Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-01 / 31. szám
8 -m 2010. augusztus 1. PANORÁMA Evangélikus AZ OROSZ (ÍRÓ)TR Dosztojevszkij és a pravoszláv egyházi szertartások ► E sorok szerzője magyartanár és katolikus szerzetes, így önmagától adódik, hogy fogékony egyegy regény, novella, vers vagy más szépirodalmi alkotás vallási és liturgikus vonatkozásaira, tartalmaira. Régi tervét valósítja meg ezzel a kisesszével, hisz a Dosztojevszkij-regények liturgikus vonatkozásait régóta figyeli. Szögezzük le: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij pravoszláv hívőnek vallotta magát, ezért nem külső szemlélőként illesztette regényeibe a pravoszláv egyház liturgikus cselekedeteit. Forradalmárnak indult, de élete végén a cárizmust és a pravoszláv egyházat vallotta helyes életvezető elvnek; persze egyfajta szakralizált és idealizált, tehát utópisztikus cárizmust és pravoszláviát. Vitathatatlan, hogy Isten és sátán, erény és bűn, egyszóval a transzcendens dimenzió szinte minden Dosztojevszkijregényben számottevően jelen van. Laziczius Gyula írta a Dosztojevszkij fejlődése című, a Nyugat 1928. évi 23. számában megjelent tanulmányában a következőt: „Dosztojevszkij vallása pravoszláv kereszténység, nemcsak a Biblián épül, hanem azokon a tradíciókon is, amelyeket a pravoszlávia évszázadokon át táplált. Dosztojevszkij nemcsak a bibliai textusokban mozog otthonosan, hanem a keleti kereszténység irodalmában is, és néha hosszú fejezeteken keresztül utat enged egyháza feltámasztott irodalmának.” # # # Dosztojevszkij számos regényében központi kérdés Isten léte és az Istenhez való viszonyulás lehetőségei, módozatai. íme egy párbeszéd az Ördögök című regényből: Hisz-e maga Istenben, vagy sem?- Hiszek Oroszországban, és hiszek az ő pravoszláviájában. Hiszek Krisztus testében. Hiszem, hogy úton van az új kinyilatkoztatás Oroszország felé... Hiszem! - De hisz-e Istenben? Az Istenben? - Én... én... majd hiszek Istenben is.” Dosztojevszkij sem a hitet, sem az ateizmust nem értékelte akkor, ha készen kapott sémákban és vulgárisán kínálták. A hitért való küzdelmet egyfajta emberi alaptettnek, egzisztenciális alapnak tekintette. Gyűlöletes volt számára a könnyű kézzel átvett, ki nem szenvedett atejzmus is. A kényelmes hitet és a kényelmes ateizmust egyaránt a lelki restség kategóriájába sorolta. Azt vallotta, hogy aki meggyőződéses és tudományos ateista, az a tökéletes hit utolsó előtti fokán áll. * * * Mint a regényeiben gyakran kiderül, Dosztojevszkij világától nem volt idegen az ortodox vallás és főként a liturgia, s talán segítette is valamelyest megszenvedett, kiküzdött hitében a szertartások misztikája. A legtöbb liturgikus vonatkozás talán A Karamazov testvérek című regényében van. Az idézetek, ha külön nem jelzem, ebből a regényből valók. „Anyám engem egyedül elvitt a templomba nagyhét hétfőjén, misére. Derűs nap volt, úgy emlékszem rá, mintha most látnám, hogyan szállt fel a tömjén a füstölőből, és csendesen felfelé emelkedett, odafenn a kupolában pedig egy keskeny ablakon át beáradtak ránk a templomba Isten sugarai, s a hullámokban felszálló tömjénfüst szinte beléjük olvadt. A templom közepére kilépett egy ifjú egy nagy könyvvel, rátette a pulpitusra, fellapozta, és olvasni kezdett.” Ezek egy kicsi gyermek első benyomásai a pravoszláv liturgiáról. Mit láthatott, mit tapasztalhatott ez a gyermek, és mennyire hiteles a regényrészlet liturgikus szempontból vizsgálva? Az egyenlő szárú görög kereszt alakú pravoszláv templomépület a maga szimmetrikus voltában egyfajta statikus harmóniát sugall a templomba belépők számára. A homorú félgömb alakú falak vetítőlencséhez hasonlóan helyezik a szakrális tér közepére a rajtuk lévő ábrákat. A centrális kupola égboltozatformát mutat, rajta a szigorú Pantokrátor, a világ uraként ábrázolt Krisztus. Ez a templom domináns képe, az egész liturgikus tér felett uralkodik. Az oltárfal hajlatában, az apszisban ábrázolt főpapok úgy állnak, mintha a liturgia résztvevői lennének, akik körbeállják a templomoltárt, mintha az örök mennyei liturgiát végeznék. Az ortodox templombelsők kihasználják