Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-19 / 51-52. szám
8 <• 2010. december 19-26. PANORÁMA Evangélikus Élet Válogatás a 75. évfolyamától Evangélikus Élet karácsonyi sz Ama bizonyos éjszakán Adjatok! Ama bizonyos éjszakán látszólag semmi különös nem történt. Megszült egy asszony. Igaz, vándorút után, könyörületből kapott hajlékban, ami egy volt az istállóval. De ez akkor nem volt olyan rendkívül különös. A szülés természetközelibb, hétköznapibb esemény volt, mint ma. Volt, hogy’mezőn szültek, munka közben, vagy nyájak nyomán hevenyészett pásztorkalibában, ahogyan az élet megtörhetetlen ritmusa éppen megkívánta. Ama bizonyos éjszakán így volt ez Betlehemben is. Lakás és istálló egyben volt, mint tucatjával a kis faluban és szerte az országban. A félig még nomád nép együtt élt állataival. Derékig érő fal választotta el az állatok állását a lakótértől. A fal onnan túl vályúszerűen volt kiképezve az állatok etetésére, innen emeltebb padka, ahova felsőruhát, prémeket terítettek alvásra. Mi sem volt természetesebb, mint hogy az újszülöttet a vályúba tették, szorosan pólyáivá, egyik felől a szüléstől kimerült anya, másik felől az állatok lehelete melengette. Ama bizonyos éjszakán ami történt, mégsem lett a hétköznapok végtelen sorában semmibe vesző jelentéktelenség. Olyan fény áradt onnan, ami ezen a napon messzi világokat ragyog be s változtat meg. Világszerte hangulata van ennek a napnak. Női a dér, álom jár, hó kering az ág közt. Karácsonynak ünnepe lépeget áfák közt- szólnak Weöres Sándor muzsikáló sorai, s ezen az álomszerű hangulaton, ahol ünnep lépeget a fák közt, nem változtat az sem, hogy a napot sem tudjuk igazán, hiszen csak négy évszázad után kezdték ünnepelni, s az sem, hogy tudjuk: nem volt ritka jelenség a csillagjel sem, ami így miért is jelezné - a sok közül éppen az- a Megváltó születését. Ama bizonyos éjszakán - volt, ahogy volt - fény fakadt, s nekem ez a fény gyermekkorom távlatából egy félig nyitott ajtón át szüremlik felém, míg kíváncsiságtól szorongó szívvel énekeltük: „örömdalok hangozzanak világszerte széjjel...” (Békéscsabán ezt a Haan-éneket énekeltük mindig szentestén). Romantika oldotta fel a magvas tényt, az Ő eljöttét, s karácsonyfagyertyákba, fényszóró-csillagokba oldódott fel az, ami nekünk, keresztyéneknek életünk fordulója, vízválasztója, sarkpontja: testté lett az Ige, szolgává az Isten. És micsoda hosszú utat kell bejárni ahhoz, vagy éppen milyen villámos felismerésre kell hökkennünk, hogy ez ne tűnjék kemény mondatnak! Ama bizonyos éjszakán testet öltött a fény. Emberközelbe jött Isten. Vele, a megszületettel mindent lehetett csinálni. Nemcsak újszülötten, a jászolban. Gyermek volt, mint minden gyermek, férfi, mint minden férfi. Szóval, egészen ember. Mégis kiszolgáltatottabb. Vitáztak vele, gúnyolták, rajongtak érte, és megtagadták. Együtt éhezett a követőivel, és szállástalan vándor volt. Egyetlen öntudata volt csupán: én és az Atya egy vagyunk. Tudta, hogy a kiszolgáltatottságból cselekvő szolgálattá minősül egész valója. Mert egyetlen lapra tett fel mindent: azért jött, hogy ő szolgáljon. Ebben ragyogott a fénye. A jászolban az istállólámpa imbolygó fénye mellé a művészet odafestette fénynek az angyalseregek röptét, a csillag ragyogását, az aranytömjén-mirha értékfényét, s kicsi fej köré a glóriát. Pedig az ő feje akkor tündökölt a legjobban, amikor minden elsötétült, s az ő feje is a halál sötétjébe hajolt. Akkor világolt legjobban a magvas tény: szolgálata elvégeztetett. A fény ma is itt van. A „Megváltó ma született” s hol ember él a földön, a szeretet mozdulatával tudtára adhatjuk: velünk az Isten. ■ Koren Emil (XLIV. évfolyam, 1979) Ama bizonyos éjszakán Néhány nap óta vastag, fehér hólepel takar be hegyet és völgyet. Pompás látvány ez azoknak, akiknek van betévő falatjuk, meleg ruhájuk és fűtött szobájuk, és akiknek módjukban van élvezni a tél örömeit; de szomorú és fájdalmas annak, akinek éheznie és dideregnie kell egy hosszú télen keresztül. Mert a frissen hullott hóval reánk szakadt a tél hidege is. A minap ebben a nagy hidegben sétáltam ki az egyik kültelki iskolába, hogy hittanórámat megtartsam. Ez az iskola a Jeruzsálem telep közelében van, ahol Budapest legszegényebbjei földbevájt lyukakban és gallyakból, fából összetákolt kunyhókban laknak. Innen is van néhány tanítványom ebben az iskolában. Bár én melegen öltözve, élvezettel tettem meg az utat otthonomtól az iskoláig, mégis éreztem, hogy szinte megdermedtek a tagjaim a hidegtől. Mikor azonban megérkeztem az iskolába, és ott láttam ezeket a Jeruzsálem-telepi kis tanítványaimat, akiknek a testét alig födte be egy-két rongyos ruhadarab, akiknek a szeméből könnyeket sajtolt a hideg, amíg az iskolába érkeztek, akkor összeszorult a szívem. Fájt a lelkem, amikor az egyik sírva panaszkodott, hogy éhes, mert apjának nincsen munkája és nem volt miből kenyeret venniök. Úgy szerettem volna kis tanítványaim fázó tagjait meleg ruhával betakarni, mezítelen lábukra cipőt húzni és meleg ételt adni nekik, hogy ne érezzék annyira a tél dermesztő hidegét és az éhség kínjait. A hittanórán Jézus születéséről beszélgettünk. A karácsonyról, a szeretet ünnepéről, amely ebben a dermesztő hideg téli világban köszönt be hozzánk, hogy csodálatos melegével békét és megelégedést varázsoljon a szívekbe. És akkor az előbbi szomorúságot az Isten iránti hála és a reménység érzése váltotta fel bennem. A hála, azért, hogy Isten kegyelme karácsonyt adott a világnak, amikor az emberek szívében több a szeretet és a könyörület éhező és fázó embertestvéreink iránt, amikor Krisztus igaz követői áldozatok árán is igyekeznek segíteni a nincsteleneken. És megszállta a szívemet a reménység érzése, hogy a szeretet ünnepén még ebben a nehéz és válságos világban is megmozdulnak az emberszívek, és az én kis tanítványaimnak is jut meleg ruha, meleg étel. Karácsony a küszöbön van. Az emberek kíváncsi várakozással tekintenek eléje: Mit hoz számukra a karácsony? Lesznek-e vajon, akik a csillogó karácsonyfa alatt, a fűtött szobában, az ajándékokkal és jó falatokkal dúsan megrakott asztal mellett megkérdezik majd maguktól: Mit adtál azoknak a testvéreidnek, akiknek semmijök sincsen? Csak magadnak készítettél-e karácsonyi örömöt, vagy reájuk is gondoltál? Mit adtál azoknak, akiknek nincsen kenyerük, nincsen ruhájuk és akik hideg szobában virradtak a karácsony szent ünnepére? Akik megtették embertársaik iránti kötelességeiket, és másoknak is juttattak abból, amit nékik Isten jósága és kegyelme adott, azok boldog megelégedéssel ünnepelhetnek, mert szívük nyugodtan, örömmel válaszolhat a kérdésre. Én megtettem azt, ami tőlem tellett. Akik pedig csak magukra gondolva, embertestvéreik nyomorát nem vették észre, azok ne válaszoljanak addig, amíg még egy ajándékot nem kérnek a többihez az Úr Jézustól. Kérjenek tőle sok-sok jóságot és szeretetet azok iránt, akikhez mostoha az élet. Az Úr Jézus, aki többi kívánságaikat teljesítette, bizonyára nem fogja