordulni. Éppen ezért lehet az a remény-ségünk, hogy bár a világban sokan szenvednek a mindennapi kenyér hiányától, Isten mégsem hagyta el népét, nem fordult el teremtményeitől. Ishmael Noko főtitkár szintén a mottóként szolgáló imakérés közösségi jellegét domborította ki. A mindennapi kenyér spirituális jelentősége a kenyér megtörésében teljesedik ki, a Jézus által létrehozott közösség pedig arra kell, hogy indítsa a mai tanítványokat is, hogy gondoskodjanak egymásról. Az Üzenet (lásd keretes írásunkat a 4. oldalon - a szerk.) tartalma és az ahhoz kapcsolódó határozatok hivatottak megszabni az LVSZ működésének irányvonalát az elkövetkező hét évben. A döntések alapján leginkább a fenntarthatóság, az élelmiszerbiztonság, valamint a nemi és generációs egyenjogúság elősegítése élvez majd prioritást, de a számtalan döntés közé bekerült - többek között - az egyházakban vezető tisztséget betöltők teológiai formálódásának elősegítése, az emberkereskedelem elleni küzdelem szükségessége és a szociálisan hátrányos helyzetű európai népcsoportok (különösen a roma kisebbség) felzárkóztatására szolgáló programokra való igény is. * * * Természetesen nem tagadhatjuk azt sem, hogy minden magasztos cél ellenére az LVSZ mégiscsak földi szervezet, melynek működéséhez szükség van bizonyos rutinszerű feladatok ellátására is. !► Folytatás a 4. oldalon Lélekmentők Gondolatok lelkészszentelések idején A sokaknak csak a szabadság idejét jelentő nyári időszak az egyház legszebb ünnepeit, a lelkészszenteléseket is jelenti. Ez ad most alkalmat, hogy a lelkészi szolgálatról néhány gondolatot megfogalmazzunk. A Szentírás virrasztóknak, őrállóknak is nevezi Isten elhívott embereit. Őrállóvá azonban nem magától lesz az ember. Azzá csak Isten hívása, a tőle kapott megbízatás, a mandátum és a betöltéséhez kapott lelki ajándékok - a karizmák - tesznek. Ahogy Ezékiel próféta könyvében olvassuk: „Emberfia! Őrállóvá tettelek Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben!” (Ez 3,17) Az önjelölt álpróféták, a fontoskodó népboldogítók előbb vagy utóbb mindig lelepleződnek (akár így, akár úgy történik, jaj nekik!). Akiket azonban Isten áldott meg, ajándékozott meg ennek a szolgálatnak a keresztjével és gyönyörűséges igájával, azoknak szava évezredek távolából és testközelből is hiteles. Az ilyenek mindig tudják az örök igazságú bölcsességet: Teneo quia teneor (tartok, mert engem is tartanak) - és minden körülmények között tartják is magukat hozzá. Ismerik, belülről ismerik a nagy titkot: őrállónak nem születik az ember, azzá csak Isten formálhat - olykor villámcsapásszerű elhívásban, máskor meg talán hosszú évek, évtizedek érlelő vándorútjain. De hát mondhatja-e az agyag a fazekasnak, hogyan és milyenné formálja, alakítsa? Az Isten szentségét megrendítő látomásban átélt Ézsaiás, az elhívása ellen fiatalságával védekező Jeremiás, a csodálatos halfogás láttán megszégyenülő Péter és a Damaszkusz kapujánál üldözőből apostollá szelídített Pál története - hogy a cet gyomorsavában megérlelt Jónás példázattörténetét már ne is említsük - csak néhány példa arra, hogy az Úr mindig megtalálja a megfelelő utat és módot a kiszemeltek szívéhez. S jaj annak, aki ha hívják, nem mozdul; de annak is, aki azt állítja, hívták, pedig senki nem szólt hozzá! Mert minden a Megbízón múlik. S ha hangzott a hívás, nem lehet nem menni, nem szólni. Mert a csontokba rekesztett tűz nem csak Jeremiást űzte, hajtotta: nem rejtheti szíve mélyére a felismert, fentről kapott igazságot, az üzenetet el kell mondani, világgá kell kiáltani mindenáron! S nem csak Pál apostol vallhatta: jaj nekem, ha nem hirdetem! Az anyaszentegyház kétezer éves történetében így van ez mind a mai napig. A hűségesen - a Küldő parancsa szerint betöltött - őrállói szolgálat ugyan nem mindig „sikeres”, de ÉGTÁJOLÓ <D mindig lélekmentő. Megint csak az egyik locus classicusra, Ezékiel próféta megbízására kell gondolnunk. A fent már idézett mondat után így folytatódik a szolgálatvezénylés: „Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon: akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon. De ha te figyelmezteted a bűnöst, és ő nem tér meg bűnéből és bűnös útjáról, akkor az a bűnös meghal a bűne miatt, de te megmented a lelkedet. - Ha az igaz letér az igaz útról, és gonoszságot követ el, akkor én bukását okozom, és ő meg fog halni. Ha nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan vétke miatt, és emléke sem marad meg igaz tetteinek, amelyeket véghezvitt, de a vérét tőled kérem számon. Ha viszont figyelmezteted az igazat, hogy ne vétkezzék többé az igaz, és ő nem vétkezik, akkor életben marad, mert engedett a figyelmeztetésnek, és te is megmented a lelkedet!’ Ha mint gyónótükörben magamat, hazai és európai kereszténységünket vizsgálom ezekben az igékben, összeszorul a szívem, sok-sok mulasztás terhe nehezedik rám. Mondhatunk-e mást, mint mea maxima culpát? Nem vagyunk-e magunk is tettestársak abban, hogy korai lelki özvegységre jutnak kortársaink, azok, akiket Isten őrállói szolgálatunkra bízott? Mert ahogy Kierkegaard mondta, bizony igaz: „Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül.” Nem lettünk-e a ránk bízottak üdvösségének szolgáiból a korszellemtől megszédültek elvtelen - őrállói elhívatásunkhoz hűtlen - kiszolgálóivá? Szolgálókból szolgáltatókká? Vigyázzunk! Nem a - legtöbbször hiába - sóvárgott siker, hanem a mandátumhoz való hűség az őrállók szolgálatának egyetlen helyes mértéke. Bár gyönyörűséges, de nem könnyű szolgálat ez. Külső ellenség és belső kétség is próbára tehet. S akik mindkettőt átélték már, tudják, hogy a külső ellenség okozta sebeknél sokkal fájdalmasabb, amikor a saját szíve hagyja el az embert (Zsolt 40,13). Amikor még úgyahogy megvan a szándék, de nincs már elegendő erő a szívben, és nincs elegendő levegő a tüdőben, hogy zendüljön, és ne bizonytalanul szóljon a trombita (íKor 14,8). A mi reménységünk az, hogy a Mester ígérete nekünk is szól. Az az ígérete, amellyel a könnyen lelkesedő, könnyelműen fogadkozó és a sátántól megrostált tanítványt, Pétert készíti fel eljövendő szolgálatára: „Könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd testvéreidet’.’ (Lk 22,32) A Mesternek ez az ígérete vigasztal, bátorít, erőt ad és elkötelez. Őrálló szolgálatunkat csak így tölthetjük be az ő szent nevének dicsőségére és a ránk bízottak üdvösségére. Egyházkerületünkben 2010-ben eddig négy új lelkész állt szolgálatba: Nagy Gábor, Papp Judit, Pongrácz Máté és Weltler Gábor. Kísérje őket és a másik két kerületben felszentelteket is egyházunk népének imádsága! Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