a fényjáték adta összes lehetőséget. A kívülről beszűrődő fények egyenletesek. A rengeteg gyertya és a hatalmas csillár mint megannyi mécses lobog az ég felé. A templom tetejének aranyozott hagymakupolái szintén az ég felé törő lángnyelveket stilizálják. Az ég felé törő lángok és tömjénfüst a keresztények „magasba emelt” lelkét és magasba szálló imádságát jelentik. * * * Az idézett regényrészlet említ egy fiatalembert, aki egy nagy könyvet vitt. Ő a diakónus. Jellegzetes liturgikus öltözéke az orárion. A nagy könyv, amelyből az ifjú diakónus olvasott, a tizenkét kötetes Minea egyik kötete volt, mert Dosztojevszkij utána egy ótestamentumi részletet ír le. A Minea az ótestamentumi perikópákat is tartalmazza. Az Újtestamentum könyveit Dosztojevszkij más könyvekből, a négy evangéliumot tartalmazó evangéliumos könyvből és az Apostolok cselekedeteit tartalmazó Apostolból olvassák a pravoszláv diakónusok. A regényrészlet említi a füstölőt is, mely három láncon függ, általában rézből készült, benne parázs van. Egy másik Dosztojevszkijműben, a Feljegyzések a holtak házából című regényben egy olyan részletet olvashatunk, ahol nem diakónus, hanem pap a liturgiát végző személy. Egy tábori istentiszteleti liturgiát említ: „A barakk közepére asztalt állították, letakarták tiszta szőttessel, ikont tettek rá, és meggyújtották a mécsest. Megérkezett a pap a kereszttel és a szenteltvízzel... imádkozott és énekelt az ikon előtt.” A pap jellegzetes liturgikus öltözéke az epitrachilion, melyet Dosztojevszkij konkrétan meg is nevez A Karamazov testvérek egyik részletében: „A sztarec feltette az epitrachiliont, és megáldotta a körülötte szorongó asszonyokat.” Említi az író a tábori asztalra állított ikont is, mely tábori körülmények között az ikonosztáziont, képfalat kénytelen pótolni. Az ikon lényegesen több mint műtárgy vagy kegyeleti segédeszköz. Festménybe foglalt hit és imádság. Az ikonokon szereplő képek a nyugati keresztények szemével nézve meglehetősen furcsák. Ady Endre A pócsi Mária című versében „fancsalinak” nevezi a román mócok Mária-ikonját. Ezeken az ikonokon minden apróságnak nagy jelentősége van. Az ikonok merevsége és statikussága az időntúliságot, a „kimerevített időt” az örökkévalóságot jelenti. Az ikon képe az emberi test feltámadás utáni, megdicsőült állapotát ábrázolja. A szentek arca és alakja szándékosan nyújtott, hosszított és spirituálisán finom. Nyugalom és mozdulatlanság. Ez az ikonkészítés két meghatározó alapelve. A fény és a fehér szín a mennyországot, az aranyozás az isteni kegyelmet jelöli. Az ikonokon a gyermek Jézusnak gyermeki teste, de felnőttarca van, ez a második isteni személy időntúliságát, örökkévalóságát és istenfiúságát hivatott kifejezni. Az ikon előtt mécsest gyújtanak, ezt oroszul lampadának nevezik. A pap áldó kereszttel jön a liturgiára, szenteltvizet hint, majd énekel az ikon előtt. A pravoszláv liturgikus énekek három könyvben találhatók, a Tródionban, a Pendikosztárionban és az Oktoichoszban. A regény kontextusa alapján karácsonyról van szó, így a pap az Oktoichoszból énekel. Az Oktoichosz elnevezésben ott van a nyolcas szám, mely arra utal, hogy a nyolcadik században az ortodox liturgiában egy nyolc alapskálából álló énekrendszer alakult ki, elsősorban Damaszkuszi Szent János szintetizáló munkájának köszönhetően. * * * A Karamazov testvérek plasztikusan ábrázolja a tizenkilencedik századi orosz szerzetesség néhány jellegzetességét. Dosztojevszkij így próbál rávilágítani a szerzetesség spirituális jellegzetességeire, szerepére: „Egészen más a szerzetes útja. Mások nevetnek az engedelmességen, a böjtön és az imán, pedig ez jelenti az igazi szabadsághoz vezető utat: elvetem magamtól az oktalan és felesleges szükségleteket, engedelmességgel csendesítem és ostorozom önző és büszke akaratomat, s így elérem Isten segítségével a szellem szabadságát és vele a lelki vidámságot.” Az orosz szerzetesség alapítója Radonyezsi Szent Szergij volt, aki a 13. században élt, és sokat remetéskedett a Moszkva környéki erdőkben. Dosztojevszkij azonban egy újjászületőben lévő 19. századi orosz egyház viszonyait