Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)

2010-12-19 / 51-52. szám

Evangélikus Élet FÓKUSZ 2010. december 19-26. » 7 ► A Magyarországi Evangélikus Egyház püspökeinek szolgálata­iról, főbb megnyilatkozásairól az Evangélikus Élet olvasói folya­matosan értesülhetnek a külön­böző eseményekről tudósító hír­adásokból. Mindemellett az egy­házkerületek lelkészi vezetői a hetilapunk harmadik oldalán részükre fenntartott Egtájoló rovatban is kifejthetik havonta gondolataikat. így azután in­terjú viszont kétségkívül megle­hetősen ritkán készül velük. Itt­­zés János püspök megszólaltatá­sát azonban ezen túlmenően is indokolja az a körülmény, hogy - jóllehet a Nyugati (Dunántú­li) Egyházkerület éléről csak mintegy fél esztendő múlva vo­nul nyugállományba - 2006 áp­rilisától betöltött elnök-püspö­ki tisztségéről már ez év no­vemberében lemondott...- Híveink számára nem kell Önt bemutatnunk, a világi sajtó azonban mintha csak mostanában, elnök­püspöki tisztségének utolsó évében kezdte volna igazából „felfedezni”. Be­szélgetésünk előtt néhány nappal - december elsején - a Magyar Tele­vízió Záróra című adásának volt a vendége. E közel egyórás mélyinter­jú során mindazon témák terítékre kerültek - a cigánykérdéstől az ügy­nökkérdésig -, melyeket a világi mé­dia egyházi vonatkozásban érde­kesnek tart. Lapunk olvasóit ennél alighanem jobban érdekli, hogy me­lyek azok a kérdések, amelyeket Ön említene legfontosabbakként elnök­püspöki hivatalának négyéves idő­szakából...- Meghatározta ezt az időszakot az a kormányzat, amely többnyire nem szerzett kellemes perceket az egyházaknak. Kezdetben ideológiai távolságtartás, utóbb tényleges kény­szerhelyzet is motiválta a hozzánk va­ló kormányzati viszonyulást. A Zár­óra adásában is elmondtam, hogy az számunkra kifejezetten megalázó volt, hogy úgyszólván nem volt két egymás utáni tárgyalás, amikor ugyanazok a kormányzati illetékesek lettek volna a partnereink, mint elő­zőleg; vagy ha ugyanazok voltak is, nem ott folytatták, ahol az adott ügy tárgyalása félbemaradt. Ezt oly­kor rosszabb volt megélni, mintha ke­rek perec elutasítottak volna. Ebben a négy esztendőben - de ta­lán a tíz évet is mondhatom - sok­kal több mindent mondtam és tettem meg, mint amit saját álláspontom, vé­leményem alapján mondtam vagy tettem volna. Személyes véleménye­met gyakorta voltam kénytelen alá­rendelni az egyház érdekének. Ha ugyanis az önérzetemre és emberi tartásomra gondolok, akkor én pél­dául már a második ilyen megalázó tárgyalás után nem ültem volna le ve­lük az asztalhoz. Hogy mégis leültem, az részemről mégsem megalkuvás volt, hanem annak tudomásulvétele, hogy azokat is képviselnem kell, azokra is tekintettel kell lennem, akik árnyaltabban vagy talán más­ként, netán sarkosabban fogalmazva fejtenék ki az álláspontunkat. A másik nagyon fontos téma, amely nagyjából egybeesik elnök­püspöki szolgálatommal, valóban az ügynökkérdés. És nem azért, mert ez most felkapott téma, hanem mert úgy gondolom, hogy egyházunk köz­véleményének egy jelentős része - kegyességi okból vagy másért - nem érti a dolog lényegét. Nevezetesen, hogy a megoldás nem az, hogy nem teszünk semmit, hanem hogy minél céltudatosabban, minél irgalmasab­­ban, de minél tárgyszerűbben végé­re járjunk a dolognak. Engem legin­kább az zavar, hogy mintha az Úris­„A lutheri teológiának nincs alternatívája” Adventi beszélgetés Ittzés János leköszönt elnök-püspökkel tent ebből az egészből ki akarnánk hagyni. Márpedig nem hiszem, hogy az Úristen vélemény nélkül néz ben­nünket, amikor ezekkel a kérdések­kel viaskodunk. Szilárd meggyőződé­sem, hogy itt végső soron nemcsak egyes emberekről van szó, hanem az egész egyház rehabilitációjáról is.