Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-19 / 51-52. szám
6 -m 2010. december 19-26. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Márványlapra vésett múlandóság Berzsenyi Dániel költészetében „Mindennap búcsút veszünk valamitől, anélkül hogy tudnánk(Lion Feuchtwanger) A változó és tovaröppenő „szárnyas” idő kiemelt szerepet játszik Berzsenyi Dániel költészetében, de életritmusában, napirendjében is fontos volt az idő, az időbeosztás. Szigorú rend jellemezte mindennapjait. Reggel korán kelt, és este korán feküdt, mert felesége, Dukai Takách Zsuzsanna korholta, amiért esténként túl sok gyertyát fogyaszt. Egy józan gazdálkodónak rendkívül fontos az idő a mindennapi életben. Márpedig Berzsenyi jó, sőt profi gazdálkodó lehetett. Számos emlékezés és bizonyíték van erre; a mezőgazdaságról írott értekezése ámulatba ejtő még a kései olvasó számára is. Ki gondolná, hogy ez a földhözragadt gazdálkodó, „Dani uraság” azonos azzal a magyar költővel, aki állandóan meditál és pipázgatva nosztalgiázik, a múltba réved, álmodozik, ábrándozik? „Dani uraság”, a gazdálkodó és Berzsenyi Dániel, a költő másképpen gondolkodik az időről, noha vitathatatlanul egyazon személy a kettő. Gazdálkodónak remek, költőnek zseniális. Költői időszemléletében paradox módon a múló idő állandóságát, a múlt statikussá merevített megjelenítését vehetjük észre. Költeményeiben „márványlapra” vésve igyekszik megörökíteni és időtleníteni mindazt a tünékeny múlandóságot, amelynek elmúlásától retteg. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy költészetében csak az van igazán, ami már elmúlt. Berták László ezt a gondolatot így fogalmazza meg a Niklán című versében: „ha Dániel úr, ujjai között megpörget egy diófalevelet, nincs alku, nincs haszontalan öröm, csak az van, ami végleg elveszett" * & & A múlandósággal való szembenézés, másképpen szólva az ember ráeszmélése a múlandóságra az ifjúságot maga mögött hagyó ember legizgalmasabb leckéje és határhelyzete. Határhelyzet és feladat, amellyel kezdenünk kell valamit. „A múlandóság Berzsenyi legfőbb mondanivalója. (...) Verseiben a múlandóság nem a szentimentális kordivat tetszelgő bánatocskája, nem is a Horatius méltóságos tudomása a ritmusba gördülő elmúlásról, hanem egy alapvető élményséma. (...) Berzsenyi minden dolognak a múlandóságát érezte rögtön. (...) a romantikával válik a költészet tengelyévé az idő, a lepergő emberélet” - írja Szerb Antal a Magyar irodalomtörténetben. A már említett, „márványlapra” vésett múlandóság Berzsenyi egész gondolatvilágát átjárja. Tény, hogy költeményei többségében előkerül a múlékony dolgok féltése. Hazáját, nemzete erkölcsét, az ifjúságot, saját életét siratja. Vannak költők, akik már öregen születnek. Füst Milán például legszebb aggastyánverseit viszonylag fiatalon írta. Berzsenyi pedig Kazinczynak írott levelében már saját elmúlását tervezi vagy előlegezi: „Tisztelt Férfiú! Nem látogatád meg haldokló barátodat; íme annak árnyéka meglátogat Téged! Árnyéka, mondom, mert a lélek, mellyel Te valaha annyit vesződtél, többé nints. (...) Ma rakodtam új szobáimba, letettem nyoszolyámat azon szegletbe, melyben én haldoklani fogok, elgyújtottam kandallómat, mellynél életemnek örömeit, bolondságait gyakran vissza fogom kérődzeni s a vénségemet melengetni.” Mátyás Ferenc a Berzsenyi otthonában című vallomása elején szereplő versében az élet szép tavaszától búcsúzva ábrázolja Berzsenyit, a „hervadó liget” költőjét: „a sárga ősz tett fejedre rozsdás koronát”. * # He A Berzsenyi-lírában a múlandóságról való elmélkedések két nagy tematika köré csoportosulnak. Az egyik az ifjúság elvesztésének gondolatköre, a másik pedig a kollektívum és a régi morál múlékonysága, a nemzet és a régi erkölcs eltűnése miatt érzett aggodalom. A tovatűnő ifjúság, a „rózsalugasos tavasz” a szerelem múlékonysága számos költeményében jelenik meg újra és újra, gyakran szinte önmagát ismételgetve. Éppen az önismétlés lesz Kölcsey egyik