elutasítani magától ezt a kérést sem. És ha megajándékozza szívüket a karácsonyi meleg szeretettel, ne késlekedjenek. Nyissák meg kezüket is és adjanak és segítsenek, hogy a nagy ünnepen mindenki víg énekkel zenghesse: „Boldog örömnap derült ránk.” ■ Németh Irén (7. évfolyam, 1933) A püspöki kar felhívása a finn testvérek segítése érdekében A Krisztus-várás ádventi idejének boldogságát messze északon megrázó események zavarják meg. Az orosz óriás talpig vasban elindult, hogy megsemmisítse a világ egyik legkiválóbb, legértékesebb kicsi népét, a finn nemzetet. Az óriás vaspörölyt emel, ütésére templomok, kultúrintézmények, megszentelt családi oltárok dőlnek romba. A finn nemzet keze az evangéliumot tartja magasra s bízik abban, hogy az evangéliumban megjelent isteni kegyelem megtartja őt. A világ kultúrnépei megrendült lélekkel, felkorbácsolt erkölcsi felháborodással tekintenek a fenyegetően kibontakozó történelmi színjátékra, melyben az Isten ellen hadat viselő 185 milliós orosz szovjet el akarja taposni az Istent szolgáló 3 és félmilliós finn nemzetet. Minket, magyar evangélikusokat százszorosán aggaszt a finn nép élethalál küzdelme. Valamikor egymás mellett ringott népeink bölcsője s Isten oltáránál is testvérek vagyunk. Esztendőkön át boldogan szövögettük egymáshoz fűző lelki- és életkötelékeinket s hálásak vagyunk a tőlük nyert értékes lelki indításokért, testvér szívük kimeríthetetlen, hűséges szeretetéért. Egyházegyetemünk Luther Márton születésünnepén tartott közgyűlésén buzgó imádságban Isten elé vitte a finn nemzet igazságos ügyét s elküldte a testvérnépnek szíve szeretetét, féltését, reménységét és bátorítását. Egyházunk püspöki kara azonban szükségesnek látja annak lehetővé tételét is, hogy evangélikus népünk minden templomban imádságot mondhasson a szabadságáért és életéért küzdő finn népért, s érte való áldozatával megbizonyíthassa hűséges testvéri szeretetét és együttérzését. Kérjük és rendeljük tehát, hogy 1. karácsony első vagy második ünnepén a szószéki imádságban esdeklő könyörgés mondassák a finn népért és egyházért, történelmi igazságuk győzelméért és a világ békességéért; 2. karácsony első vagy második ünnepén tartassák a finn népre való emlékezéssel vallásos ünnepség, melynek teljes anyagát külön füzetben bocsátjuk rendelkezésükre; 3. a Magyar Evangélikus Lelkész Egyesület általunk is helyeselt és támogatott felhívása szerint tartassák offertórium a Finn Vöröskereszt javára és pedig a gyülekezeti viszonyoknak megfelelően ádvent 3. vasárnapján vagy a vallásos ünnepséget követően; 4. a begyűlt összeg a MELE felhívása szerint az Evangélikus Élet vagy a Harangszó csekklapján azonnal befizetendő, erről jelentés teendő az illetékes esperesnek, ki egyházmegyéje gyülekezeteinek adományáról f. évi december hó 31-ig kimutatást terjeszt fel az illetékes püspökhöz. Legyünk egyek a könyörgésben, a hitben és a segítő szeretetben! Éreztessük finn testvéreinkkel, hogy fegyverben álló országok földjén s jégtáblákat görgető tengeren át megérkezik hozzájuk a mi testvérszívünk, velük imádkozik, velük könyörög, mellettük viaskodik. Isten áldása nyugodjék meg azokon, kikért imádkozunk és az imádkozókon, a segítséget várókon és a segítséget adókon, hogy mindenütt adassék Isten nevének dicsőség! Győr, Budapest, Nyíregyháza, 1939. december 12-én. ■ D. Kapi Béla dunántúli püspök D. Kovács Sándor dunáninneni püspök D. Raffay Sándor bányakerületi püspök Túróczy Zoltán tiszakerületi püspök (VII. évfolyam, 1939)