- A már említett televíziós műsor­ban ezzel kapcsolatban az áldozatok rehabilitációjának szükségességét is előrébb valónak mondotta. Igaz is, az áldozatokról mintha kevesebb szó esne. Én legalábbis nem tudok olyan tényfeltáró kötetről, amely azt kutat­ná, hogy az ügynöki tevékenységek kö­vetkeztében konkrétan kik miben sé­rültek, szenvedtek hátrányt. Az em­bernek ugyan eszébe ötlik egyházunk néhány ismert meghurcolt áldozatá­nak a neve, ám ha Ordass Lajos, Kendeh György «eve után Kékén Andrásé is „beugrik”, akkor az ember zavarba jön... De zavarba jön az em­ber azért is, mert valószínűleg Ken­deh György és Ordass Lajos is kikér­né magának, hogy meghurcoltatásu­kat holmi ügynöki ármány számlá­jára írják. Gyanítom, hogy az ő - szenvedést is vállaló - emberi helyt­állásuk belső tartásból, meggyőződés­ből eredt.- Ordass mindenképp speciális eset, mert rá a hatalom nyílt sisakkal támadt. De valóban nehéz a kérdés, és ha a hátrányt szenvedett testvérek •életéből kellene példákat mondani, nehezebb lenne a helyzetem. Ám az nem igaz, hogy hátrány csak azáltal érte az egyházat, hogy bizonyos em­berek nem lehettek vagy nem marad­hattak vezetők, mert az egyházat az­által is hátrány érte, hogy mások vi­szont - érdemtelenül - jelentős, esetleg éppen vezető szolgálati pozí­cióba kerültek. Kapásból vagy tucat nevet tudnék említeni - jelentős gyülekezetek lelkészeitől püspökökig -, akik nem oda való emberekként ke­rültek helyükre. Nem fogok neveket mondani, csak jelezni szeretném, hogy így is fel lehet tenni a kérdést.- Mindez különösen érdekesen hangzik egy olyan egyházvezető szá­jából, aki élő cáfolata a kontraszelek­ció maradéktalan érvényesülésének...- Talán nem tévedek túl nagyot, ha feltételezem, hogy míg fel nem szen­telésemkor Káldy Zoltán és az Álla­mi Egyházügyi Hivatal akarata érvé­nyesült, utóbb Ottlyk Ernő püspök akarta bizonyítani erejét Káldyval szemben. Én lettem volna ugyanis az első teológus, akit Ottlyk püspök 1967-ben lelkésszé szentelhetett vol­na. Nemcsak ezt tette meg három év­vel később, de ráadásul egy évig Kő­szegen lehettem segédlelkész, és amikor - tíz év takácsi szolgálat után - azzal keresték meg a kőszegi­ek, hogy engem szeretnének idő­sebb Szabó Lajos utódjául, ellenvetés nélkül beleegyezett. Mintha saját lelkiismereti adósságát is törleszteni akarta volna, avagy talán meg akar­ta volna mutatni, hogy ő azért bizonyos dolgokat Káldy Zoltán püspök-el­nökkel - akkor ez volt a ti­tulus - szemben is végig tud vinni.- Szabad legyen megosz­tanom azt a közvélekedést, hogy Ittzés János rendkívül korrekt ember, aki ugyan­akkor nehezen tud felül­emelkedni a sérelmeken. Nos, elnök-püspökként óha­tatlanul számos konflik­tushelyzetet kellett megél­nie. Maradtak-e Önben feloldatlan konfliktusok, 5 sérelmek? 5 - Sérelmek semmiképp. £ Az én személyes konfliktu­sa saim nem személyes sémi­éi mekből táplálkoztak. Ezek £ mögött mindig elvi - egy­házképhez, teológiai fel­fogáshoz vagy éppen az egyház lénye­géhez tartozó - kérdések húzódtak meg. Ha maradt is egy-két tüske bennem, az csak azért van, mert azok az ügyek egyházunknak ártot­tak. Ilyen például a liturgia ügye is. Meg vagyok arról győződve, hogy egyházunk megújulásának egyik sa­rokpontja a liturgia megújulása. Hogy ezen a területen nem legjobb meggyőződésem szerint történtek a dolgok, semmiképpen nem szemé­lyes sérelem, miként az sem, ha azt látom, hogy kontraszelekció műkö­dött bizonyos esetekben. Egyházamat látom sérülve.- Az új istentiszteleti rendnek azonban - tapasztalatom szerint - momentán még több az ellenzője, mint a híve. Még az is előfordulhat, hogy Püspök úr után olyasvalakit vá­lasztanak a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület élére, aki maga sem ért egyet az új liturgia bevezetésével...