vádja, mely szerint Berzsenyi költői világa túlzottan zárt, túlzottan szűkös. Tény, hogy ez a költői világ nagyon személyes, karakteresen egyedi, és az is tény, hogy a tűnő tavaszt, az ifjúság elvesztését, valamint a nemzetféltést tematizáló versekben a motívumok gyakran valóban kaleidoszkópszerűen kavarognak és játszanak egymásba. Berzsenyi Dániel (1776-1836) portréja Néhány idézet az ifjúság elvesztését sirató, a múlandóság gondolatát tematizáló költeményekből: „Flervad már tavaszom, s bimbai hullanak: A szép álmodozás kedves alakjai, A tündér Amathus bájai oszlanak..” (Barátimhoz) „Flervad már ligetünk, s díszei hullanak, Tartott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr. Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búggerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csatét fedi. A hegy boltozatin néma homály borong. Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt. Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden mivé tűnő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész. Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait. Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhunyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke!” (A közelítő tél) „Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét, S későn hullnak könnyeink” (Bucsuzás Kemenes-Aljától) „Az ifjúság örömei Lassacskán elrepülnek, A szép orcza kellemei Komor ránczokra gyűlnek” (A Múzsához) „Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod Boldog csillaga tündököl” (Horác) „S az emlékezetnek repdező szárnyai Visszahozzák éltem eltűnt örömeit. Életem képe ez. - Már elestvélyedtem, Béborúlt az élet vidám álorcája!” (Levéltöredék barátnémhoz) Ez utóbbi költemény valójában nem epistola és nem is töredék, inkább tűnődés, meditáció, elégikus ábrándozás, nosztalgiázás, félhangos, szinte prózai monológ. Kiemelt szerepe van a képiségnek, a látvány által keltett hangulatnak. Horváth János ezt írta erről a költeményről: „Azóta nyárvégi estéken az őszi bogárnak búsongó hangjait nem lehet hallani anélkül, hogy e gyönyörű költemény egész hangulata újra meg újra el ne árasszon bennünket.” # # * Mint említettem, Berzsenyi nemcsak saját múlandóságának lehetőségével számol, hanem állandóan visszatér költészetében a nemzetféltés gondolata is. Ez már nem klasszicista, hanem romantikus vonás, a romantikának „divatos” témája, noha ősrégi téma, hisz a clades-eszme, a nemzetféltés gondolata már Horatiusnál is megvolt. Amint már szó volt róla, Berzsenyi gyakran ismételgeti önmagát, az ifjúság elvesztésének gondolatköre mellett a nemzetféltés gondolatkörében is. A múlandóság című költeményben például így: „Hol van már Ninive, Babylon, az Egyiptusi Théba? Memphys, Cartágó, Peru vára, Corinthus, Athéné?” Hol van a régi ditsőséges Rómának hatalma?” Ez a legkevésbé „berzsenyis” vers, erőteljes áthallást érzünk itt Horatius egyértelmű hatása mellett Kisfaludy Sándor regéire is. A romos vár és a ledőlt torony képe jelenik meg leggyakrabban, mint a régi dicsőség eltűnése, megszűnése miatt érzett fájdalom nosztalgikus képe. A romlásnak számos költeményben a jelenkor, az elpuhult nemzedék az oka, például A magyarokhoz című ódában, melynek eredetileg a Kesergés címet adta. „Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúi?” Erre a költeményre a legnagyobb hatással Horatius Ad Populum Romanum című ódája volt; a nagy római előd így kezdi költeményét: „Delicta maiorum immeritus lues, Romane, donee templa refeceris aedisque labentis deorum et foeda nigro simulacra fumo.” (Azaz: „Apáid vétkeiért méltán lakolsz, római, amíg helyre nem állítod a templomokat, az istenek düledező hajlékait, a fekete füsttől elcsúfított szobrokat”) * * * „Sok messzi Ország bölcsei, bajnoki Jöttek hazánknak látni dicső egét, Rémülve nézett a világ ránk S nemzeteket tapodó erőnkre!’ (Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás) Bezzeg a régiek erkölcse, ereje és virtusa! Ez a gondolat Berzsenyi kortársait is megihlette, Révai Miklós például egy egész értekezést írt versben a nemzeti nyelv és öltözet védelmében A Magyar öltözet és nyelv című költeményben. Baróti Szabó Dávid szintén. Szinte kísértetiesen hasonlítanak egymásra ezek a költemények. Mátyás Ferenc írja Berzsenyiről: „Olykor még álmodozva jár, a távoli múlt kormos falai közt, holdfényben, mélabúban emészti magát, a tegnapok korát elégiákban éli át. (...) a tér helyett az idő költészetében a tengely - mert minden folyvást mozog, rohan az elmúlás felé.” Bessenyei Ferenc színművész egy, a Berzsenyi kincses emlék-kalendáriumnak adott interjúban említi, hogy számára a legkedvesebb Berzsenyi-vers a Barátomhoz, épp a múlandóság, az ifjúság elvesztése miatt érzett finom melankólia miatt. „A Barátomhoz című verset nem kis nosztalgiával szavaltam. Hisz arról szól, mennyi hittel, mennyi gyönyörű ígérettel indul az ember élete, és milyen keserves ráébredni arra, hogy minden elpusztul körülöttünk.” Bessenyei tolmácsolásában megjelent egy egész bakelitkorongnyi Berzsenyi-vers, egy másik jeles hazai színművésztől, Sinkovits Imrétől azonban a költőnek csupán egyetlen költeményét adták ki hanglemezen, de éppen a legszebb elmúlásverset, A közelítő tél címűt. # * # Berzsenyinek, a gazdálkodónak és a költőnek „kettéeső” időszemléletéről már volt szó. De milyen volt Berzsenyi viszonya a saját korához, saját idejéhez? Egyesek szerint maradi és nehézkes volt, régi korokból itt maradt hérosz, annak a régi magyar nemesnek megtestesítője, aki gyémánt erényekkel és Toldi Miklós-szerű testi erővel bír, és aki talán - valljuk be - nem létezett soha. A múltba révedés folyamatosan tetten érhető költészetében, amikor a régi dicsőséget idealizálja, és saját elpuhult korát ostorozza. Toldi Miklós kései unokája lehetne ez a magyar Herkules, akinél még a Múzsa is „birkózva győz, és ércbuzogány rezeg kezében” Az erőkultusz, melyre fizikai adottságai és ösztönös eszmei voluntarizmusa predesztinálja, melyet költészetté szublimál, soproni diákévei alatt önnön fizikai nyerseségében mutatkozik meg: „Sopronban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam...” De ezt a hérosz- és erőkultuszt, költészetének ihletett dinamikáját, melyet egyesek retrográdnak minősítettek, mások előremutatónak és modernnek tekintették, mely a meghaladott klasszicizmusból a romantika, majd az expresszionizmus és - urambocsá! - a futurizmus felé visz. Simon István A magyar irodalom című tanulmányában Berzsenyi költészetéről a következő megállapítást teszi: „Századunkban volt egy időszak, amikor romolhatatlan, egészséges lírája vérátömlesztéshez volt jó, túlfinomult és sápadni kezdő költészetünket fölfrissíteni.” Költeményeinek dinamizmusa és aktivizmusa, az igék expresszív halmozása valóban folyamatos izgalomban tartja az olvasót. Hogyan fér el az expresszív erőkultusz és az elmúlás elégikus gondolatköre egyazon költészetben egyazon intenzitásfokkal? Ez a kérdés többeket foglalkoztatott, például Szabó Dezsőt is, aki a Berzsenyi című írásában így fogalmaz: „Ez a két dolog: az erők örökös küzdése és semmibe-zuhanása adja meg Berzsenyi tehetségének, költészetének két fő vonását. Berzsenyi lírája heroikus és elégikus. A nagyszerű életküzdelem és a nagyszerű elmúlás költészete.” Az evangélikus költő egykori lakhelye Niklán Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Berzsenyinek van egy erőteljes ódái, patetikus és egy elégikus, melankolikus hangja. Az elégikus hang egyértelműen a Niklára költözés utáni rezignáltabb pályaszakasz időszakában jelentkezik, hiszen Nikla nem pótolhatta Sömjént - Sömjén a letűnt szerelmet, ifjúságot, életkedvet, reményeket idézte fel Berzsenyi nosztalgiára és rezignációra hajlamos tudatában. Nikla már az elmagányosodás, a reményvesztettség és az öregedés helyszíne. De Nikla védelmében meg kell említeni, hogy itt idézte meg a múltat, itt véste„márványlapra” a múlandóságot, hogy múlhatatlanná tegye. ■ Bozók Ferenc