szemlélhette, és az egyházi reform kiemelkedő alakját, Paiszij Velicskovszkij Athosz-hegyi szerzetest A Karamazov testvérekben név szerint is említi. A Velicskovszkij munkássága nyomán kibontakozó reformmozgalom, afféle orosz „Cluny” a sztarec jelenséget hozta magával, melyről - és az egyházreform lényegéről - Dosztojevszkij kellő tájékozottsággal ír: „A sztarecség nálunk, az orosz kolostorokban nemrégen jelent meg, még száz éve sincs, míg a pravoszláv keleten, különösen Sianiában és Athoszban már jóval több mint ezer éve létezik. Azt állítják, hogy a régi időkben Oroszországban is volt sztarecség, kellett lennie, de az országra szakadó bajok, tatárdúlások, zavargások, továbbá Konstantinápoly meghódítása után a Kelettel való addigi kapcsolatok megszakadása után ez az intézmény nálunk feledésbe merült, és a sztarecek eltűntek. A múlt század végén született meg újra egy nagy aszkéta, Paiszij Velicskovszkij és tanítványai által.” Dosztojevszkij azonban nemcsak egyháztörténeti szempontból ír a sztarecekről, hanem spirituális állásfoglalás formájában is: „Mi tehát a sztarec? A sztarec az az ember, aki a lelkedet, akaratodat a maga leikébe, a maga akaratába olvasztja. Ha sztarecet választasz, lemondasz akaratodról, és teljes engedelmességgel, teljes önmegtagadással átengeded neki. A sztareceknek bizonyos esetekben mérhetetlen és elképzelhetetlen hatalom adatott. Ez az oka, hogy sok kolostorunkban eleinte szinte üldözték ezt az intézményt. A nép azonban mindjárt nagyra tartotta a sztareceket. Kolostorunk sztareceihez például egyformán tódultak az egyszerű emberek és a legnevesebbek, hogy térden állva előttük megvallják kétségeiket, bűneiket, szenvedéseiket, és tanácsot, útmutatást kérjenek.” * * * A sztarec életállapotába igyekszik helyezkedni az író is, abban a gesztusban, ahogyan szenvedő regényalakjaival szemben nem a szószék magasából foglal állást, hanem „sztarecesen” melléjük állva követi őket útjukon. Mihail Bahtyin írja a naplójában, hogy „a magasból beszélők, a papok, a próféták, bírák, tanítók, pátriárkák diktatórikus műfajai eltűntek. Utódjuk a mindegyiküket helyettesítő író, egyszerűen csak az író, aki mindegyikük stílusát örökölte.” Igen ám, de Dosztojevszkij, az író leszállt a szószékről, és társul szegődött szenvedő regényalakjai mellé. Szándékosan nem térek ki A Karamazov testvérekben szereplő sztarecekre, a regény sztarec szereplőinek jellemzésére. Egyrészt azért nem, mert ezekkel a regényalakokkal, főként Zoszimával már sokan foglalkoztak előttem, Aljosáról, Zoszima sztarec tanítványáról pedig jómagam is írtam a Tükörkrisztus című, 2009- ben megjelent esszékötetemben, a Dosztojevszkij etikai problémaérzékenységéről A Karamazov testvérek olvasása közben című esszémben, Felhívom azonban a figyelmet Havasi Ágnes Dosztojevszkij szentjei című tanulmánykötetére, melyben a szerző külön fejezeteket szentel a sztarectípusoknak, Zoszimának, Tyihonnak és Makarnak. Dosztojevszkij igazi ideálja a sztarec, az intézménytől és kapcsolati hálóktól mentes szerzetes, kinek életbölcsessége éppen megszenvedett hitéből és a reális életből merített valóságos tapasztalataiból forrásozik. Olyan sztarecet tekint példaértékűnek, akihez az emberek önként mennek, aki közvetlen beszélgetésekkel, személyes életpéldával és profetikus tettek által hat az emberekre. A leghíresebb sztarec talán Szárovi Szent Szerafim volt, aki 1833-ban halt meg, és csak harminc év remeteség után mert vállalkozni az őt felkeresők lelki vezetésére. Szerafim halála után az ő szolgálatát az optinai szerzetesek folytatták. Optinát Dosztojevszkij is említi mint virágzó szerzetesközpontot. Köztudott, hogy Dosztojevszkij, Gogol és Tolsztoj is többször elzarándokoltak Optinába, és nagyon megihlette őket ez a „szerzetesoázis” A Dosztojevszkij regényeiben szereplő utalások liturgikus eseményekre, szerzetességre, egyházi életre nemcsak személyes tapasztalaton alapulnak, hanem személyes spirituális ihletettségen is. Erre engednek következtetni Dosztojevszkij zarándoklatai, valamint a vallásról, vallási kérdésekről szóló számos nyilatkozata és írása. ■ Bozók Ferenc