- Erre válaszul Balczó Andrást kell idéznem: „Az igazság plusz egy fő túl­erő.” A hangsúly nem az egy főn, ha­nem az igazságon van. Az igazság ak­kor is igazság, ha senki sem képvise­li. És lehet elfogultnak tartani, ebben a kérdésben nem tudok elvi enged­ményt tenni. Miként a lutheri teoló­giából sem: evangélikus egyházunk­ban - ha az akar maradni, aminek vallja magát - a lutheri teológiának nincs alternatívája. A lelkiismereti meggyőződését jó barátságért vagy a népszerűség kedvéért nem adhatja föl az ember. Szerintem egyházunk meg­újulása* elválaszthatatlan a lutheri teológiai örökség megbecsülésétől és a liturgiái reformtól.- Miért érzi így?- Mert a liturgia nem egyszerűen emberi ügy, hanem Isten népének az az „életjelensége”, amelyben a legna­gyobb csodák történnek. Ebben a kö­zösségben az élő ige hirdettetik, a szentség pedig megbecsült és elfoga­dott ajándék.- De hát - ismereteim szerint - maga Luther Márton is adiaforon kérdésnek tekintette a liturgiát...- Azért nem korrekt ez a hivatko­zás, mert Lutheréknek eszükbe sem jutott, hogy azt fogják tenni a litur­giával, amit a későbbi korokban tet­tek, vagy időnként mi is teszünk. Per­sze, hogy nem ezen múlik az üdvös­ség az világos. De nézzük meg a gyü­lekezeteinket! Milyen az istentiszte­leti életünk?- Nem tudom, figyelemmel kísérte-e Püspök úr lapunkban az egyházi ze­néről közelmúltban heteken át zajlott polémiát. A vitaindító írás szerzője a tradicionális egyházzene - Bach és az orgonamuzsika - elsőbbsége mellett kardoskodott, míg mások arra mutat­tak rá, hogy sokakat - kis túlzással - hovatovább a kantáták és a motetták tartanak távol istentiszteleteinktől. Nem tudom, hogy a liturgia esetében nem ugyanezzel a dilemmával talál­juk-e szembe magunkat. Hiszen sokan kifejezetten viszolyognak a katolikus­nak vélt liturgiái elemektől.- Én nem vagyok az ellen, hogy le­gyenek úgymond alternatív formák. De hogy a gyülekezeti istentisztelet mint a gyülekezet életének és az egyház életének a középpontja ne őrizze és ne valósítsa meg azt a tel­jes örökséget, amit nem egyszerűen a reformátoroktól, hanem az egyház még mélyebb forrásaiból kaptunk...?! Ha úgy nő fel valaki, hogy a leg­egészségtelenebb táplálékhoz szoktat­ták, és életében nem evett mást, mint chipset és hamburgert, akkor a legértékesebb, legegészségesebb táp­lálékra is viszolyogva néz, s nem fog ízleni neki. A liturgiái reformmal szemben tapasztalható türelmetlen­ség mutatja, hogy nemzedékek hosszú sorában valami tényleg na­gyon deformálódott. Bizonyos vagyok abban, hogy ha az 1930-as években in­dult liturgiái reformmozgalmat egy­házidegen szempontok miatt az öt­venes évek első felében nem állítják le, akkor máshol tartanánk.- Elnök-püspökként országos rá­látása volt gyülekezeteinkre. Meg szabad kérdeznem, melyekre a leg­büszkébb?- Nem szívesen nevesítenék, mert a leghitelesebbnek azt a képet tartom, amely akkor tárult elém, amikor vá­ratlanul érkeztem egy gyülekezetbe, vagyis nem tudták előre, hogy me­gyek. Ha a püspök bejelentkezett vendégként érkezik, akkor nem min­dig a reális képpel szembesül. Van olyan gyülekezet, amelyet adott eset­ben példaként tudnék más gyüleke­zet elé állítani, ezt mégsem teszem, mert nem lenne elég korrekt és elég hiteles.- Engedje meg Püspök úr, hogy én viszont vegyem a bátorságot, és em­lítsek ilyen közösségeket: Nyírszőlős, Görögszállás...- Hírből ismerem őket, és amit hallok róluk, az valóban csodálatra méltó, és Isten iránti hálára kötelez.- De arról nem tudok, hogy Nyír­szőlősön vagy - mondjuk - Répcela­kon az új liturgia szerint tartanák az istentiszteleteket...- Ez az Úristen csodája, mindig is az volt. Ha az Úristen valamit meg­áld, akkor az ember nem mondhat­ja, hogy ez nem az, aminek látszik. Ettől függetlenül javaslom, menjen el egyszer - például - Szombathelyre.- Püspökként nyilvánvalóan nem csupán egyházunk spirituális megúju­lásának szorgalmazása kötötte le idejét, hanem a struktúrából eredő feladatok is jócskán. Ön szerint jól működnek-e egyházunk - közelmúlt­ban szintén megreformált - szolgála­ti ágai?- Szomorúnak tartom, hogy az or­szágos presbitérium (OP) ülésein - de néha még a püspöki tanácsban is - a strukturális, anyagi kérdések kerülnek túlsúlyba. Ott ülünk kettőtől este kilencig, és még másról sem beszél­tünk, csak hogy milyen dokumentu­mot kell aláírni, milyen házat kell re­noválni, mennyi pénzt kell adni, mi­lyen támogatást kell kiutalni... Bár nem feltétlenül függ össze el­nök-püspökségemmel, de ebben az időszakban tudatosodott bennem, hogy a mostani ciklus elejére megfo­galmazódott és megvalósított elkép­zelések - megszűnő országos köz­gyűlés, megszűnő egyházkerületi presbitériumok és a közgyűlés felada­tát átvevő zsinat - a legjobb szándé­kok ellenére is félresiklottak. Nem vé­letlenül alakultak ki feszültségek kü­lönböző grémiumok között.- Élénk visszhangot váltott ki püs­pöktársának az Égtájoló rovatban e témában írt dolgozata. Ön egyetért Fabiny Tamás erőteljesebb integráci­ót szorgalmazó javaslatával?- Nevezzük néven a dolgot: az el­­erőtlenített püspöki jogkört rehabi­litálni kellene. Természetesen nem a diktatúra időszakának mintájára. De az nem helyénvaló, ahogyan a püs­pöki jogkör korlátozva lett. Például bizonyos döntéseknél nem kell figye­lembe venni a püspök véleményét, ám amikor összezavarodnak a dol­gok, akkor „tessék szíves lenni elin­tézni, püspök úr”... És arról azért ne feledkezzünk meg, hogy a lutheránus egyházak püspöki egyházak. Más­ként fogalmazva: a reformáció egy­házai között az evangélikus a püspö­ki hivatalt is komolyan vevő egyház. Az sajátos dolog, hogy a Kárpát­medencében a református egyházban is vannak püspökök, de a világban se­hol másutt nincsenek. Lutheránus egyház viszont nincs püspök nélkül. Az evangélikus egyházakban nem a közvélemény dönt például a liturgiá­ról. Ez nem felel meg a lutheri egyhá­zi tradíciónak! Ez szerintem álde­mokrácia. A liturgia ügyében dönte­ni nem a laikus közösség dolga és fel­adata lenne.- Részemről nem volt szándékos, de olybá tűnik, hogy a liturgiakérdés en­nek az elnök-püspöki búcsúinterjúnak is meghatározó témájává lett...- Mondhatok más példát is arra, hogy a tradíció és bizonyos mértékig hitvallásos örökség talaján álló püspö­ki jogkör kérdéses. Mi történne, hajó bizonyítványai ellenére azt kellene mondanom egy végzett teológusnak, hogy nem szentelhetem fel, mert al­kalmatlannak tartom a lelkészi szol­gálatra? Vagy fordítva: ha a nyelvvizs­ga hiánya miatt diplomát nem kapó teológust ordinálnám? Nem a papír mondja meg, hogy valaki alkalmas-e a lelkészi szolgálatra, vagy sem. A teo­lógiai képzés és tanulmányok maxi­mális fontossága mellett vannak, len­nének más szempontok is, amelyeket a püspök köteles az Isten előtt jó lelr kiismerettel alaposan megvizsgálni.- Püspök urat, hál’ Istennek, ere­je teljében láthatjuk, ám fél év múl­va ténylegesen nyugállományba vo­nul. Akárhogy is nézzük, Önt a teo­lógiai tanulmányai után egyházunk­ból száműzött - segédmunkási - lét­ből emelte az Úristen az elnök-püs­pöki tisztségig. Ehhez képest szinte mellékes, hogy a közelmúltban egyéb­ként az egyik legmagasabb állami ki­tüntetést is átvehette. Boldog em­bernek érzi magát, Püspök úr?- Attól függ, mit értünk boldogsá­gon. Ha a boldogságon az önmagám­mal való teljes megelégedettséget is értenem kell, akkor nem. Viszont meggyőződéssel vallom: megkegyel­mezett bűnös és Isten megajándéko­zott embere vagyok - hát nem ez a keresztyén ember igazi boldogsága? ■ T. Pintér Károly

Next

/
Thumbnails
Contents